Arra gondoltam, mivel ezen a héten inkább csak gondolkodtam az edzésterven, mint követtem volna, nem nevezem ezt első hétnek, csak nulladiknak. Aztán az jutott eszembe, hogy áthidalná a problémát, ha visszafelé számolnánk a heteket. Meg is néztem, mennyi idő van hátra (jé, hát ezt sem árt pontosan tudni, nem is értem, eddig hogy nem jutott ez eszembe). És lám, milyen érdekes, már alig több, mint harminc hét van hátra – csakhogy a hétfőn még majdnem egy héttel több volt, szóval a beszámoló a -31. hétről fog szólni.

Fészkelődés

Az utóbbi időben már óvatosan nézelődtem, hogy hova lehetne menni futópadon edzeni. Ahova korábban jártam, az most mind kiesik az útból. Amikor a cég új helyre költözött, a főnököm (szintén fut) azzal kecsegtetett, hogy ott majd lesz konditerem futógéppel. Ígéretként még most is van, ígéreteken azonban nem lehet edzeni. Végül két hely között gondoltam választani, s a drágábbikat választottam, mert az volt az olcsóbb. Nem, nem futottam el az eszem: a hely általában ugyan drágább, de reggel hatkor nyit, és akkor olcsóbb: mindössze 1100 forint a belépő – a másik helyen a tízes bérlettel sem jönne ki annyiból (bérlettel itt sem olcsóbb).

Szerdán hajnalban nekivágok. A hely igen kellemes benyomást tett, tisztességes kerékpártároló a bejáratnál, igyekeznek high-tech külsőt fenntartani, olyan, mintha egy  Helsinki és Stockholm közötti tengerjáró hajóra szállna fel az ember. Az öltöző berendezése egészen futurisztikus. Átöltözés után irány a futógép. Eddig konditermekben emlékezetem szerint mindig egy típus változataival találkoztam, ez teljesen más. Nehezen igazodom ki rajta, pl. egyelőre nem találtam hegyi programot (ahol előre meghatározott program állítaná a dőlésszöget), viszont vannak rajta játékrpogramok, ahol virtuális futókkal versenyezhetünk. Szó sincs Szellem Gáspárról, amennyire megfigyeltem, nagyából olyan tempóban fut, hogy kicsit lassabb legyen nálam. Értem én a pedagógiai koncepciót, csak nekem kissé egyszerűnek látszik. A gép mániája, hogy állandóan tévét akar nézetni velem: amint valamit átkapcsolok, a képernyő hátterében valamilyen tévéadás jelenik meg. (Végül úgy csaptam be, hogy videóra állítottam: videó viszont nem volt a géphez kötve, és bámulhattam a megnyugtató feketeséget.) A pad dizájnja sem a legalkalmasabb: a telefonomat egyedül az italtartóban tudom biztonságosan elhelyezni, ezért az palackom egy majdnem vízszintes felületen hever. 

Különlegessége az, hogy lehet rajta úgy futni, hogy az ember futással szabályozza a sebességet. Ha előrébb megy a futó, a szalag gyorsul, ha hátrébb, lassul. Nekem ez kezdetben nem nagyon akar működni, folyamatosan leáll. Aztán rájövök, hogy hiába futok előre teljesen, nem gyorsul jobban, sőt, ettől áll le (valami biztonsági szar, de nem értem, mire jó). Megpróbálok a megfelelő helyen futni, így már egész jó, de hamar rájövök, hogy egy nagyon szűk sávban lehet csak tartani a sebességet.  Ha egy picit előrébb lendülök, máris gyorsul, ha egy kicsit hátrébb, máris lassul. Az az érzésem, hogy tulajdonképpen ez egy bizonytalan irányítási rendszer, ahol a pozíciómmal állítom a sebességet, nem pedig arról van szó, amire szolgálna: hogy a tempómhoz igazítsa a szalag sebességét. Játszadozás közben feleszmélek, hogy a futógépnek éppen az a nagy előnye, hogy előre megadom a sebességet, és ahhoz kell tartanom magam, úgyhogy átkapcsolok kézi vezérlésre. A sebesség éppen 13,9 km/h, eddig futottam talán fél kilométert, a sebességet a negyedik végéig tartom, aztán 10,4-es tempóval pihenek egy kilométert, aztán megint 13,9 két kilométeren át, megint egy 10,4-es pihenő, majd még egy kilométer 13,9-en. Ekkor valahol 45 percnél járhatok, elhatározom, hogy az órát azért végigfutom, viszonylag visszafogott tempóban haladok 11 körül, időnként játszadozva a sebességgel. Eközben megszületik bennem a gépes gyorsítás terve. 

Mindig magasabbra

Hét közben Ulrik említi, hogy hegy hosszút futna a hét végén. Mivel nekem a hegyes kimaradt, és semmi nincs a láthatáron, jelzem, hogy érdekelne a dolog. Kiderül, hogy a Hármashatár-hegyre menne panorámakört futni. A panorámakör legendás futóhely, és én még sosem voltam: nosza, nézzük meg. Mivel a városban szmog van, csak úgy tudom elképzelni, hogy felkocsikázunk a porréteg fölé, és ott futunk. Idővel azonban feltámad a szél, esik is valamennyi eső, jelentősen tisztul a levegő, úgy döntök, otthonról végig futni fogok. Meg is beszéljük, hogy a Margit-szigeten találkozunk. Ulrik valamiért nem számít arra, hogy onnan felfutunk: még most sem értem, hogy gondolja, hogy ha nem akarok a városban futni, akkor a szigetig miért futok?

Vasárnap délelőtt itthon készülődök, utálom a futásnak még a gondolatát is. Pontosabban nem a futásét, hanem azét, hogy ilyen hidegben vékony ruházatban kimenjek. (Meleg ruházatról szó sem lehet, abba pillanatok alatt beleizzadok, és megfagyok.) Végül egy vékony futónadrág mellett döntök, felülre a Siófokon jól beválrt Trentino félmaratonos póló + DK Nike hosszúujjú vastag pulcsi, de ezt kiegészítem egy Kalenji futószéldzsekivel, mivel hidegebb van, és a tempó is lassabb lesz. Bemelegítés után bekapcsolom a pulzusmérőt, nem talál jelet. Ekkor jut eszembe, hogy a szenzort nem vettem fel. Viszsa már nem megyek, pulzusmérés elmarad.

A Petőfi-híd pesti hídfőjétől indulok, a Szabadság-hídon térek át Budára, onnan a felső rakparton eljutok a Margit-hídig, be a szigetre. Ezen a szakaszon valamivel 5:30 alatt van az átlagsebességem. A MAC-on előkerítem Ulrikot (endomondus interruptus), majd indulunk felfelé. Kérem, hogy ő diktálja a tempót: tavaly október óta én vagyok a gyorsabb, nem szeretném, ha túl gyors tempót diktálnék neki, ráadásul segít kordában tartani a pulzusomat, és nem is futom el magam a számomra még ismeretlen terepen.

Haladunk fel a Szépvölgyi úton, az elején még 5:30 körüli a sebességünk, a tetején 7:30-ra esünk vissza: nem éppen kényelmes futni, de legalább biztos lehet benne az ember, hogy lesz haszna az edzésnek. Ulrik – kinek sapkáján ekkor már jég formájában csapódik ki az izzadság – pontosan elnavigál a Fenyőgyöngyéig, ahova még sosem futott el. Amint rátérünk az általa már megjárt panorámakörre, hamar elveszti a fonalat. Tanácstalanul bolyongunk, lesz olyan kilométerünk, amelyet már 10 perc feletti tempóval teszünk meg: ez már alig gyorsabb, mint sétálni. Ulrik az elején még néhányszor mondja, hogy ismerős neki a hely, aztán már nem.

Szürke szamár a panorámaködben

Szűk ösvényeken mászunk felfele, néhol kiszélesedik az út, majd megint szűkül, futókat nem látunk. Egy idő múlva Ulrik azt mondja, hogy akkor most vezessek én. Megpróbálok egy olyan aszfaltutat követni, amely arra vezet, amerről jöttünk. Reménykedem, hogy előbb-utóbb beleütközünk a panorámakörbe (amit ugye legfeljebb Ulrik ismerhet fel). Az aszfaltút házakhoz vezet, felbukkan egy nagy adótorony, amely mellett nem rég haladtunk el: örvendezek, hogy megkerüljük a házat, és visszafelé haladunk. Az aszfalt megszűnik, a szélesnek induló út a semmibe vész, bozótban, majd úttalan erdőben gázolunk. (Utólag a térképről kiderül, hogy nem ugyanaz az adótorony volt: hány ilyen lehet azon a hegyen?) Végül rátalálunk a kék jelzésre, lelkesen elindulunk rajta, az út azonban iszonyúan meredeken megy le, majd fel. Nekem Rockembauerékről olyan képeim vannak meg, amikor széles úton tolják a kereket, fogalmam sincs, itt mit csinálhattak vele.

Itt már van olyan kilométer, amit 15 perc alatt teszünk meg. Én a kihűlésről kezdek vizionálni, Ulrik megemlíti, hogy Solymáron fogunk kibukkanni (és ördöge van, a térképen látszik, hogy ekkor épp Solymár felé tartunk). Szerencsére elérünk egy szélesebb ösvényhez, ahol futó közeledik: kiderül., hogy alig ötven méterre vagyunk a panorámakörtől! Csatlakozunk, és lefutjuk a maradékot. Látszik, hogy nem könnyen heverjük ki a megrázkódtatást: a tempó 6:30 és 8 perces kilométerek között váltakozik. 

Vissza a városba

Lefelé már nincs nagy gond, csak a térdünkre kell vigyázni. Sajnos feltámad a szél, a kesztyűben is majd lefagynak az ujjaim. Valamivel hat perc felett nyomjuk, de becsúszik egy 5:20-as kilométer is. A Daubner előtt azonban Ulrik bejelenti, hogy ő most már gyakrabban belesétálna, úgyhogy menjek. Én úgy gondolom, megérdemel egy kis szénhidrátfeltöltést, magára hagyom. (Akármit is ír, tényleg jó volt, mert nagyon keményen tolta, miközben látszott, hogy nehéz neki. Csodálkoztam, hogy nem hozott vizet, hiába kínálgattam vele meg isoval, nem fogadta el, azt gondoltam, hogy nála ez most valami edzésmódszer. Csak a posztját olvasva értettem meg, hogy szimpla hülyeség.)

Itt fogy el a magammal hozott kb. 7 deci víz, felbontom az addig az övben lötykölődő isoitalt. Úgy képzeltem, időnként belekortyolok, a maradékot pedig a kádban fogom elszopogatni, de már a Rudas előtt elfogyott az összes. A rakparton ismét szembeszél fúj, nem túl erős, de elég dermesztő. Valamivel hat alatt nyomom, csak Pestre érve esem vissza hat alá. Nem nagyon igyekezem, kényelmes tempót veszek fel: a vicces az, hogy még a Margit-sziget vonalában el kell érnem néhány lámpát, ezért ott jobban tolom: az a kilométerem 4:38 lesz, a leggyorsabb az egész futás során!

A teljes futás 31,32 km lett, három és fél óra alatt. Úgy érzem, a hidegben töltött idő jobban megviselt, mint maga a nem túl kemény futás. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy megvolt a félmaraton is, és ehhez pluszba lehet számolni a „panorámakör”-t, ami azzal együtt, hogy időnként inkább hegymászás volt, mégis azt jelenti, hogy a heti hegyes is megvan, még úgy is, ha a kettőt külön számoljuk. A terv tehát teljesítve.

Hazaértem, lenyújtottam, a futócuccok mentek a mosógépbe, én meg a kádba. A jól megérdemelt ebédem disznótoros volt, tormával és káposztával töltött almapaprikával – még a hentesnél zabálók is megirigyelnék. Ezek után már nem maradt más, mint aludni is egy keveset.

Azt nem értem, Ulrik mit akar ezzel a kesztyűdologgal...