2011-ben Kassán futottam életem második maratonját (Vitya is ott volt). Kellemes idő volt, valahol 15 és 20 fok között, de emlékszem, a befutó után hallottam, hogy a szlovákok arra panaszkodnak, hogy túl meleg volt. Ugyanekkor Budapesten a Spar maraton zajlott, kb. 30 fokban. Végignéztem a korábbi posztokat, Ulrik és a Pannonfunk is megszenvedte, sőt Kati is mumusaként emlegeti a Spart. A csapás most ismét bekövetkezett. Miközben szombat délután már a másnapi müncheni maratonra pihengettem, döbbenten láttam a fácsén, hogy a legtöbb ismerősöm messze képességei alatt futott. Annak ellenére tehát, hogy a Spart „jó hely, magas ár, jó döntés” szlogennel értékeltük, úgy látszik, számolni kezd azzal, hogy október ide, október oda, a vénasszonyok nyarát tüzes menyecskék kánikulája válthatja fel. Szerencsére Münchenben 20 fok körül maradt a hőmérséklet – rajtam azonban ez sem segített.

A Dupla Élmény után jónak láttam egy ideig nem futni, viszont egy kis átmozgatásra szükség volt, így biciglin elkísértem Irmát és Annát a 30 km-es felkészítő futásukra. Irma szerencsére rendbe jött, Anna viszont fáradt volt, inkább kiszállt – ő addigra már amúgy is letudta a 30-as adagot.Nekem mindenesetre jól jött az átmozgatás, nagyon kellemes bicajozás volt a Duna mentén, ragyogó napsütésben. (Másnap viszont már erős szél fújt, úgyhogy nagy szerencsénk volt.)

Futni csak szerdán mentem, ezúttal csak Irmával. Ha nem lett volna megbeszélve, valószínűleg inkább pihenek. Bár eredetileg hatperceseket terveztünk, 5:30 alatt indultunk – az ötödik kilométer azonban már 5:45 lett. Ami meglepő, hogy ezután tovább gyorsultunk. Elég fáradt voltam, már azt hittem, hogy biztos hat perc alatt járunk, ránéztem az órámra, és azt láttam, hogy megint 5:30 alatt vagyunk. Irma órája is ezt erősítette meg. A 7., 9. és 10. kilométer is 5:30 alatt lett. Az utolsó, 12. meg egyenesen 5:09, anélkül, hogy különösebben toltuk volna. Nálam megint előjött a „fáradtan is pörög a láb” élménye. Viszont utána szinte betegnek éreztem magam.

Szombaton 14 km-t teljesítettem a sparthatlonos szolidaritási váltóban (részben megint Irmával), kedden pedig ismét 14-et hajnalkáztam. Egyik esetben sem éreztem magam igazán formában. A maratonra való gyorsítás érdekében próbáltam belenyomni két gyorsabb kilométert, ezek végül 4:02-re és 4:11-re sikerültek. Jobb lett pénteken, amikor folyamatosan tudtam nézni az órán az időt: ekkor 3:56, ill. 3:57 sikerült – emlékezetem szerint még sosem volt olyan, hogy két egymást követő kilométert 4 percen belül futottam volna. Mindezeken felbátorodva belőttem magamnak a célt: a NATO-futáson 10 km-t 4:30-as átlag alatt, azaz 45 percen belül futni.

NATO-futás

Fura dolog, hogy a NATO egy olyan futóversenyhez adja a nevét, melynek szervezése finoman szólva inkompetenciáról tanúskodik. Kezdve azzal, hogy az értesítés szerint fél tízkor kezdődik a rajtszámátvétel, odamegyek valamivel később, sehol senki, aztán percek múlva előkerül egy néni a vécéből, és azt állítja, hogy ő úgy tudja, 11-től kezdenek. Ennek ellenére kedvesen kiszolgál, igaz, alig talál meg a névsorban (pontosabban valamelyik névsorban, mert nem egy összesített névsor van, hanem sok különböző – igen, ugyanarra a távra is!), a visszajáróért futnia kell egy kört. Viszont az 1999-es rajtszámot adja nekem, így tudom, hogy nagy baj már nem lehet.

A rajtnál hosszas sorok állnak a csomagszállító busznál, illetve a nevezésnél. Erre csak részben mentség, hogy a szemerkélő eső ellenére kétszer annyi nevező volt, mint tavaly. 

Ez még nem igazán izgatna, de annak ellenére, hogy háromnegyed órával a rajt előtt kiértünk, és a rajt is majd fél órát csúszik, csak a mezőny legvégére tudunk beállni. Nyilvánvaló, hogy rengeteg lassú futó van előttünk, de semmit nem tehetünk. Amikor elindul a tömeg, mondom is Irmának, hogy hagyom a fenébe az egészet, inkább lekocogom vele. Irma azonban kitör oldalra, fel a járdára, őrült tempóban cikázni kezd. Mit tehetnék, követem. Kétségtelenül jobban haladunk, mint az úttesten tehetnénk, de gyalogosokat, kutyákat, kerékpárost is kerülgetnünk kell. Arról nem beszélve, hogy mások is lejönnek az úttestről, beállnak elénk, feltartanak minket. Mindenenk ellenére olyan 700-800 m után azt látom, hogy nem sokkal vagyok a 4:40 min/km felett, így elbúcsúzom Irmától, és megpróbálom lenyomni 4:30 alá. Az első km 4:24. A remény azonban hamar szertefoszlani látszik, mert a Váralja utcán ismét a járdára szorulok. Itt alig lehet elférni az autók és a fal között, terméskő a járda, időnként bokrok csapódnak az arcomba. Pedig itt lehetne kihasználni a lejtőt... Végül mégis leérek, északnak fordulok, 4:23. Irány a Lánchíd! Oszlik a tömeg, a híd közepén csippan az óra: 4:22. Végig a József Attila utcán, kiérek az Andrássy útra: 4:23. Ezt kéne tartani, de szabad az út, elkap a hév: a körúton túl már 4:16-nál csippan. Próbálom magam fegyelmezni, de visz a lendület: a 6. km 4:20. Valamikor ekkormegyek el Kalina Anikó mellett, de ő pont az út másik felén halad, úgy döntök, nem teszek kitérőt felé, és nem frusztrálom azzal, hogy gyorsabban haladok. (Később kiderül, hogy frusztráltam, és akkor szedte össze magát, amikor látott elmenni. De legalább volt belőlem hasznon.) Próbálok ésszel menni, beérek a Városligetbe, a 7. km 4:24. Tudom, hogy túl gyorsan megyek, és bármikor elfogyhat az erőm – viszont akkor a az előnyöm, hogy igazán van mit kockáztatni. A 8. km kerek 4:30. A forduló után viszont érzem, hogy megy ez még, és már alig két km van hátra. Óvatosan újra tolni kezdem. A 9. 4:22. A 10.-nél már tudom, hogy mindent kiadhatok magamból: ismét 4:16. És még van 100 méter – ennyit csalt az órám. 44:03-mal érek be. 

München Marathon

S!6, Korinthosz.hu, Dupla Élmény, NATO-futás – augusztus óta dübörög a sikervonat. Azt hiszem, mostanában nem nagyon panaszkodhatom. Nem csoda, ha reményekkel teli, mi több nyugodt magabiztossággal néztem a müncheni maraton elébe. Végül is nem nagy feladat, csak végig tartanom kell az 5:00-ás sebességet, a végén a biztonság kedvéért picit rányomni, és megvan  3:30-on belül. Érdekes módon ez most nem tűnt nagy feladatnak. Persze nem tűnt könnyűnek sem, de mégis teljesíthetőnek látszott. Előző este, látva a sparos tragédiákat, kicsit visszaesett az önbizalmam. (Szerencsére Irma és Anna ha az általam tippelt időn túl is, de rendben lefutották a távot. Nem is sokkal rosszabbul, mint azok, akiktől 3:40–3:50-es időket vártam volna...)

A terv az volt, hogy a 9., 18., 27. és 36. km-en eszek egy-egy GU zselét. (Ez az, ami Vityának GLU-ként ragadt meg a fejében – remélem, a poén mindenkinek leesett  –, én sajnos nem az imádott Espresso Love-ot kaptam.) Végül a terveknek megfelelően négyet fogyasztottam, nagyjából a tervezett beosztásban. Emellett ittam, amikor lehetett, általában vizet, de időnként isót is.

Péter azt a tanácsot adta, hogy azért az első kettőt 5:10 körül fussam. Az elsőnél ezt közelítettem (5:04), a második már 4.59 lett. De már ekkor feltűnt, hogy az óra hamarabb csippan, mint a tábla, és a távolság kilométerről kilométerre lassan nő. Míg az órám szerint az első öt km-t kb. 4:56-os átlaggal futottam, addig a hivatalos mérés szerint 5.01-gyel; a következő két km általam mért ideje szintén hasonló, hivatalosan 5:00; míg úgy 32-ig a saját méréseim mind valahol 5:00 alatt vannak, addig a hivatalos mérés szerint gyakorlatilag végig valahol 5:00 felett jártam. (Kivétel a 17. kilométer kaptatója, ahol anno Vityát utolérték a 3:30-as iramfutók. Én egyébként 3:30-as iramfutókat nem is láttam, a 3:15-ösöket láttam szemben jönni.) Ráadásul ezt nem lehet a magas házakra fogni, mert az útonal nagy része, különösen az elején, parkos szakaszokon át vezetett. A legnagyobbat a 24. kilométeren csalta, akkor 4:24-et mért, de ez érthető, mert egy aluljárón át mentünk, nyilván nem volt jó a vétel.

Sajnos a 33. kilométertől már az óra szerint is rosszabbul teljesítettem a célsebességnél: 5:04 és 5:09 közötti kilométereket mértem. A 38. kilométeren még össze tudtam magam szedni annyira, hogy 4:51-es kilométert menjek, és a következő is 4:56 lett, de innen kifogyott az erő, és megint 5 fölé kerültem – többé nem is jártam alatta. A hivatalos eredmény 3:32:12 lett – 133 másodperccel csúsztam ki a vágyott időből.

(A versenyfotókért vagyonokat kell fizetni, így a befutó helyszínét, az olimpiai stadiont Jorge Royan képén mutatom be.)

Igazán csak egy kicsit kellett volna magam összeszednem, hogy meglegyen. Nincsen magyarázat arra, hogy miért nem jött össze. Az idő, ha nem is volt ideális, nem volt rossz. Egyszerűen idejében keményebben oda kellett volna raknom magam, de nem tettem meg. Az órára sem foghatom, hiszen az elejétől tudtam, hogy csal – igaz, azt nem, hogy mennyit (az óra szerint 4:58-as átlagkilométereim voltak – ha az aluljárós félremérést nemszámolom, akkor is kijönne a 4:59). Ha lassultam is a végére, nem omlottam össze: ha kihagyjuk a totál félremért kilométert, a leggyorsabb és a leglassabb kilométerem között 20 másodpercnyi különbség sincs. Ezt meg kellett volna tudni csinálni.

Így aztán hiába sikerült felülni a PB expresszre, valójában csalódott vagyok. Nem akarok már időre maratonokat futni, szeretném nyugodt, 3:45 és 4.00 között tempóban kocogni őket. Unom már ezt az állandó elnyújtott erőfeszítést. De addig, míg le nem megyek 210 alá, kénytelen vagyok ezt csinálni. Legközelebb München után két héttel, Frankfurtban.