Címválasztásom nem szorul különösebb indokolásra, annál inkább hallgatásom, illetve halogatásom. Gondolhatnók azt is, hogy a nyár pihenésre szolgál, így a május végi UB óta nem történt érdemleges futóesemény az életemben, pedig ez közel sincs így. Igaz próbáltam pihenni, feltöltődni, de valós célok nélkül csak lézengünk. Nem palástolom tovább; a múzsa csókja hiányzott, ami úgy érzem ismét homlokon ragadott, egy-két remekbe szabott - köztük Iramszarvas ismét felfelé ívelő formáját bemutató és engem roppant mód inspiráló - beszámoló elolvasása után.
Június 6-án, hazai versenyünkön a gödi Fétis Crossfutáson 3 év után ismét rajthoz álltam, mert ellentétben az elmúlt évekkel, idén nem esett egybe az UB-val. Ezen a versenyen a gyermekeim is elindulnak a 2 km-es távon. Eszti 10 perc körüli eredményével korcsoportjában az élmezőnyhöz tartozik, nemhiába a rendszeres versenyszerű sportolás (röpi) megteszi a hatását. Bemelegítésként Adival szaladtunk egy nagyot, igaz a végén egyre aktívabb noszogatásom is kellet kislányom célba éréséhez.
A verseny színvonalát a szervezésen túl, javarészt az indulók személye és létszáma határozza meg. Abban a szerencsében volt részem, hogy a teljes Kapitány családot, Iramszarvast pedig párjával, Irmával köszönthettem a versenyen. Túl azon, hogy a hazai pálya általában plusz motivációt jelent, különösebben nem készültem erre a versenyre, bíztam azonban abban, hogy a közelmúlt formája még kitart egy jó futás erejéig. A rekkenő hőségben a 11 órai rajt nem ideális, de a nap egyformán süt mindenkinek. Elővigyázatosságból egy kulacs vízzel indultam. Rögtön az elején sikerült jó tempót elkapnom, az első 5 kilit jóval 5 percen belüli átlaggal teljesítettem. Később kicsit visszafogtam a gyeplőt, hiszen a mély homokos talaj és a változatos szint is óvatosságra intett, a lejtős részeken azonban próbáltam ismét kipörgetni a lábakat. Kb. a 10. km-től Vajda Bélával a gödi sárkányhajózás egyik atyjával együtt mentünk, kölcsönösen biztatva egymást. Végül a 63 célba érkező futó közül a 12. helyen értünk célba Bélával. Az általam 13,52 km-nek mért pályát 5:02/km-es átlaggal nyomtam le, amihez a nagy melegnek hála 170-es átlagpulzus társult. Irma ösztönzésére a versenyt követően Rabnecz Karcsinak köszönhetően remek sárkányhajózással koronáztuk meg napunkat.
Ezt követően Mester kötelező szilenciumot írt elő, már ami a versenyzést illeti, hiszen az utóbbi három hét nem éppen a pihenésről szólt. Megfogadva az intelmeket, júniusban a szinten tartás jegyében Brácsa komámmal gyorsításként hajnalonként 10 kiliket nyomtunk, illetve csütörtökönként a Gödi Futókörrel a Jancsi-hegyet is megmásztuk. Júniusnak 18. napján, korunk egyik, ha nem a legkiválóbb futóbloggerét, a mit sem sejtő Györgyit, aki éppen másodszor lett 20 éves, köszöntöttük fel meglepetésszerűen. A cca. 12 km-es táv teljesítését követően a célban Györgyit családja, "barátai és üzletfelei" várták izgalommal. Hát mit mondjak, szem nem maradt szárazon ... Roppant hálásak lehetünk Györgyinek, már nem csak a finom tortáért és sushiért, hanem, hogy egy összetartó, jó kedvű, egymás társaságát tisztelő sportközösséget formált.
Mint korábban is említettem az I. félév jutalomfalatjaként beneveztünk és a kedvező sorsolásnak köszönhetően indulási lehetőséget kaptunk a Cortina d'Ampezzo-ból induló Cortina Trailre. Erre is figyelemmel a szintes futásokat sem hanyagolhattam el túlságosan. Ahhoz, hogy a lánchegységek gyűrődései se lepjenek meg, Mesterünk a Tátrába vezényelte a csapatot. Hajnalok hajnalán keltünk, így a Besztercebánya közelében lévő Trangoskából 8 óra előtt keltünk útra, hogy meghódítsuk a Chopok csúcsát. Andrással és Csabival volt szerencsém lépést tartani, míg a Mester-Veriga-Fecó express vezette fel az utat előttünk. Nem titok, imádom és csodálom hazám hegyeit, de a Tátrával nem szabad összehasonlítani őket; teljesen más kávéház. Eleve 1140 méterről indultunk, ami ugye több, mint 100 méterrel van magasabban, mint a Kékes. Egy patak menti ösvény mentén vezetett utunk. Az ösvény mentén öles szálfák sorakoztak, egy felirat jelezte, hogy a közeli büfébe egy csésze teát kap az, aki felvisz egy ilyen fát, amit alig 3 kilit haladva, pont 700 méter emelkedést követően lehetett volna beváltani. Most nem vágytam a teára.
Kulacstöltést követően folytattuk utunkat a Gyömbérhegy felé. Röpke másfél órát követően, majd 900 méter szintet leküzdve érkezett el az első lejtős szakasz, 1 kili alatt majd 200 métert zúgtunk, ami nagyon jól esett. Innen egyenes út vezetett 2030 méteren lévő Chopok-csúcshoz, amit az indulást követő 2 óra múlva értünk el. Szusszantunk egy nagyot, majd a sípályán elindulva közel egy óra alatt 1415 méteren lévő Trivoda völgyébe ereszkedtünk le. A kopár sziklás hegyoldalból ismét szélvédett fenyveserdőben futottunk. A völgyből most is patak menti ösvény vezetett a Chopok felé. A kristálytiszta vizű patakból merítve frissítettünk, majd 5 kili alatt 600 m szintet emelkedve ismét visszaértünk a csúcsra, ahol erős légmozgás jelezte, hogy itt általában a szél az úr. A csúcsról egy roppant technikás pálya várt ránk: félméteres sziklákról ugrálva 4 kili alatt 900 métert estünk, kis híján a szó szoros értelmében is. Közel 6 órás túránkat (5:58:26, 23,98 km, 1723 +m, 131 bmp) követően a jéghideg patakban villámgyorsan megmártózva mostuk le magunkról a hosszú út porát. Teljesen feltöltődve indultunk haza, túránk során végig kulturált, előzékeny túrázókkal kerültünk szembe, akik szinte mindig előre köszönve biztattak minket. Talán csak egyszer nem engedtek el, mondanom sem kell egy magyar csoporttal akadtunk össze. Meglepő volt számomra, hogy nagyon sokan túráztak, alig-alig volt olyan szakasz, ahol egyedül mentünk volna, gyakran gyerekes családokkal is találkoztunk.
Az iskolában június közepén kitört a nyári szünet és idén úgy gondoltuk, hogy családi nyaralással kötjük össze a a Cortina Trail teljesítését. Bálintnak köszönhetően már januárban remek szállásra tettünk szert. Sajna idén pont Bálinték nem élvezhették a kiváló szervezés gyümölcsét, a verseny előtti héten artoszkópiás térdműtéten esett át. Csabiékkal és Antiékkal csütörtökön kora hajnalban indultunk útnak, majd egy nagykanizsai tankolást leszámítva egészen a Wörhti tóig (Wörthersee) mentünk. Le is szaladtunk a tó partjára, hagy lássuk, hogy mit ettek ezen a helyen a nyolcvanas években a jobb módú magyarok, mikor úgy döntöttek, hogy ide jönnek nyaralni. Szerencsénkre a pénztárnál egy kint született magyar srác fogadott és belépti díj nélkül végigkalauzolt minket a strandon és persze gyönyörű látvány fogadott, de azért nekem továbbra is a Balaton a Riviéra. A kitérőt követően Kopasz-látomást (Tarvisio) :) :) érintve az olasz szerpentineket megmászva délután 3 órára értünk Cortinába, ahol az olimpiai jégcsarnokban berendezett versenyközpontban rajtcsomagjaink vártak ránk. A rajtcsomagot a kötelező felszerelés bemutatását követően adták át, amit nagyon szigorúan leellenőriztek. Talán indokolt is, hiszen 2000 méter felett már komoly hőmérséklet különbség is kialakulhat.
Előttünk nem sokkal érkeztek meg Mesterék is Verigáékkal, így a közeli Dél-Tirolban foglalt szállásunkra együtt mentünk át. Planca di Sotto egy csöppnyi falu Corinától majd 40 kilire, ahol az agroturizmus jegyében egy nagyon komplett farmon találtuk magunkat. Ma született báránytól kezdve szinte a háztáji állatok egész sorát megcsodálhattuk, még nyuszik is ugráltak a kertben, az utolsó nap felfedezett lámákról nem is beszélve. Bálint választása erre a helyre nemcsak az ár-érték arány miatt esett, itt tudtunk ugyanis mindannyian egy helyen (8 család) megszállni. Pénteki családi kirándulásunk alkalmával ellátogattunk a Misurina tóhoz, ahol pótoltam az otthon felejtett botot és a három nővért (Tre Cime di Lavaredo) is testközelből csodáltuk meg. A hegyekben egy rövid túrát is tettünk és felmásztunk egy katonai bunkerbe is, hiszen az I. világháborúban itt húzódott a frontvonal. Kiadós ebédet követően a szálláson rápihentünk a másnapi versenyre majd 8 körül elbúcsúztattuk a hosszútávon /Lavaredo Ultratrail/ induló sporttársakat /Mester, András, Veri, Fecó/ is, akik este 11 órakor rajtoltak el. Az a hír járta, hogy a rajtban is komoly felszerelés ellenőrzés lesz, ezért a hiányzó hőfólia utánzatot nylon és alufólia segítségével igyekeztünk legyártani, mikor Gabi megjegyezte, hogy a hiánycikk a kocsi eü. dobozában is szokott lenni. Valóban volt, pedig nagyon csinos darabot gyártottunk mi is.
Reggel 6 óra előtt indultunk Kingával, Antival, Csabival és Gabival, hogy a 8 órás rajt előtt jusson mindenre időnk. Hivatalosan 47 km alatt 2650 m szintet teljesítése várt az 1000 indulóra, amihez 12 órás szintidőt biztosítottak a szervezők. Szent László napján pontban 8 órakor Moricone a Jó, a Rossz és a Csúf című filmben is felhangzó csodálatos dallama jelezte, hogy a verseny elkezdődött. A filmzene még sokáig a fülembe csengett, nemhiába tud valamit a jó öreg Ennio. 24 foknak és a páradús levegőnek köszönhetően az izzadságmirigyek hamar munkába álltak. Cortinát elhagyva azon vettem magam észre, hogy Antival tartom a lépést. Könnyednek éreztem a futást és a magashegyi mámor magával ragadt. Szájtátva csodáltam azt a gyönyörűséget, ami körülvett, az órám is magasságot jelezte csupán. Úgy gondoltam, hogy a pulzus ilyen meleg párás időben úgyis az egekbe száll, nem foglalkoztam vele, élvezni kívántam a verseny minden pillanatát. 1230 méterről indulva 7 km alatt végig felfelé mentünk, majd 1789 m-t elérve 3 kili alatt majd 300 méter szintet estünk, majd ismét felfelé 1575 m-ről szinte egybefüggően 8 kilin keresztül csak felfelé mentünk egészen a rajtól 20 km fekvő 2333 méteren lévő csúcsig, amit pont 3 óra alatt értem el. A pálya továbbra is lenyűgözött, szájtátva csodáltam meg az izzadt kőtörőt is. Szükségem is volt, hogy szájam is nyitva legyen, 2000 m felett hirtelen gyengeség, légszomj ragadott magával; lőtt fácán módjára lézengtem. Nem meglepően itt is egy jó darabon patak mederben haladtunk, azonban ellentétben a Tátrában látottakkal a sziklás meder itt sok helyen majd 100 méter széles volt, gondolom hóolvadáskor szüksége is van a lezúduló víznek ilyen széles ártérre. A pálya egyébként végig tökéletesen volt jelölve, így nem is értettem, hogy egy szélesebb szakasznál hogyan lehet átkelni a túloldalra. Nem volt más választás bokáig gázolva leporoltam a Hokát. Hoka Stinson márkájú cipőm itt jelesre vizsgázott, a szinte végig sziklás terepen remekül állta a nem létező sarat.
Szóval 2000 felett bizony az erő nem volt velem, pedig igyekeztem folyamatosan frissíteni, mindhiába. Egy kanyargós szerpentines részen 2,5 kili alatt 300 métert estünk lefelé és mintha ismét futásra emlékeztető mozgást mutattam volna. Egy alagúton is áthaladtunk, majd ismét intenzív hegymenetet (1,2 km 123 m+) újabb radikális lejtés (1800 m, 200m-) követte, mikor féltávhoz (24,35 km, 3:53:56) érve egy sípálya aljában frissítő állomáshoz értem, ahol Veri családja is biztatott. A frissítő állomáson bőségesen ettem-ittam. Volt itt torta, sajt, kolbász, csoki, víz iso, kóla, sőt red bull is,amit elraktároztam ínségesebb időkre. Egy setét felhőbe érve az eső is eleredt, ami nem tartott sokáig, hiszen 1982 m-ről 2435 m-re mentünk fel pont 3 km alatt, hamar kilépve az esőt okozó felhőből. Ez az 53 perces mászás ismét nagyon meggyötört még a redbull sem adott szárnyakat. Ellenben pont a csúcs előtt Csabi, Kinga és Gabi is utolért. A gyors frissítést követően 1 kili alatt majd 200 m-t közösen zúztunk. Irigykedve néztem sporttársaimat, akik nagyon jó erőbeosztással, remek dinamikával haladtak. Az emelkedőn Kinga és Csabi gyorsan tovább léptek, míg Gabival még majd másfél km-en együtt haladtam. Ezt követően jó hosszú /2,5 km/, meglepően széles füves út vezetett a következő frissítő állomásra. Csabiék hátát innen már messziről figyeltem. Ezt követően Pompom módjára 1 km: 200 m fel, 1 km: 200 m le. Néhol elkövettem azt a hibát, hogy a lejtmenet végén felnéztem a megmászandó hegy csúcsára. Ekkor ért utol az Ultratrail élmezőnye, ropi gyerekek szélvészsebességgel haladtak, mintha szembe jöttek volna. Kb. 35 kilinél járva egy lejtmenet közepette, ismerős csávó vágott hátba, majd megelőzve satuféket nyomott. Veriga ért utol és még vicceskedni is volt ereje. Kisvártatva egy emelkedő következett, ahol legnagyobb meglepetésemre Veri nem akart eltávolodni, pedig én is gyök kettővel nyomtam. A kiscsávó elkezdett panaszkodni, hogy nincs már lába, teljesen kimerült /csak 15 órája volt talpon/, így számomra ajándékkal felérő, majd 20 percen keresztül igyekeztem elterelni a figyelmünket a fáradtságunkról. Közben egy kitikkadt, lézengő olasz futót értünk utol, akit - olasz szókincsem 97%-át megvillantva - buzdítottam: ultima montana! Az utolsó hegyet megmászva egy forgókapuhoz értünk, 2277 m magasból Cortina lélegzetelállító látványa tárult elénk. Lelkemnek nagyon jót tett a célállomás látványa. Verigának, akit el is engedtem :), nagyon testhez álló, 2 kilis 120 m esésű viszonylag jól futható rész következett a következő frissítőállomásig. Innen már csak 9 kili volt a célig és úgy gondoltam, hogy a körülményekhez képest könnyedén leereszkedünk a citybe. Hát csúnyán tévedtem, még egy komoly kaptatón a botot is használnom kellett /500 m, + 30 m/, majd jött egy a szó szoros értelmében vett gyökér lejtő, ahol a félméteres gyökereket kellett kerülgetnünk /3 km, -500 m/. A célhoz közeledve ismét erőre kaptam, magam sem értem, de közel 8 óra elteltével nem éreztem annyira fáradtnak magamat, végig előzésbe voltam és a főutcába térve még finiselni is maradt erőm: 8:11:06-os eredményemmel 454. helyen végeztem.
Bár a Cortina Trailen való indulást jutalomként fogtam fel és nem célversenynek, így elsősorban az élményfaktor dominált és tapasztalatszerzésként tekintettem erre a versenyre egy hosszú fáradságos idény lezárásaként; nem álltatom magamat, ha újra indulnánk, bizony lassabb tempót választanék az elején. Továbbra is kérdés marad, hogy a viszonylag gyorsabb kezdés miatt váltam enerválttá 2000 méter felett, avagy szoknom kell a magaslati körülményeket. Nagyon nem tudtam kifutni magam, másnap sem éreztem azt a fásult fáradtságot, amit egy jól sikerült, teljesen kifutott verseny után szoktam. Egy biztos, csodálatos, de cserébe kőkemény versenyen vettünk részt a Dolomitokban, szinte egyetlen pihentető méter sincs benne. Külön öröm számomra, ha csak pár méter erejéig is, de együtt haladhattam Verivel, aki 16:53:59-es fantasztikus idővel a legjobban teljesítő magyarként ért célba.
Július első felében teljes kikapcsolódást adtam magamnak. A Dolomitokból egyenesen az Adria partjára mentünk, ahol Csabiékkal további 5 napot töltöttünk, megadva testünknek, amire már régóta vágyott. Igaz kétszer a mezítlábas futást is gyakoroltam a homokos parton, de igyekeztem pianóban maradni.
Az idén első alkalommal megrendezésre kerülő Ultrakék versenyre egyéni versenyszámba Veri és Oszi is benevezett. Mivel a verseny befutója Vácra érkezik, felmerült, hogy a Váci Jedik váltóban is rajthoz álljanak. Mester a jelentkező Jedikből csapatot hirdetett, így két stafétával - Váci Jedik I. /Mester, Kinga, Anti/ és II. /Csabi, Fecó, Gabi és jómagam/ vártuk augusztus 1. napját. A 6 órás rajtot megelőzően majd egy órával korábban már a helyszínre érkeztünk, ezúttal nagy szerencsénkre a térdműtétből rehabilitálódó Bálint is velünk tartott biztosítva a jókedvet és erősítve bennünk a lelket. Csapatfotókat és a baráti üdvözléseket követően, elcsendesedve szomorúan emlékeztünk meg arról, hogy Lukács "Enjoy" Béla sporttársunkat személyesen többet már nem üdvözölhetjük. Az egyéni indulókkal Fecó és Anti indította útnak váltóinkat, hogy 17 km-rel később Mátraszentistvánon adják tovább a megszerzett lendületüket Gabinak, illetve Mesterünknek. Az első váltást megelőzően, azonban még Galyatetőn gyönyörködtünk a felkelőnap és a frissen felújított-átépített Turistacentrum látványában. Fecó nagyon jól mozogva a 4. helyen haladt, közvetlenül mögötte Anti is megérkezett. Fecó a lejtők királyaként, kőkemény tempót diktált, megérkezése előtt alig egy-két perccel értünk át a váltópontra és a Mecsek Maraton Team mögött 7 perccel elmaradva a 2. helyen váltottunk. Gabira a Mátraverebélyi váltópontig 11 kili várt, ami közúton jóval messzebb van, így nem sok időnk maradt arra, hogy a váltásra odaérjünk.
Mátraverebélyre érve letaglózó látvány fogadott; sok helyen a nyílászáró nélküli, elhagyottnak tűnő épületek nem éppen a jólétről tettek tanúbizonyságot. Alig 5-10 percem maradt átöltözni, az állomás felől feltűnő Mester és közvetlen nyomában érkező Gabi gyors léptei jelezték, hogy elérkezett az én pillanatom is. Kingával szinte együtt váltottunk, majd próbáltam vele lépést tartani, hogy legalább a településen együtt haladjunk. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de cseppet aggódtam érte. Ahhoz képest, hogy fél kilenc körül járt, az utcán jelentősebb létszámú csoportok kísértek figyelemmel minket. Egyik fiatalember érdeklődésének is hangot adva szólított meg: "Főnök, ez máráton?" Sajnos nem volt az alkalom megfelelő, hogy bővebben beszéljek az Ultrakékről. "Majdnem, de nem egészen." - adtam nem túl kimerítő választ a feltett kérdésre. Több nem tellett tőlem, hiszen Kinga nagyon komoly tempót (4:44/km) diktált. Másfél kilit követően egy templomhoz érve hagytuk el falut és egy meredély jelezte, hogy mégis csak a Mátrában vagyunk még. Három kili alatt 180 métert emelkedtünk, ahol Kinga hegyi menőként remek formájának köszönhetően némi előnyre tett szert. Sámsonháza közelében egy kanyarból érkezve még a dombtetőn láttam Kingát tovább haladni, mikor az emelkedő közepén a kékjelzés hirtelen jobbra egy lejtős részre tért le, amit Kinga benézett, de szerencsére kiáltásom hatására Kinga hamarosan visszatért a kékre. Egy hosszú lejtmenetet követően értem be a Mecsek Maraton váltót, a srác kissé meggyötörtnek látszott, így örömmel fogadta kulacsomat. Később derült ki, hogy gyógyszert kellett a rajt előtt beszednie. Utólag elemezve az adatokat eszméltem csak rá, hogy itt egy rövid ideig a 3-8 fős váltók között az első helyen haladtunk. A faluba értem és 10 óra körül egyetlen egy emberrel sem találkoztam. A műúton haladva Halmos Laciék buzdítottak a kocsiból és nem sokára egy dimbes-dombos pusztára vitt az út. Itt egy fekete pólós srác előzött meg. A kiírás szerint 17 kilis szakasz megtétele várt rám, így 10-11 km között vártam a frissítő pontot. Ehhez képest 13 kilinél láttam meg a várva várt önkénteseket. Gyors frissítést követően ismét egy templomhoz értem, ahol elbúcsúztunk Nagybárkánytól. Itt ért utol Kinga és mivel ismét emelkedős rész következett meg sem kíséreltem lépést tartani vele. Gyönyörű árnyas erdei részen haladtunk, ami a nagy melegre való tekintettel nagy örömömre szolgált. Örömöm kissé alábbhagyott, mikor 17 km után a várva várt váltópont nem akart szembe jönni velem. A kiíráshoz képest pont 3 km-rel később következett be Csabival a várva várt váltás Garáb felett. A késleltetés drámai hatását ellensúlyozta, hogy itt is futótársak /Yoyokáék/ kedveskedtek a frissítésnél, amire alaposan rászolgált a szervezetem, hiszen az uccsó kiliken már szárazon nyomtam. A 679 m szinttel tarkított 20,03 km-es szakaszt 2:11:49 alatt teljesítettem. A gyors kezdésnek és a hőségnek köszönhető a viszonylag magas 167 bpm-es átlagpulzus.
Míg nyújtani próbáltam Verigát is megvártuk, aki 45 kilinél járva frissen és üdén haladt tovább. Garábra érve igyekeztem a kalóriát pótolni, majd a következő váltópontra, a '89-es osztálykirándulás óta nem látott, azóta a világörökség részévé vált Hollókőre érkeztünk. Esztikém edzőjével, a férjét elkísérő Katival átbeszéltük a nyaralás élményeit, majd az elviselhetetlenné váló hőséget jégkrém és alkoholmentes sör társaságában igyekeztünk átvészelni. Lassan, de biztosan múltak a percek, fél egy előtt nem sokkal Anti érkezett meg, akit Mester váltott fel, majd alig két perc elteltével Csabi is berobogott igaz az ellenkező irányból. Kissé zaklatottan adta tudtunkra, hogy az utolsó szakaszon jelzés hiányában rápakolt a távra és a vadonatúj, eredendően hófehér "Vaci Jedi"-s poló megtépázottsága is jelezte, hogy off-road is nyomult váltónk stabil tagja. Időközben Veri is befutott az egyéni indulók közül az első helyen és látszólag nem fázott ő sem. Jenci papa által felszolgált leves, sör és egyéb házi koszt volt hivatott a megtett 61 km fáradtságát feledtetni hősünkkel. Komótosan elindultunk a következő váltópontra Cserhátsurányba, ahol az eredeti sorrendet megvariálva Gabi helyett ismét én következtem. Hollókő és Cserhátsurány közötti kontrasztot a nagy melegben nem sikerült felfognom. A Vadászsörözőnél felállított frissítőpont árnyékába húzódva Pepéék társaságában múlattuk az időt. Negyed három után nem sokára Mesterünk érkezett meg, aki remek teljesítményével ismét elkápráztatott minket. Igyekeztem felkészülni a rám váró nem csekély feladatra, a kiírásban 17,9 km-es táv teljesítésére. Kinga váltását követően alig 20 perc elteltével vágtam neki a Terényt és Szandaváralját is érintő Becskéig vezető utamnak. Az újraindítás az egyik legnehezebb része a váltófutásoknak, nem meglepően kissé nehézkesen, fájdalmasan teltek az első méterek. Ehhez képest az 5:34-es kili kifejezetten meglepőnek mondható. Ezt követően a falut elhagyva 1,5 kili alatt majd 100 métert emelkedő, árnyék nélküli puszta következett. Sem előttem, sem utánam egy lélek nem látszott, így különösen figyeltem a kék jelzésekre és a szalagozásra, mert ilyenkor az eltévedés végzetes is lehet. A dombtetőt elérve erdős rész következett, annyira ismeretlen helyen haladtam, hogy még a települések nevéről sem volt tudomásom. Egy hosszú lejtést követően egy temetőbe vezetett az országos kéktúra útvonala. Arra lettem figyelmes, hogy a lejtő pont a ravatalozóhoz vezet. A ravatalozó nem volt üres, a gyászoló sokaság érthetően nem szívesen látott a búcsúbeszédek alatt. Fülem-farkam behúzva próbáltam észrevétlen maradni, sajna az út csupán alig 50 méterre a ravatalozó előtt váltott irányt, baloldalra vezetve ki a sírkertből. Futottam már sok helyen, boros, majd sörös pincében, illetve cseppkőbarlangban is, ami gyönyörködtetett, de ilyen nyomasztó érzésem futás közben még sosem volt. Nem sokkal később jelezte a tábla, hogy Terénybe értem. Csinos, rendezett porták között haladva most már nem lepődtem meg, hogy az utcák néptelenek, valószínűsíthető, hogy a lakosság jelentős része a temetésen tette tiszteletét. A falut elhagyva 3,5 km-en keresztül ismét hosszú emelkedő (+120 m) leküzdése várt rám. Azon vettem észre magam, hogy ahhoz képest, hogy a második etapot teljesítem és a nagy meleg most sem vált a barátommá, viszonylag jól mozgok, pedig ismét szántóföldek között vezetett az út, ami lássuk be nem a legpihentetőbb és legtetszetősebb része a pályának. Szandaváraljai frissítőponton igyekeztem jól feltankolni, mert az előző szakaszon megélt +3 kilihez hasonló pontatlanság miatt nem akartam eléhezni. Ismét egy hosszabb gyilkos emelkedés várt ránk (2,2 km, 213+m). Ezen a szakaszon először lelkiismeret furdalás közepette bizony bele-bele gyalogoltam, majd egy fotós lendített ki a melankóliából és próbáltam ismét futni. Szerencsémre ismét árnyas, erdős rész következett, ahol szinte végig lefele vezetett az út (3,64 km, 231-m), igaz mivel nem ismertem a pályát nem mertem nagyon kipörgetni a lábakat, hiszen a kiírás szerint több, mint 4,5 kili várt még rám. Ehhez képest egy településre érkeztem, majd nem sokkal később kolompolás, üdvrivalgás köszöntött, ami azt jelentette, hogy a rám szabott második és egyben utolsó szakaszt is teljesítettem. Gabinak örömmel adtam át a stafétát és Bárónak sem kellett kétszer invitálnia a közeli söntés felé, ahol kiváló sört csapolnak. A sör gyorsan és nagyon jó érzést kiváltva fogyott el. A Cserhátsurány - Garáb közötti 16,09 km-es szakaszt 1:51:08 alatt nyomtam le, átlagpulzusom 160-as értéket mutatott. Felsőpeténybe tartva Fecóval, aki a nagy meleggel mit sem törődve remek teljesítményt nyújtott, immáron megkönnyebbülve elemeztük ki a futásainkat. Ekkor már mindenkinek egyöntetűen azt volt a véleménye, hogy remek versenyben van részünk.
Felsőpeténybe érve Fecóval a helyi kocsmába betérve még egy sört vételeztünk, mikor két baljós eseménynek vettük hírét; Veriga vezető pozícióból kiszállt, Anti korábbi vádlisérülése ismét kiújult és csak bicegve-sántikálva képes poroszkálni. Kb. fél óra elteltével Veriga is megérkezett immáron civilben, szülei, menyasszonya, húga és keresztlánya társaságában. Hál Istennek szemmel láthatóan, szervi- és egyéb kóros elváltozás jelei nem voltak láthatóak rajta, és kis idő elteltével Veronikával önfeledt hancúrozásba kezdett. Többen, köztük Mesterem is, nem tartják sportemberhez méltónak, összeegyeztethetőnek egy verseny feladását, hacsak nem olyan sérülés, avagy egyéb körülmény lép fel, amely az egészséget veszélyezteti. A magam részéről megsüvegelem, az összes futótársamat, aki egyéniben vállalkozott arra, hogy megmérettesse magát a Heggyel szemben és szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy véleményt merjek nyilvánítani, hogy a trópusi melegben, 9 és fél óra alatt több, mint 81 km megtételét követően helyes-e kiszállni a versenyből, akár vezető pozícióból is. Az vesse Verigára az első követ, aki hasonló döntési helyzetbe került már valaha. Veri elmondása szerint a nagy melegben nem tudta megfelelően pótolni a szükséges energiát, amely eléhezéshez vezetett. Ott és akkor a szervezet hiányreakcióit nem bírta az ego elviselni és további szenvedés helyett megnyugvásra vágyott. Azon most már felesleges lamentálni, hogy mi lett volna akkor, ha kap egy kis időt a test, akár csak egy órácskát is regenerálódni és megfelelően feltöltve az energiaraktárakat, megújult erővel tovább halad Veri. Ezt úgysem tudjuk már meg sohasem. 
Közben Gabi második helyre hozta fel váltónkat, csupán a szakaszonként frissen váltott paripákkal száguldó 8 fős váltó haladt előttünk. Anti sérülten is elérte Felsőpetényt és hozzánk képest, csupán 9 perces hátránnyal váltott Mesterünk. Ősagárd felé robogtunk, hogy Csabit is buzdítsuk és a rajtszámövét is átadjuk. A Fantasztikus Négyes fenomenális befutóembere jelentős előnyre tett szert, majd Mester is komoly iramot diktálva haladt tovább. Csabi imponáló futására is büszkék lehettünk. Ezt követően nem maradt más hátra, mint hogy a Naszályba siettünk és a Kilátó Étterembe egy nagy tál rósejbni mellett értettünk egyet abban, hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy részesei lehettünk az első alkalommal megrendezésre került versenyen. Ismét olyan helyekre jutottunk el, ahova eddig még sohasem. Sötétedett, mikor elindultunk a váci Fő tér felé. Útközben egy futóra lettünk figyelmesek, aki fejlámpa és egyéb fényvisszaverő ruházat nélkül bolyongott az úton. A 8 fős váltó befutó emberére leltünk, aki kétségbeesetten érdeklődött jelenlegi helyzetéről. Megnyugtattuk és útba igazítottuk a célvonal felé. A Fő térre érve sok sporttársba és családtagjaiba botlottunk. Nem sokat kellett várnunk a Mecsekmaraton team párosának befutójára, akik 16:44-es káprázatos idővel értek célba, majd az Oláh Andrissal megerősített CoffeeRun Friends 8 fős váltó 15:32-vel futott be. Mesterünk 3. futásával a legjobb időt produkálva a Váci Jedik I. csapatát 15:36-tal repítette be, 6 perccel megelőzve a remekül versenyző Fantasztikus Négyes csapatát. Csabi parádés finisének köszönhetően nekünk sincs szégyenkezni valónk 15:53-mal elért eredménnyel. Boldogan vettük át a remekbe szabott Salomon finisherpólót, amelyen még egy csinos zseb is díszeleg és büszkén hirdeti, hogy viselőjét átengedte a Hegy, összesen 146,7 km-t 4675 méter szintet leküzdve. Az egyéni versenyzők befutóját már nem volt erőnk megvárni. Oszi végül harmadik helyen ért célba a rajtot követően 19 óra 50 perc múlva. Oszi nagyon szimpatikusan dobogós helyezését Verigának köszönte meg. Szerdán közös hekkezés alkalmával Oszi részletes beszámolót tartott a futásáról, amelyet az UTMB-re készülve teljesített. Maradjunk annyiban, hogy jól megérdemelt pihenés vár barátunkra. A verseny gyerekbetegségeit leszámítva (egyes szakaszokon a jelölés és szakaszok pontos meghatározásának hiánya) a nagy meleg ellenére remek versenyen vettünk részt és egyhangú döntést hoztunk, hogy jövőre Andrással, Lacikával, Bálinttal és Verivel (amennyiben nem vállalja az egyéni indulást) megerősödve ismét nekimegyünk a Hegynek.
Immáron a negyedik éve, hogy augusztusban a Suhanj!6 éjszakai futóversenyen rajthoz állok. Eddig minden évben sikerült fejlődés ívet követve egyre többet és többet futnom (2012: 53,78 km, 2013: 58,084 km, 2014: 61,116 km). Idén is csupán az volt a célom, hogy a tavalyi eredményemet felülmúljam, hacsak egy-két méterrel is. Az előzetes latolgatások szerint én is úgy gondoltam, hogy jó esélyem nyílik a növekvő tendenciát folytatni, hiszen idén sokkal több km-rel érkeztem el az augusztushoz, mint tavaly (1389,5 km - 1818,5 km), igaz tavaly júliusban már többet edzettem, mint idén (183 km - 163 km). A felkészítő edzéseken 5:30-as kilik különösebb megerőltetés nélkül is mentek, így elgondolásom szerint ebben a tempóban igyekeztem, minél többet megtenni. A gyerekek kívánságát is teljesítve verseny előtt, csütörtöktől szombat délig Cserkeszőlőn lazultunk, ahol a termálvízben jó sokat nyújtottam is. A rajt előtt a fejlámpánkat magasra emelve Lukács "Enjoy" Béla sporttársunk emléke előtt tisztelegtünk, majd a dudaszó jelezte, hogy az elkövetkező hat órában csak a futásra kell figyelnem. Nagyon lazának és könnyednek éreztem magam, így az előzetes tervekkel ellentétben inkább 5:00 perc körüli kilik csippantak az első 5 km-en. Később persze visszakoztam egy kicsit, de még mindig nagyon jó érzéssel haladtam. A frissítést a tavaly is bevált módon 10 km-enként egy fél literes löttyel oldottam meg. A tavalyi epres ízű helyett idén narancsos lét toltam, ami kissé édesre sikeredett.
A fél maratont 1:50 körül, míg a maratoni távot 4 órán belül teljesítettem. Fokozatosan lassultam, ahogyan telt az idő, ami egyrészről lehet természetes is, másrészről kezdtem érezni, hogy talán túlpörögtek a lábaim az elején. Kis gyomorproblémám is akadt menet közben és talán Iramszarvas demoralizáló hatású kiszállásának is köszönhetően a boxutcás kitérő során kis híján én is a verseny befejezése mellett döntöttem 45 km megtételét követően. Azonban Mester, sportolóhoz méltatlan feladással kapcsolatos véleménye villant be hirtelen, illetve azon tűnődtem el, hogy vajon mit is mondok majd gyermekeimnek, ha kérdezik, hogy mennyit is sikerült futnom, így a folytatás mellett döntöttem. Innen a nagyon szenvedős 6 perc feletti kilik időszaka következett és az elején teljesített gyorsabb km-ekben bízva még egy csepp esélyt adtam arra, hogy idén is sikerül elérnem a 61 km-t. Az utolsó 3 kilit ismét 6 percen belül teljesítettem, sőt a végén 5:30-cal robogva még előzésbe is keveredtem, így 205 méterrel megfejelve a tavalyi eredményemet 44 férfi induló közül a 8. helyen végeztem 61,321 méter teljesítve. A finis annyira jól sikerült, hogy az utolsó frissítések során bevitt cucc Búvár Kund módjára ismét a felszínre tört. Nagyon gyötrelmes hat órán voltam túl, a gyorsabb kezdés most is megbosszulta magát és végül az akarat diadalának tudható be, hogy sikerült elérnem célomat a fenntartható fejlődés jegyében. A jelenlevő gödi futótársak biztatása nagyon jól esett, külön öröm, hogy az Energidák elsők lettek a hölgyek 4-es váltóversenyében és Simon Zoliék is remekeltek a párosok között.
Utolsó kommentek