Miután megírtam, hogy felkészültem és nyíltan közzétettem egyik nagy célomat, hogy legalább 5 min/km-es sebességgel fussak, azaz 3:30 alatt érjek célba a drezdai maratonon, sok biztatást, lelkesítést kaptam. Lássuk, hogy mit sikerült megvalósítanom!

Mielőtt a versenyt kivesézném, szeretnék egy-két sort írni Drezdáról, illetve arról, hogy miért pont erre a versenyre esett a választás.

Borbély Jani hívta fel a figyelmet erre a versenyre, ha jól emlékszem még az év elején. Egyből szimpatikusnak tűnt a verseny beharangozója, a résztvevők száma nem túl nagy, ugyanakkor éppen elég ahhoz, hogy egy nagyvárosi verseny hangulata azért kialakuljon, nem beszélve arról, hogy a pálya a történelmi óvárost is érinti. Nem sokkal később kezembe akadt egy Intercity magazin, ahol a hálókocsis utazások előnyeire hívták fel a figyelmet és egy pazar cikk mutatta be Drezda látnivalóit. Továbbá arra is kíváncsi voltam, hogy 1985-ös látogatásomhoz képest milyen változásokon ment át az újraegyesítést követően a város. Nem mellesleg a gyerekek és persze feleségem által is teljesíthető versenytáv kiírása is egy igazi aktív kikapcsolódásra kínált remek alkalmat. Több se kellet be is neveztünk, én a maratoni távra, míg a lányok a Zehntelmaraton (tizedmaraton) 4,2 km-es távjára.

Pénteken este 8-kor futott ki Metropol Euronight vonatunk a Keletiből és reggel fél hét után érkeztünk meg Szászország fővárosába. A Hauptbanhhof közelébe sikerült szállást foglalnunk, így a megérkezést követően hamar nyakunkba vettük az ébredező várost. Nem is említettem még, hogy sikerült „behülyítenem” egy félmaratonira, a jelenleg Németországban élő drága barátomat Juhász Bazsit is, így kisvártatva találkoztunk is velük a Frauenkirchénél. A Frauenkirche Drezda egyik szimbóluma, az angolszászok 1945. februári bombázását követően sokáig hagyták romokban heverve egyfajta mementóként, az újraegyesítést követően varázsolták újjá, méghozzá oly módon, hogy felhasználták a romokból megmenthető kőelemeket, így sok helyen pepita látvány tárul elénk, hiszen az eredeti fekete elemek elütnek az új elemektől.

"1945. február 13-án a templom teljesen kiégett, 2 nappal később pedig bedőlt a kupolája, és leomlott. A templomot nem építették újjá, a romokat háborús mementóként a téren hagyták. 1990. február 13-án a drezdai polgárok egy csoportja Ludwig Güttlerrel az élen felhívással lépett a nyilvánosság elé, hogy építsék újjá a Frauenkirchét. Az első visszhangok elutasítók voltak, de 1992-ben a város önkormányzata megszavazta a templom újjáépítését. Az újjáépítésre a pénz (több mint 100 millió euró) 600 000 adakozó által gyűlt össze. A brit hozzájárulás történelmi jelentőségű, mert a pénzadomány mellett a kupola csúcsán lévő aranykereszt elkészítését is ők vállalták. Első lépésként szétválogatták a romokat, s kiválasztották a még felhasználható darabokat. Ezeknek eredeti helyét egy háromdimenziós számítógépes szimulációs program segítségével határozták meg. A templom ugyanazokból az anyagokból, szinte ugyanazzal a technikával, és az eredeti darabok felhasználásával épült újjá. A felszentelés 2005. október 30-án volt. Az újjáépült Frauenkirche nem csak vallási, hanem kulturális célokat is szolgál, gyakran rendeznek benne koncerteket. Tornyaiban 8 harang függ. A templom nemcsak Drezda, hanem az újraegyesített Németország szimbóluma is, jelképezi a békét, és a kiengesztelést." Forrás: Wikipedia

Bazsiékkal együtt lesétáltunk az Elba partjára, ahol kisvártatva egy hatalmas bolhapiacon találtuk magunkat. Na itt volt minden, régi ablakkeretektől, vasúti petróleumlámpákon keresztül, cserép sörös korsókig, sok olyan kincs amikről nem is gondolnánk, hogy léteznek.

Kora délután a Semper Oper mögötti részen található konferencia központba igyekeztünk átvenni a rajtszámokat és a szokásos tészta-partyn beszéltük meg többek között azt is, hogy Drezda valójában egy ékszerdoboz és nem véletlenül hívják az Elba Firenzéjének (Elbflorence).

Vasárnap reggel kissé felhős, hűvös idő fogadott. Sokáig gondolkoztam, hogy a futásnál hosszú ujjasban legyek-e, végül úgy döntöttem, hogy mégsem. Fél tízet ütött az óra és a lányok el is rajtoltak. Szerencsére Bazsi gyerekeinek Pancinak és Lizinek köszönhetően elég motiváltak voltak.

Mint később megtudtam Eszti 9. lett korcsoportjában, Adi és Csilla pedig tisztesen helytálltak. Igaz Adi az elején próbált lépést tartani Esztiékkel, de nem sokára kifulladt, majd kifakadt, hogy nem is érti, hogy csak úgy ukmukfuk beneveztem, persze később, mikor erejét visszanyerte már mosolygósabb lett a kedve és a célban az érem és a befutócsomag láttán helyre állta világ rendje.

Egy alaposabb bemelegítést követően mi kerültünk sorra. Sajna Bazsit nem sikerült megtalálnom a rajtban, így ismeretlen arcok között rajtoltam. Igyekeztem Mesterem tanácsát megfogadva 150-160 bpm közötti pulzustartományban könnyedén, lazán futni. Az iram megfelelő volt 4:50 körüli kiliket nyomtam. Az időjárás teljesen rendben volt, a nap is kisütött és 15 fok körül lehetett. 5-6 km körül értem be az iramfutókat és haladtam velük tovább. Pulzusom kezdett 160 fölé kúszni egy picit, de úgy gondoltam, hogy még kordában van tartva. Az út mentén nagyon sokan biztattak minket, pomponlányok, egy sztepptáncos, rengeteg dobos-csapat és egy blues banda is próbálta a hangulatot fokozni.

A második kör elején, úgy a 23. km környékén éreztem, hogy kissé alább hagy a tempó, bizony az óra 5 perc felett mutatta a kiliket, az iramfutók is egyre távolabb kerültek. Próbáltam megfelelően frissíteni és fejben is egyben maradni. Sajna nem sokkal később az órám lemerült, így érzésre nyomtam tovább. Kicsit szenvedősebbé vált a futásom, szerencsére nem történt olyan nagy reccsenés, mint tavasszal Rómában. Egyenletes tempóban haladtam és éreztem, hogy ha nincs további nagy hasadás, úgy életem legjobban eső maratonját fogom futni. Peregtek a méterek és az utolsó kilométereken még a tempót is tudtam fokozni.

A hőn áhított cél ugyan elmaradt, de sikerült olyan hamar célba érnem ezen a távon, mint előtte sohasem. 1996-ban 25 évesen életem első maratonján elért eredményemet (3:43:41) majd két perccel felülmúlva 3:41:43-at mutatott az óra mikor célba csaptam. (A számok ugyanazok csak más sorrendben. :))

Summa summarum megállapítható, hogy a táv első felén mondhatni pazar teljesítményt nyújtottam, gyorsabb voltam egy-két másodperccel, mint a szeptember eleji félmaratonon: 1:43:12, ami 4:53/km átlagsebességet jelent. Ellenben a második felében kissé megtorpant a lendület: 1:58:31, és ez csupán átlagban 5:36/km-eket jelent, azaz összességében az átlagsebességem 5:15/km volt. Nem vitás, az elejét egy csöppet elfutottam, így lehet, hogy ha kicsit visszafogottabban kezdek a második körben nem lassulok le ennyire. Mentségemre szóljon, hogy a verseny közben nem éreztem túl gyorsnak az iramot és hát ugye nehéz pontosan belőni úgy a tempót, hogy a kívánt sebesség is megmaradjon, ugyanakkor elég energia is legyen a hátralévő részre. Mindenesetre tapasztaltabb lettem, remélhetőleg legközelebb a második kör is ugyanolyan gyorsan telik el, mint itt az első. Azt persze remélni se merem, hogy eljön az a nap, hogy úgy futom le a 42195 métert, hogy ne fájjon. A maraton ugyanis attól szép, hogy fáj.

A célba érkezést követő kegyelmi pillanatokban értékeltem azt a szép utat, amit megtéve elértem ide. Köszönettel tartozom családomnak, hogy támogattak és az edzéseket követően a zuhanyzóig vezető pillanatokban elviselték azt az izomszagot, amit árasztottam. Drezdai jelenlétük nagyon sokat jelentett. Köszönöm Mesteremnek Jakus Bélának a szakmai támogatását, ami nélkül sokkal nehezebben boldogulnék, ha boldogulnék egyáltalán és végül köszönöm a ti lelkesítéseteket is, ami nagyban segített a holtpontok leküzdésében.

Mivel a Zwinger hétfőnként zárva van, célba érkezésem után kénytelen voltam annyira hamar regenerálódni , hogy a Régi Képtárban megcsodálhassuk többek között Rafaelo munkáját az éppen 500 éves Sixtusi Madonnát, amely a befutó érmet is díszíti.