Amikor az Extrememanen elhagyjuk Nagyatádot, elérünk Ötvöskónyiba és elkanyarodunk Beleg felé, egy másik világba érünk. Jóval több gyerek (és felnőtt) áll az út mentén, mint a pályán bárhol máshol (persze a nagyatádi célterület kivételével). Cigányok.

Ezek a cigány gyerekek nagyon szerencsések. Egy évben egyszer egy csodálatos esemény zajlik az utcájukban. Évente egy napon olyan dolgot tapasztalhatnak meg, melyet sokkal szerencsésebb gyerekek sem: láthatnak egy kerékpárversenyt. Ráadásul a saját utcájukban. Az ország legtöbb cigányok lakta településén vagy településrészén nem is álmodhatnak hasonlóról.

Ezek a cigány gyerekek nagyon szerencsétlenek. Azért szerencsétlenek, mert azt sem tanítja meg nekik senki, mit kezdjenek ezzel a fantasztikus élménnyel. Az egésszel annyit tudnak kezdeni, hogy azt kiabálják: „dobj csokit!”, „dobj kulacsot!”. Nyilván fel sem mérik, hogy a versenyzők nem azért vannak ott, hogy télapót játsszanak. Lehetőségük sincs arra, hogy valamit adjanak. Ha visznek is magukkal néhány csokit, azt hamar eldobálják – mire elég ez ennyi gyereknek? És ha valaki szívesen adna, ott biztosan elmegy tőle a kedve: hiszen ezzel csak megerősítené a gyerekekben azt a hitet, hogy ez egész erről szól. Gondolom, a sok órán át tartó kunyerálás sovány eredménnyel járhat, a gyerekek számára az egész esemény kudarc. Állítólag a korábbi években arra is volt példa, hogy megdobálták a kerékpárosokat. Idén ilyesmit nem tapasztaltam, ami talán annak köszönhető, hoyg a szülőket bevonták a szervezésbe, és talán ők hatottak a gyerekekre.

Gondolom, teljesen másról szólna az egész, ha a gyerekek értenék, miről van szó. Nem tudom, van-e egyáltalán bringájuk – ha van, valószínűleg legfeljebb az utcájukban járnak vele. Egészen más lenne a helyzet, ha legalább hosszabb-rövidebb kirándulásokra elvinni őket valaki. Ha csak húsz kilométert letekernének egyben, legalább fogalmuk lenne arról, mit jelenthet 180, vagy akár 60 kilométert letekerni. Ha akár csak a szomszéd faluig rendeznének versenyeket, tudnék, milyen a versenyzés élménye. Ekkor már át tudnák érezni mások versenyének izgalmát.

Ehhez persze kerékpárok kellenének. Nyilván lehetne vásárolni kimustrált használt bringákat, és rendbe hozni őket. A javításba, karbantartásba be lehetne vonni a gyerekeket, akik nem csupán szerelései alapismereteket szereznének (amellé az élmény mellé, hogy ők is értenek valamihez, ők is képesek valamire), hanem más szemmel néznének az előttük elsurranó profi versenygépekre is. Persze bármennyit is lehetne így spórolni, pénz azért kellene. De pénz van, csak az kell, hogy akinél van, az adjon.

A közelmúltban egy beszélgetés során felidézte egy kerékpár-kereskedővel való eszmecseréjét. A boltos elmondta, hogy vannak vagyonos bankárok, jól menő üzletemberek, akiknek hobbijuk a triatlon. Megveszik a fél milkós bringát, mert megtehetik – aztán évente kétszer neveznek az olimpiai távra, végigtekerik rajta azt a húsz kilométert, és a táv teljesítménye után büszkék magukra, hogy micsoda tettet vittek véghez. Félreértés ne essék: ha valakinek van egy hobbija, miért ne vegye meg hozzá a lehető legjobb felszerelést, ha megengedheti magának? Az meg, hogy ki milyen szinten űz egy sportot, jelentős részben műlik azon, hogy mennyi ideje van edzeni – ha egyszer elfoglalt ember, nyilván nem tud igazán kemény versenyekre felkészülni. Mégis azt kell mondanom, hogy visszás, ha valaki jóval többet költ, mint ami a teljesítményével arányos. Azt a 20 km-t azzal a sebességgel egy százezres bringán is meg lehetne tenni – nem lenne semmivel rosszabb. Ezekkel az emberekkel meg kellene  értetni, hogy sokkal célszerűbb lenne magukra kevesebbet költeni, de mondjuk profi bringát venni egy igazán jó teljesítményt nyújtó sportolónak, aki nem engedheti meg magának – vagy segíteni bringát szerezni olyan gyerekeknek, akiknek nincs. Hiszek abban, hogy meg is lehet értetni: ezek az emberek feltehetően azért nem tesznek ilyeneket, mert nem is jut eszükbe, hogy szükség lenne ilyesmire. (Persze lehet, hogy közben nagylelkűen adományoznak rákkutatásra, beteg gyerekeknek, nyugdíjasotthonoknak – ki tudja.)

Mindenesetre a fő kérdés nem az, hogy pénz lesz-e, hanem hogy akadna-e valaki, aki ezt a pedagógiai végrehajtaná. És akkor persze nekem lehet szegezni, hogy miért nem megyek, és csinálom meg én. Jogos, de én nem érzem rá magam alkalmasnak. Ezen kívül nem ez az egyedüli álmom, és vannak olyanok, amelyeknél nagyobb esélyt érzek arra, hogy én magam érjem el a sikert.

De azért van egy álmom: úgy áthajtani Ötvöskónyin egy Extremamanen, hogy azt érzem, hogy az ottani cigány gyerekek is átérzik a versenyt. Ekkor már szívesen kiszórnék közéjük akár több kiló csokit  is.