Mikor szájtátva csodáltuk Mesterék teljesítményeit a +100-as versenyeken, őszintén megvallva eszembe sem jutott, hogy egy ilyen megmérettetésen én is kipróbáljam magam majd egyszer. Aztán valahogy mégis másképpen alakultak a dolgok, egy 5 éves fejlődési íven haladva egyre hosszabb teljesítményekre lettem képes, köszönhetően a rendszeres, heti 4 edzést magába foglaló, mesterien felépített edzésterveknek. Tavaly ősszel a Piros85-öt teljesítve éreztem először, hogy talán mentálisan is megértem a Terep 100 teljesítésére. Ennek megfelelően kezdtem el készülni az idei versenyekre.

 Tavaly év végén Mesterrel egyeztettünk az idei célokról és őszintén megmondta, hogy a T100-hoz sokkal több terepen végzett edzésre van szükségem és talán némi bizonytalanságot láttam rajta a tekintetben, hogy alkalmasnak tart a feladat teljesítésre. Közben a Cortina Trail-re is beneveztünk, majd decemberben a Vulkántúrával indult be a verkli. Hamar kiderült, hogy idén ohne T100, ellenben részesei lehetünk a debütáló UTH-nak. Első látásra úgy tűnik, hogy +11 km nem jelent komoly változást az eredeti kiíráshoz képest, de aki már 100 körül poroszkált az pontosan tudja, hogy nem mindegy a végén az a közel másfél-két óra plusz.

Szóval fejszém a Nagyfában, kérdés, hogy ki törik meg; én, avagy a Nagyfa. Az edzésterv szigorú volt és következetes, minden kedden este 7 körül indultunk és Cseresznyefa parkolótól a Nagy-Hideghegyig meg sem álltunk, majd mikor a tavasz ránk köszöntött már a Naszályban nyomultunk a kilátó felé. Hétvégén pedig a hosszú lassú futásokat kivétel nélkül szintén terepen, általában a Börzsönyben hajtottam végre.
A felkészülés során egyrészt gyorsító, felrázó jellegű (CityRun FM, BBU Földalatti FM, Vácrátóti Futapest, Móri Ezerjó FM), másrészt tapasztalatszerző, megfelelő szintet is magába foglaló, szálkásító, szintfelmérő típusú megmérettetéseken (Kiss Péter Emléktúra, Bükki Hard, Vértes Ultraterepmaraton, Mátrabérc) acélozódtam. Sikerült a verseny előtt közvetlenül a pályát is bejárnunk két részletben, az itt szerzett tapasztalatoknak köszönhetően fejben is helyre tudtam rakni a rám váró feladatot.
A verseny hetében a keringést megfelelően kordában tartó átmozgató két rövidebb síkfutást iktattam be, illetve igyekeztem feltölteni a szénhidrát raktárakat. Mivel a verseny szombat éjfélkor rajtolt, még hajnalban a termálba is brügöltem egyet, miközben nyújtogattam magam, majd úszkáltam is egy keveset, hogy kora délután tudjak egy jó nagyot aludni a verseny előtt. A délelőtt folyamán futótársaim közül sokan telefonon érdeklődtek, biztatva, bátorítva és sajnálva is egy kicsit a masszív esős idő miatt. Noha eredendően nem terveztem, de ekkor már egyértelművé vált, hogy ismét bottal fogom segíteni magam. A délutáni alvást követően sikerült mindent rendben összepakolnom és türelmesen vártam az idő múlását. Családommal még az Euróvízió dalversenyét is elkezdtem nézni, majd pontban este fél tízkor indultunk útnak. Azon poénkodtunk, hogy talán normálisabb dolog lenne megállni egy korcsmánál és becserélni az isokat alkoholra, hogy jobban érezzük magunkat. Szentendrére érve hamar megtaláltuk a versenyközpontot. A rajtcsomagot szigorú ellenőrzést követően rendben megkaptuk, majd szépen bemosakodtunk és  az éjfélig hátralévő majd másfél órában a rég nem látott sporttársakkal üdvözöltük az elmúlt napok esőit. Ekkor én már módosult tudatállapotban nem stresszeltem magam, próbáltam lakonikus nyugalommal elfogadni a körülményeket, bármit teszek, úgysem tudok rajta változtatni.  A rajt előtt kevesebb, mint félórával felkerekedtünk és a belváros felé vettük az irányt. Síri csend honolt amerre jártunk, csak a rajtzónához érve véltem felfedezni valamit, ami egy versenyre emlékeztethet. Még a Duna-parton könnyítettem magamon, majd becsekkoltam. Nagyon jól eső érzés fogadott, mikor megláttam, hogy Gödről érkezve Györgyiék és Báróék is személyesen buzdítanak minket. Nem is értem, hogy szombat éjjel miért nem akadt más dolguk.

A rajt előtt a speaker magyar-angol szakosként nagyon részletes tájékoztatásban részesített minket, sőt a műsor fénypontjaként kék sapkában és fekete dzsekiben érkező Csanyát, mint az álmok megálmodóját és megvalósítóját mutatta be nekünk. Nyilvánvalóan Csanya érdemeit mindannyian elismerjük, azonban nekem kissé visszatetszőnek hatott ez a direkt fényezés, talán szerencsésebb lett volna, ha Csanya kézbe veszi a mikrofont és egy-két szóval megemlíti, hogy ez verseny is azokért a barmokért szól, akik a rajtzónának nevezett karámba önként beözönlöttünk. Na de hagyjuk a szubjektumot és nézzük a száraz tényeket, hiszen éjfélt ütött már az óra és mi ahelyett, hogy a pihe-puha ágyban nyújtózkodnánk, ahogy normáliséknál  szokás ilyenkor, útra keltünk, hogy kevesebb, mint 20 óra elteltével megérkezzünk.

A belvárosi részt hamar elhagyva a Bükkös-patak mentén vezetett utunk a Kőhegyre, amely a bejárás alkalmával valóban köves volt, most pedig inkább saras, de a több napos masszív esőzést követően nincs ezen mit csodálkozni. A menedékházat követően egy szűk kacskaringós lejtmenet következett, amin nagyon óvatosan haladtam, majd a Lajos-forráshoz vezető úton jött a haddelhadd. A talajviszonyokat talán legjobban a kenőcsös maszlag kifejezés mutatná be, erre rímelve a hátam mögött haladó érces hangú Pali találóan hívta fel a közelben haladó sporttársak figyelmét: "Vigyázz, májkrém!" A kialakult sár valóban, minimum 5-10 cm mélységű májkrémmel megkent egyenetlen felületet varázsolt a talpunk alá. Botokkal a kezemben igyekeztem talpon maradni, sokszor kecsesnek egyáltalán nem mondható piruetteket is bemutatva. Felfele menet sokszor pörgött ki a láb, ilyenkor szobabiciklizést imitáltunk, lefele pedig hóekézve haladtunk gyök kettő km/h sebességgel. Alig másfél óra alatt, kínkeserves bemelegítésként értünk fel Lajos-forráshoz az első frissítőponthoz, ahol gyertyafényes befutószakasz köszöntött. Nem sokat időztem itt, gyors ivászatot követően a Bölcső-hegynek támadtam. Az erőteljes hegymászás közben sportszelettel pótoltam az eddig elégetett kalóriát, majd lefele menet talán egy vízmosásnak köszönhetően spontán kialakult kisebb szakadékon kellett leküzdeni magunkat, ahol Zsolti, nem önszántából, fenéken csúszva tett szert némi előnyre. Itt is a botoknak köszönhetem, hogy esés nélkül értem a szakadék aljára. Ahogy Krúdy Szinbádja szerint a csontvelőhöz pirítandóan csak a kenyér jó, mert a zsemlye ilyesmihez nem alkalmas, csakúgy, mint a Hoka a májkrémbaletthez. Sokak szerint más cipővel sem lett volna nagyobb esélyünk. Bizony irigykedve néztem Gergőt, aki Salomonján villámként hagyott állva a lejtmenetekben. A Tölgyikreket elérve a pirosra térve a sötétben is felismertem a Sikárosi-rét lankáit, a füves résznek köszönhetően viszonylag gyorsan haladtam, sikerült beérnem korábban elhaladó futókat is. Dobogó-kőre menet jó erőben, magamat is meglepve, viszonylag gyorsan felértem és nagy örömömre szolgált, hogy a Thirring krt. lezárása miatt az ellenőrzőponton hamarabb frissíthettünk (2:58). A Bükki Hardon megismert Andiékhoz csapódtam, a korábbi közös túránkat felidéző, szellemesnek szánt kérdésem - rajtszám meg van még - Andit kicsit megrémisztette. A közben leereszkedett köd az én kedvemet is elvette a további poénkodástól, hiszen sokszor az orrom hegyéig sem láttam el. Nemsokára kiértünk egy műútra, a bejáráson szerzett emlékeim szerint a műúton átkelve egyből kell tovább haladnunk. Igaz erre utaló felfestés, illetve a túloldalon lévő turista út mentén szalagot nem láttunk. Ekkor érkezett meg András és Oszi barátunk egy közel tíz fős csapattal, akik egy eltévelyedést követően az általam helyesnek vélt irányba haladtak tovább. Miután megköszöntem Andráséknak, hogy bevártak, éltem a lehetőséggel, hogy csatlakozzak hozzájuk. A Klastrompusztához vezető meredélyen egy népesebb csapat torlódott össze. Mindenki szidta a májkrémet: "így bizony az előzetesen kalkulált 15 órás időtervből nem lesz semmi" - említette meg nevetve Zsolti. A hosszú meredélyen igyekeztem biztonságosan siklani, ügyelve, hogy a "lécek" össze ne akadjanak. A párhuzamos lécvezetés annyira leköthette a figyelmemet, hogy csúnyán letértem a jelölt útról, amire csak közel 500 méter múlva jöttem rá. Éppen visszafordulni készültem, mikor beért Oszi, aki megerősítette, hogy mintha látott volna egy jobbra letérő szalagozott ösvényt. Valóban, így volt. Az 5-10 perces bonustrack-et követően, nem sokkal értük el a frissítőpontot Klastrompusztán. Innen szinte végig együtt haladtunk Oszival, aki kiváló útitársnak bizonyult és jelenléte nagy segítség volt a holtpontok leküzdésében.
Az ébredező madarak csivitelése jelezte, hogy hamarosan "a rózsásujjú Hajnal kél ki a ködből" és pontosan a Pilis-nyereghez érve kapcsoltuk le lámpáinkat. A bejáráson szerzett helyismeretemnek itt is nagy hasznát vettük, hiszen jelzés hiányában a három irányba folytatódó úton könnyen eltévedhettünk volna. Szerencsénkre a zöld jelzésen haladva nemsokára a szalagok is megerősítették helyes döntésünket. Ezen a részen nagyon jól futható úton haladtunk egészen Pilisszentlélekig. A pálos kolostor romjaihoz haladva arra lettem figyelmes, hogy viszonylag nagy számú autó parkol a műút mellett. Csodálkoztam is, hogy a frissítőponthoz ennyien látogattak el buzdítani minket e hajnali órában. Frissítésünk közben derült fény a turpisságra, a kolostor falai között hajnali misére érkeztek a hívők. Ennek egy úr hangot is adott, csendességre kérve minket az önkéntesekkel. Kissé méltatlankodott is, hogy tőle senki sem kért engedélyt a verseny megrendezéséhez. Megnyugtattam, hogy szinte biztos, hogy az illetékes hatóságok tudnak rólunk. A kapott válaszból derült ki, hogy 1989 óta minden pünkösd vasárnapján hajnali szabadtéri istentiszteletet tartanak itt, amit mindenkinek tiszteletben kell tartania. Éppen a 6 órai harangzúgás közepette vettünk búcsút a gyülekezettől, mintha mise történt volna. Futásunkat tehát áldott állapotban folytattuk, távolból még sokáig hallottuk az üdvözítő zsoltárokat. A Hirsch-ormot elhagyva jeleztem Oszinak, hogy szerintem egy nagyon síkos meredély vezet innen tovább, de meglepően jól haladtunk. Nagy örömünkre ekkor ért szembe velünk az Adria Maratonon megismert Bozót, aki önkéntesként a szalagozást ellenőrizte. A Pilismarótra vezető műútra érve szusszantunk egy kicsit, közel hat és fél óra után jól esett a könnyítés. A műúton viszonylag gyorsan haladtunk, szerencsénkre hamar elérkezett a frissítő pont (6:48). Anitáék végtelen jókedve ránk ragadt, igaz ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár majd ránk a következő pontig. A vidám felfrissülést követően számomra ismeretlen szakasz következett, hiszen első bejárásunk pont itt ért véget, így a Dömösig vezető út számomra terra incognita. Örültem, hogy hosszú km-eket követően ismét az erdőben haladhattunk, igaz a Szakó-nyereg elérése nem adta könnyen magát. Innen elvileg egy jó hosszú lejtős, pihentető szakasz következik a Lukács-árkon keresztül egészen a Szentfa-kápolnáig. Pihenés helyett a legküzdelmesebb rész várt ránk, mondhatni lassabban haladtunk lefelé, mint eddig bármikor, a Hoka kiválóan csúszott alattam, ami most sem szolgált nagy örömömre. Kimerülve, idegileg megterhelve értük el a frissítést. Sosem gondoltam volna, hogy több, mint 50 km megtétele után a Prédikálószék megmászása üdítőleg fog rám hatni. A mászás közben a Vadállókövek között három eltévedt játékost értünk utol. Számomra hihetetlen hogy a nyílegyenes felfelé meneten is el lehet tévedni. A csúcsra érve sajnos nem élvezhettük a Dunakanyar legszebb panorámáját a felhős idő miatt. Elvben egy gyors lejtős szakasz várt ránk egészen Lepencéig, de a Lukács-árkot követően átértékeltem a lejtők pihentető jellegét. Sokáig egy köves dózeren haladtunk, majd kiérve a műútra optimalizáltuk sebességünket. Az Ágas-patak völgye a körülményekhez képest jólesően hatott rám, igaz Oszi már nagyon hiányolta a frissítőpontot. Ismét kiértünk a műútra és Bitliszbá kapott lencsevégre minket, ami azt is jelezte, hogy ismét frissítés következik. Szusszanásunk közben az egy hét múlva induló UB-ról is szó esett, majd búcsút intettünk, tudva, hogy a Lepence-patak völgyéhez egy genya rézsútos-lejtős szakasz vezet, ami még normál talajviszonyok között is megerőltető.
Sajna nem tévedtünk, kissé megszenvedtük ezt a részt a patak völgyig. Oszi viszont egyre jobb formába lendült. Nem rég még attól félt, hogy csak 50-ig bírja majd szuflával, de ahogy haladtunk előre egyre fittebb és erősebb lett és nekem nem lett volna más dolgom, mint hogy megkapaszkodjak ebbe a lendületbe. A patak mentén 5-ös csapat alakult ki és éppen arról beszéltünk, hogy a májkrémes pályával nincs nagy szerencsénk, de lehetne ennél sokkal gyatrább dolgunk is, elég ha csak további kiadós esőre gondolunk, avagy párás hőhullámra. Ahogy haladtunk Pilisszentlászló felé a nap sugarai egyre éreztették hatásukat, aminek következtében egyáltalán nem fáztunk. Éppen a Kisrigó előtt találtuk szembe magunkat Andrással, aki végzett a frissítéssel és folytatta útját Visegrád felé. Nagy kolompolás közepette csekkoltunk /11:51/ és a "Hajrá Göd!" buzdítás hallatán már tudtam, hogy Pepe az egyik pontőr. A másik pedig Géza volt, akivel még Szentendrén együtt indultunk, de sajnos gyomorproblémák miatt kiszállni kényszerült. Nagyon jó volt szusszanni egyet és a leves, valamint a bestokizott alkoholmentes sör nagyon jól esett. Falatozás közben éreztem, hogy az átázott lábbeli mellékhatásaként egy-két vízhólyag alakult ki a talpamon. Jól feltöltődve folytattuk utunkat és hogy keretes legyen a szerkezet ugyanazon a helyen ismét egy Andrással (Börcsök) találkoztunk. Az elmúlt napok kiadós esőzései miatt feltételezhető volt, hogy az Apátkúti-völgyben csordogáló patak folyóvá duzzad megnehezítve az átkeléseket.
Szerencsére feltételezésünk nem nyert megerősítést, hiszen a gyorsfolyású patak gyorsan levezette a felgyülemlett esővizet. Ellenben a központi klímát nagyon bedurrantották, ami nem könnyítette meg a dolgunkat és a vízhólyagok is jelezték, hogy elég lenne mára. A frissítés ellenére nagyon fásultan, erőtlenül haladtam. Ennek ellentmondani látszik Pepe biztatása, miszerint "nagyon jól mozogsz", aki egy futótársat kísérve ért utol. Ez a fair play díjas biztatás jól esett ugyan, de sajnos nem volt igaz.
A patakvölgyet elhagyva kiértünk az erdőből és az aszfaltútra nem sok árnyék vetődött, majd a hullámvasutas piros háromszögön a visegrádi Suhanj-ponton frissítettünk ismét. A Kálvária felé egy angol sporttárssal elegyedtünk szóba. 77 km után arra figyeltem, hogy megfelelő mennyiségű kalóriát vigyek be, ahhoz, hogy futáshoz hasonló mozgást tudjak még produkálni. Oszi továbbra is elnyűhetetlen formában haladt, fáradtságnak nyoma sem látszott, jól meg is előzött, azonban a Fellegvárnál ismét együtt frissültünk fel a csapnál. Innen a Papp-rétig tartó szakasz elvben jól futható, azonban 14 órával és több, mint 80 kilivel a hátunk mögött minden viszonylagossá válik. Ezt a részt elég jól ismerem és mondhatni szeretem is, aminek köszönhetően a fáradtság ellenére viszonylag jól haladtunk, amit az előzések is alátámasztottak. Papp-réten nagy örömömre Iramszarvas párja, Irma segítségével frissülhettem (15:28). Tudva, hogy a célig már nincs több frissítőpont (?), az utolsó 20 kilire jól feltankoltunk. A frissítőpontot elhagyva éppen Paliék érkeztek szembe velünk, felmerült, hogy megemlítsem neki, hogy már elfogyott a májkrémes szendvics, de maradék erőmet inkább a futásra összpontosítottam. Közben Annával és Bogdánnal kiegészülve meneteltünk a Vörös-kő felé. Többször leszakadoztam, de sikerült mindig visszakapaszkodnom hozzájuk. A Vörös-kőhöz viszonylag hamar elértünk volna, ha a bejáráson kihagyott részt nem vesszük figyelembe. De bizony figyelembe kellett venni. Noha a szerpentines lejtőn nagyon jó érzés volt futni, de tudva azt, hogy ennek hamarosan meg lesz a böjtje, minden egyes lejtmenetben megtett méter nyomasztólag hatott rám. A völgy aljába érve éreztem, hogy a soron következő egy kili lassan fog eltelni. Iramszarvas beszámolójában nagyon találóan határozta meg, hogy "Vörös-kő is the new Sombokor". Az alig 1000 méter emelkedőt végül ippeghogy 20 perc alatt tettem meg. Annát és Oszit már rég nem láttam, Bogdán pedig egy kidőlt fára leülve fakadt ki, hogy ő pedig soha többé nem fog ilyen versenyen indulni. Megtudtam, hogy a T100-at többször simán teljesítette, de most nagyon kész van. A kilátóhoz együtt értünk fel, ahol Oszi és Anna várt minket. A Papp-rétről hozott kóla nagyon jól esett, majd egy kis szusszanást követően a piros jelzésen lévő zúzdának vágtunk neki. Ekkor ért utol minket az UTMB többszörös hőse, Börcsök Andris, aki szerint az emlékoszlopon sokkal jobban mutat a kereszt, mint a korábbi vörös csillag. A szerpentin aljába érve azzal nyugtattam Oszit és magamat is, hogy innen már csak egy emelkedőnk lesz, amelyet követően csupán be kell gurulnunk a célba. Oszi tank módjára hasította az utat előttem, olykor 100 méterrel is megelőzve, de végül mindig sikerült felzárkóznom. Az Álló-rétet elhagyva a sárga kereszten zúztunk, mikor egy szembejövő sporttárs megható módon buzdított minket szőlőcukorral is megkínálva. Megtudtuk tőle, hogy az imént zártak ki célba érkezőket, mert nem volt már náluk a kötelező felszerelés részeként a fejlámpa. Nem mellesleg a célig még 10 kili van hátra, amit Oszi nagyon sokalt. Kiérve a műútra egy sorompót másztunk meg nagy nehezen és olybá tűnt, hogy megérkeztünk Szentendrére. Nem sokára elértük a Skanzent is, majd a Bükkös-patakon átkelve már lélekben a célegyenesre kezdtem készülődni. Az útjelölés azonban egy külterület felé irányított, ekkor hasított belém a felismerés, hogy amit éjjel a Thirring krt. lezárásával kaptunk, azt most visszakérik.
Elcsigázva bele-belesétálva "haladtunk", Oszit arra biztattam, hogy menjen nyugodtan a saját tempójában és ne foglalkozzon velem. (Ha ezt teszi minimum fél órával hamarabb ért volna be, mint én.) Ehelyett a Cro-Magnon ultráról kezd mesélni, ahol szintén a cél előtt még kaptak egy bónusz kört. Közben útszélén ücsörgő sporira lettünk figyelmesek, érdeklődésünkre megnyugtató választ kaptunk; kiválóan érzi magát. Lassan, de biztosan elérjük azt a szakaszt, amelyen éjfelet követően haladtunk a Kő-hegy felé. Bóla Emíliáékat érjük utol, aki lábujjhegyen teszi meg az utolsó kilométereket, mivel talán a talpa felhasadt. Emi felhívja a figyelmemet, hogy nekem sem lenne szabad ilyen darabos mozgással a célba érnem. Közben leérünk a patak mellé. A helyi lakosok közül sokan biztatnak, a távolból Pafe buzdítását vélem felfedezni, majd végre valahára a belvárosba érünk. Javarészt a rövid távon induló futótársakkal és turistákkal hemzsegő teraszokról sok buzdítást kapunk, majd Iramszarvas csapódik mellénk és papucsba teszi meg velünk az utolsó métereket. A célkapu előtt Oszival egymás tenyerébe csapunk és magasba emelve karunkat együtt vágódunk át a célkapun (19:03).
Nemsokára Fecóra leszek figyelmes, aki gyors hírekkel szolgál a többiek fantasztikus teljesítéséről /Mester 7.(!) lett, 13:30-cal, Veriga 8. 13:31-gyel, András pedig 18:18-at hasított/ és saját maga eltévedéséről is. Kiderült, hogy többek között csak miattam jött vissza Szentendrére, hogy haza vihessen.
A tornaterembe érve egyből a zuhanyzót keresem fel, ahol a megfáradt bajtársakkal osszuk meg élményeinket. Egyik srácot éppen a hideg rázta, annyira kimerült. Szerencsére még nekem is maradt meleg víz. A zuhany alatt megvizsgálom harci sérüléseimet is. Miközben öltözöm engem is a hidegrázás fog el, nyilván belázasodtam. A gulyásleveshez sem volt kedvem.
Hazaérve a kertben játszó Adél lányom kérdése - tulajdonképpen te most tudsz járni? - lényegre tapintó volt, majd Csilla kijelentette, ha még egyszer így lát meg, nem enged be a házba. Ennek kapcsán maradjunk annyiban, hogy ez a teljesítményem - 19:03:10, 112,37 km, 4041 +m, 134 bpm átlagpulzus, 8932 kalória - egyszeri és megismételhetetlen.