Beszámolómat egy őszinte vallomással kezdem; az erőt, ami évek óta terepen tart, kizárólag a Jediknek köszönhetem. A közös futásaink tartanak még mindig lendületben. Mester remek szakmaiságán és ezáltal barátaim kirobbanó formáján túl, az a tudat, hogy a tavaszi terepfutó szezonom csúcspontját jelentő Jedi kiránduláson részt vehetek minden nyűgömet elűz és akkor is önkéntelenül a futócipőmbe pattint, mikor normáliséknál még a pihe-puha paplan alatt pihegnek, illetve a kandalló, avagy a központi fűtés melegét élvezik.
A Zugspitz, Lavaredo és a Velebit után idén új ösvények felé vitt utunk: a szlovén Júliai-Alpokban a Vipava völgye várt ránk. Sajna idén Kinga és Mester érthető, András, Anti és Lacika kevésbé érthető okokból nem tartottak velünk.
Csütörtök hajnalban Bálint és Csabik mellé szegődve volt szerencsém kizökkenni a sűrű munkazajtól hangos hétköznapokból. Budaörsön koccantunk Veriékkel. Pötyike, Veri és Fecó mellett meglepetésemre egy celebritás is a csapattal tartott. (Mivel a Vipaváról írt beszámolójában meg sem említett minket, nem lehetek oly bátor, hogy inkognitójáról lerántsam a leplet.)
Zuhogó esőben vezetett utunk a Balaton mentén, mindeközben a kocsinkból kezdeményezett, illetve fogadott hívásoknak köszönhető párhuzamos GSM forgalom nem engedte lankadni a figyelmet. Az Insignia nyújtotta kényelemben el-elbóbiskolva arra ébredtem, hogy Bálint remek on-line válságmenedzselése még a szabadságán sem nélkülözhető.
A Vipava völgyét elérve láss csodát, elállt az eső és kisütött a napocska is, ez nagy szerencsénkre egészen a verseny végéig kitartott. Sempasba érve - Veri remek foglalásának hála - csodás környezetben találtuk magunkat és a helyiek igencsak kitettek magukért, sok-sok házi finomságokkal vártak minket.
Igaz csak óvatosan válogattunk a csemegék közül, hiszen nemsoká egy aklimatizáló edzést tartottunk. Hamarosan a lakóhelyünkkel szemben található, a Balaton-felvidéki tanúhegyekre emlékeztető hegyvonulaton találtuk magunkat és egy kecskefarmot érintve igazi koncertet kaptunk a négylábúaktól. A szép napos időben gyönyörű látvány várt ránk a hegytetőn, igaz az odavezető út nagyon keskeny ösvényen vezetett sokszor meredek kőomlásokon keresztül. Edzésünk végén alig győztük kiszedni egymásból a kullancsokat.
Másnap a reggelit követően ismét egy lazább kb. 6-7 km-es átmozgató edzés következett, majd jól felfrissülve a versenyközpont fel vettük az irányt. Vipava városka rögtön elbűvölt minket; sebesen rohanó patak moraja, a magas bércről köszönő várorom adta tudtunkra, hogy szép helyen járunk.
A versenyközpont felé haladva a kiállítók között kiemelt helyen az Ultra-Trail Hungary sátrába botlottunk: Csanyával beszélgetve kiderült, hogy mégsem indul el másnap a versenyen, helyette minket fog buzdítani. Köszönettel tartozom neki, hogy a magyar indulók részére létrehozott FB csoport hírfolyamának hála a legkisebb apróság sem kerülte el figyelmünket, sőt jelen beszámolómat illusztráló fényképek egy része is innen származik.
A regisztráció során sok honfitársunkkal, köztük a pécsi Mecsek Marathon Team tagjaival osztottuk meg gondolatainkat a másnapi versennyel kapcsolatosan.
A szervezők 6 különböző távon várták az indulókat: a földi halandó számára elérhetetlen császárok (Emperor) 160 km és 7000 méter szint leküzdésére vállalkoznak /UTVV160/, a századosokra (Centurion) 106 km és 4800 m szint /UTVV100/, a gladiátorokra - köztük Veri, Povi és jómagam - 50 km és 2300 m szint (UTVV50), a légiósokra - Bálint, Csabi, Fecó - 32 km és 1480 m szint (UTVV30), fürge lábú Asterixékre 16 km és 800 m szint (UTVV15), míg Oblexiékre a lugasok között 11 km-es túra megtétele várt.
A pazar rajtcsomag a szokásos promóciós cuccok mellett egy jópofa összegyűrhető szilikon poharat valamint egy remek pólót is tartalmazott, igaz a vastag anyaga miatt inkább az átmeneti időben lesz praktikus.
A verseny előtti nap a fárasztó városnézés helyett, inkább a pihenésről és a kalóriafeltöltésről szól. Szállásunk közelében lévő falucska hegytetején a templom mellett a középkori fogadóban egy olasz palacsinta különlegességet (crespelle) kóstoltunk meg.
Szállásunkra érve Veri lepett meg összehajtogathatós Dynafit márkájú futóbottal, mondván, hogy ő úgysem használja. Bár a szakirodalom szerint az új sportfelszerelést nem a versenyen szoktunk kipróbálni, én rögtön eldöntöttem, hogy most a kivétel erősíti a szabályt.
Este Veri vezényletével még nyújtottunk közösen egy jót.
Bálint volt olyan gáláns hogy celeb futótársunkat elvitte az éjfélkor rajtoló UTVV100 rajtjába, míg mi próbáltunk mihamarabb nyugovóra térni. Elalvás előtt gyors értékelést tartottam magamban-magamnak az idei felkészülésemről. Mivel tavaly két 100-ast is sikerült teljesítenem, idén kicsit lazábbra engedtem a gyeplőt és inkább a "feel so good" volt a jelszó. A február szinte edzés nélkül telt el egy távol-keleti missziónak köszönhetően, így az ideális testsúly sem köszönt még rám. Sokszor a munkavilága is annyira beszippantott, hogy a hétközi edzések is döcögősre sikeredtek, ha nem maradt el éppen. Mester bölcs mondása jutott eszembe - "a verseny a legjobb edzés" - így az UltraKék Trail Budai, majd a 2Up&Down teljesítését követően ez a harmadik egymást követő hétvége, amikor versenyen futhatok. Úgy gondoltam, hogy ez a felemás felkészülés arra lehet elegendő, hogy tisztesen helytálljak és amennyire lehet magamba szippantsam a hely gyönyörét.
A verseny napján korán szólt a vekker, hiszen pontban 8:00-kor rajtoltunk Vipavski Križ-ből, ahova Pötyikének köszönhetően jutottunk el gyorsan. Május közepéhez képest igen hűvös, szeles idő fogadott minket a városka központjában, a helyi suli tőszomszédságában található dombtetőn felállított rajtközpontban. Míg mi próbáltunk melegíteni, lassan az iskolások is megérkeztek, akiknek köszönhetően nagy üdvrivalgás közepette dördült el a rajtpisztoly.
A dombtetőről komótosan döcögtem lefelé a belvárosi girbe-gurba utcákon, majd egy roppant meredek kiálló fagyökerekkel szabdalt single track vitt le a mélybe. Egy pillanatnyi figyelemkihagyás és majdhogynem kerek-perec, de az utolsó pillanatban mégis sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. A síkra érve aszfalton haladtunk majd 3 km-t Velike Žablje falucskába érve.
Innen utunk egy szemet gyönyörködtető lugasoktól hemzsegő borvidéken vezetett majd 5 km-en keresztül. A tiszta időnek köszönhetően a távoli hegycsúcsok tették még színesebbé a tájat. Erzelj határába érkezve az első frissítőponton (10 km) töltöttem fel a kulacsokat, majd egy kanyargós aszfalt úton értünk a belvárosi részhez, egy sarkon Csanyáék drukkolása pezsdített fel: "beszélni kicsit magyar?"
Elhagyva a várost egy nagy erdőbe értünk, a mély saras út jelezte, hogy jelentős mennyiségű csapadék áztatta a talajt az elmúlt napokban. A májusi eső következményét nem aranyként értékelve, jelentős kaptatókkal tarkított útvonalon jutottunk el Stjakba, ahol a helyi tűzoltóság garázsában leltünk rá a 20 km-es frissítésre. Itt már a 100-as mezőnnyel vegyültünk. Két falat között Oszaczky Géza köszönt rám, aki 70 km-rel a háta mögött kicsit hosszabban időzött, így nélküle voltam kénytelen utamat folytatni.
Ismét erdei ösvényeken tekeregtünk néhol egy patak is keresztezte a pályát, majd egy nagyon durva kemény hegymászás következett. A csúcsra érve az itinerben nem jelzett frissítőponton hangos zeneszó mellett roppant széles italkínálat fogadott minket, a sorvégén alkohol /nemcsak sör/ is várta a féltávnál járó fáradt vándort. A csábítás nagy volt, ám ezúttal a hátralévő út okozta félsz mégis gyors távozást eredményezett. Egy hosszabb lejtő vezetett Podnanosba, ahol egy tágas tornaterembe érve terülj-terülj asztalkám fogadta az egyre kevésbé friss mezőnyt. Tudva, hogy innen egy roppant masszív emelkedő vár ránk /7 km alatt 1037 m szintemelkedés!/ egy jó levessel kényeztettem magam, majd teljesen feltöltődve kezdtem neki a Nanos hegy csúcstámadásnak.
Előbb egy sziklás mederben haladtunk, majd szűk erdei ösvények mentén mentünk feljebb és feljebb. Itt bizony nagyon nagy hasznát vettem Veriga botjának. Folyamatosan hidratáltam friss energiát nyerve, így kulacsom gyorsuló ürülése kezdett fejtörést okozni: üres tankkal vajon hogyan érek fel a csúcsra?
A szervezők felkészültségét dicséri, hogy kb. a csúcstámadás felénél alkalmunk nyílt friss vizet vételezni. Lassan, de biztosan elértem a lombhullató erdők határát /1100 m/, innen már csak cserjék szegélyezték az utat, ám a hegycsúcs csak nem akart közeledni. Hirtelen egy platóra érkeztünk, ahonnan gyönyörű látvány tárult elénk. Itt ért utol Cili a pécsiek üdvöskéje, akivel igyekeztem a lépést tartani, így a csúcsra vezető út hátralévő része gyorsabban telt el.
Az 1262 méteren elterülő Pleša versenyünk legmagasabb pontja, ahol végre valahára egy adótorony aljában ismét frissíthettünk (36 km). Abban a tudatban kezdtem meg a siklást, hogy innen alig 15 km laza gurulás vár ránk. Egy csöppet tévedtem, nem kicsit hullámzott alattunk a terep.
6 km-t megtéve a cél előtti utolsó frissítőponton fieszta hangulat fogadott minket, látszott, hogy a crew mindent megtesz értünk. Fájó szívvel búcsúztam. Ekkor még nem tudtam, hogy a leggyötrelmesebb szakasz vár rám. 6 órás út megtétele kissé kifacsart állapotba kerített. Igyekeztem megfelelően "fókuszált állapotban maradni" (by ChevyOne), de az utolsó 5 km alatt 500 métert süllyedni alig 1 m széles vályúban, ami tele van térdig érő sziklákkal, mindeközben figyelni az előzésekre (főként engem, nagy néha azért én is) és várni a vipavai célt, ami csak nem jön. Képzelhetitek, hogy szebbnél szebb gondolat jutott eszembe ...
Kis idő elteltével körbe nézek és észlelém, hogy a fákat házak váltják fel, bár az út még mindig meredek. A sarkokon tapsoló emberek, majd a főutcában a kordonok közé érve üdvrivalgás, zeneszó és egy felirat a fejem felett: FINISH.
A számok most sem hazudnak: 52,83 km, +2300 m, -2200 m, 7:53:35, 9:28/km.
A célban Veriga barátom fogadott, aki mesés idővel /5:20:12/ korcsoportjában a 2. / összetettben a 8. helyen finiselt. Povi szintén remek pályát /6:48:21/ nyomott.
A légiósok is nagyot hasítottak: Fecó - 3:44:21, Csabi - 4:03:42, Bálint - 4:14:15.
A versenyt követően ismét crespelle, majd egy rövid szusszanást követően átlépve az olasz határt, a közeli Triesztbe hajóztunk. Sajna Pötyi és Veri nem tartott velünk, a 100-as befutónál vártak a celeb barátra ...
A Monarchia 4. legnagyobb városában mindenek előtt az itt világhíres kávépörkölő üzemet alapító temesvári Illy Feri bácsi feketéjét kóstoltuk meg, amit Luigi Moretti aranyló habos söreivel fojtottunk le, miközben megcsodáltuk a világ legnagyobb tengerparti főterét.
Másnap reggel kipihenve reggeliztünk, a Leban család mesés házi kosztja csodálatos lezárása lett volna itt tartózkodásunknak, ám az elszámolásnál érdekes okfejtésre lettünk figyelmesek, miszerint egy éjszakával kevesebbet kíván fizetni az a személy, aki az éjfélkor rajtoló verseny miatt nem is aludt az apartmanban ...
A tányéromról a hirtelen leszakadt pofám lesült bőre nézett rám.
Hazafelé Fecó csatlakozott utazócsapatunkhoz, mivel Verinek a remek, korcsoportos 2. helyezésének köszönhetően a kora délutáni eredményhirdetésen volt jelenése. Amint elindultunk leszakadt az ég és hazafelé úton szinte végig zuhogott. Már otthon fogadott a hír, hogy a korábban megszokott gyakorlattól eltérően, a délutáni éremátadáson kizárólag az összetett verseny 1-3. helyzeteit értékelték.
Utolsó kommentek