A nagyatádi Extrememan előtti napon véletlenül valahogy észrevettem, hogy tudok elengedett kézzel bicajozni. Azt nem állítanám, hogy bármely bicajon, de a fiximen igen. Azt sem állítom, hogy merek: a kezem mindig a kormány közelében tartom, hogy szükség esetén elkapjam, szóval sajnos a látvány inkább egy beszari kísérletezőt mutathat, mint egy vagány egyensúlyozó-művészt. Nem is ezért említem, hanem azért, mert ennek a felfedezésnek még akkor is szerepe lehet abban, hogy túléltem a 180 km-t, ha azalatt egy fél tekerést nem tettem elengedett kormánnyal.

Tavaly, miközben arra vártam, hogy lefussam a nagyatádi kétharmad-maratont, az iroman-versenyt néztem, drukkoltam, és egy kicsit talán segíteni is tudtam a versenyzőknek. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy a triatlont ki kell próbálni. Az persze igazán a félájrönön vált nyilvánvalóvá, mennyire távol van egy igazi ájrönmen, de azért sejtettem én ezt korábban is. Tavaly még azt terveztük Ulrikkal, hogy felesben csinálunk meg egy ájrönment, de aztán ő egészségügyi problémák miatt nem tudott felkészülni, így egy hármas váltóba kerültem be: Kemény Vagyim úszott, Schober Laci kerekesszékben futott, a kettő között pedig nekem 180 kilométert kellett kerékpáron letekerni.

Miután mindenféle bonyodalmat követően a logisztikai kérdések is rendeződtek, egy kisbuszban hatan (és két tandem) vágtunk neki az útnak. Ekkor ismerkedtem meg az aliglátó Zsófival és a (szinte) siket Beliánnal, akik már négy éve egy párt alkotnak. Egy másik S!-váltóban Belián volt az úszó, majd együtt tandemezték végig a bringatáv első felét. Az alábbi videót már régebben is láttam, akkor tetszett – most furcsa végignéznem, nekem úgy tűnik, kissé rózsaszínre lett színezve, a valóság ennél sokkal természetesebb: a valóságban két jó fej emberről van szó, amiből viszont talán túl kevés jön le a filmből a túlromantikázás miatt.

Este megérkeztünk Nagyatádra, felvettük a csomagokat. Gusztosék kicsit hamarabb leértek, szomorúan állapították meg, hogy a tavaly annyira bevált pizzéria idén annyira nem válik be, így a versenyközpontban és  a strandon kerestem vacsorát és vigaszt – nem állítanám, hogy sok sikerrel. Ezután átmentünk a gyékényesi szállásunkra, ahol tizenkét emberre kaptunk két türülközőt és egy fürdőszobát, ami ráadásul egyben volt a vécével – nem mondhatnám, hogy hamar kerültünk ágyba. De Gusztos ragaszkodott hozzá, hogy még ezelőtt csináljunk egy csapatképet, így aztán a kisbusz fényszórói előtt el is készült a S! történetének legrosszabb csapatképe.

Fájdalom

Bár az utóbbi időben a hátam meglepően gyorsan javulni kezdett, a verseny reggelén arra ébredtem, hogy megint vacakol. Sajnos hiába próbáltam tornáztatni, mialatt az egyéni versenyzők, majd a csapatok úszói (köztük Vagyim és Belián) úsztak, úgy ültem fel, hogy bizony vacakol. Az út elején azonban ez nem okozott különösebb gondot, ekkor inkább a defekttől való rettegés kötött le – különösen a Csurgó és Iharosberény közötti szakaszon, ahol folyton azt néztem, vajon hol aszalódhatott az út mentén tavaly DaMartian, aki többször is defektet kapott.

Szerencsére ezen hamar túlestem, Iharosberény és Nagyatád között már teljes figyelem a derekam felé fordult, a defekt lehetősége már fel sem merült bennem. Azzel, hogy szellemileg valahogy zaklatott lehetek, a 30. kilométernél szembesültem, amikor is észrevettem, hogy triplán fordítva van rajtam a kesztyűm: 1. a bal és a jobb fel van cserélve, és ezt úgy sikerült megoldanom, hogy 2. a jobb kezemen ki van fordítva, 3. a bal kezemen meg van fordítva: a tenyere a kézhátamon fekszik. Az sokkal inkább zavart, hogy annyira nem találtam az ülést, hogy jó ideig azt hittem, hogy bringás gatyóba is fordítva tettem be a szivacsbetétet. Nem is tudom, mi lett volna, ha nincs ott a könyöklő, amit eddig sosem mertem használni. Most viszont muszáj volt, ráadásul ott volt a pozitív tapasztalat az elengedett kormánnyal, úgyhogy óvatosan próbálgattam előrehajolni rá, és ment. Így sem volt jó, de jól esett váltogatni a rossz pozíciók között.

Végül áthaladtam Segesden, és beértem a kiskörre, amelyen majd még háromszor kellett végigmennem – de ez a számláló csak Nagyatádról indult. A fordítónál valami eszementnek eszébe jutott előzni, miközben az egyéniek már fordultak a kiskörükön, valakivel majdnem össze is ment, úgy vágott be elém, hogy majdnem összeütköztünk. Szerencsére havas fékezéssel korrigálni tudtam. Ezen a szakaszon a derekam már egész jó volt, de ismét elkezdett fájni a talpam, mint a félájrön vége felé. Csakhogy ezúttal még a táv felénél sem jártam, ráadásul mindkettő fájt, bár a jobb jelentősen jobban. Végül remek érzés volt megérkezni Nagyatádra, kerestem, hol lesznek a S!-osok – Péter azt mondta, kint lesz a zászló valahol az út mellett. Csak a fordítóban hallottam a hátam mögött Ulrik hajrázását, és intettem vissza neki, amerre a hangot sejtettem. De legalább tudtam, a következő körben hol kell keresnem. Azonnal eszembe is jutott, hogy kérnem kellene tőle alkoholmentes citromos Gössert, vagy valami hasonlót. Bár az ellátásra nem volt panaszom (csak később derült ki, hogy a segesdi fordítónál a víz ihatatlanul klóros), kellett valami olyan, amiből egyszerre nagy mennyiséget tudok bevinni. A derekammal közben már nem volt semmi, valahol Beleg felé meg is állapítottam, hogy könyöklő nélkül aligha tudnám végigcsinálni a távot, amikor az egyik rúd kilazult, és össze-vissza csúszkálni kezdet. Adott volt az új feladat: megtanulni úgy kapaszkodni a könyöklőbe, hogy közben az egyik rudat a helyén is tartsam (és persze minden egyes könyöklés elején a helyére is igazítsam). Ez meglepően könnyen ment, a táv második felében a könyöklés már olyan természetes volt, mintha mindig ezt csináltam volna.

Az első kiskör után leadtam a rendelést Ulriknak: egy ACG-t és egy imbiszkulcs-csomót kértem, hogy a könyöklőt rendbe hozhassuk. Ulrikon kívül senkit nem láttam a csapatból. A második kiskör volt talán a legnehezebb, a talpam már iszonyúan fájt. A fura az volt, hogy emelkedőkön tudtam gyorsan menni: ekkor úgy oda tudtam nyomni a talpam, hogy egészen elérzéketlenedett, így aztán hosszú emelkedőkön is produkáltam tartósan 30 km/h feletti sebességet. Lejtőkön azonban nem tudtam eléggé odanyomni a talpam, és így fájt. Próbáltam csak húzni a pedált, de ekkor a fenekem úgy mélyedt a nyeregbe, hogy már az okozott fájdalmat.Így aztán a lejtőkön nem igazán tudtam megtekerni, ott lassabban haladtam, mint felfelé. De általános tapasztalat volt, hogy egy jól felvett ritmusból sosem az zökkentett ki, hogy már nem bírtam energiával, hanem az, hogy valamilyen fájdalommentesebb pózt kerestem.

Végre visszaértem Nagyatádra, ahol örömmel elfogyasztottam az ACG-t a maradék sós mogyorómmal, miközben Ulrik rendbe hozta a könyöklőt. A csapatból továbbra sem láttam mást (a másik S!-csapatot időnként láttam a pályán – Belián Vagyim előtt végzett az úszással, így eleve jókora előnyük volt, és Nagyatádon Tóth Tamás és Ocelka Robi váltották őket, s így frissen egyre nagyobb előnyre tettek szert.), csak Szülek Istvánék voltak ott – ők külön jöttek le drukkolni. Ők aztán vizet csurgattak a fejemre, meg vizes pólót adtak arctörlésre.

Kifelé menet még Vagyimmal találkoztam. Az utolsó körre egészen felfrissülve mentem ki, és ez kb. a belegi fordítóig tartott, utána ismét jött a szenvedés. Végül valamivel 7:30 alatt estem be a depóba.

A mérések szerint a Nagyatádig tartó 75 km-t 2:46 perc alatt tettem meg (ez 26,65 km/h), az első 35 km-es köröm kb. 1:25, a második 1:28, a harmadik 1:35 lett (ez utóbbiban viszont benne van kb. 8 perc állás, tehát picivel gyorsabb lehetett, mint a második. Érdekes módon a rövidebb Nagyatád–Beleg szakaszon sokkal nagyobb az ingadozás, a Beleg és Nagyatád közötti 24 km-t mindig szinte azonos idővel tettem meg: az első körben 1:02:52, a másodikban 1:03:03, a harmadikban 1:02:53 alatt (ez kb. 22,9 km/h).

Ami igazán furcsa, hogy bár a végén már tényleg nagyon nehezen bírtam, fél órával az érkezés után már nem éreztem magam különösebben fáradtnak. A talpfájásom szinte azonnal elmúlt, ahogy leszálltam a bicajról – igaz, még napok múlva is, amikor lábat mostam, a jobb lábamon zsibbadtak az ujjak. Ocelka Robi szerint a talpfájásnak egyetlen oka lehet: rossz a cipő. A derékfájáson – mely örvendetesen javul – kívül ez volt az egyetlen igazi problémám, Nem zavart a 34 fok körüli hőmérséklet, de igazán még az időnként viszonylag, ha nem is nagyon erős szél sem. (Eltekintve azokat az eseteket, amikor a szemüvegem alá is bemászva megpróbálta kifeszegetni a kontaktlencsét a szememből.) Ez az ígérettel kecsegtet, hogy egy cipőcsere után már a bringázás sem lesz olyan kellemetlen. Ettől még pillanatnyilag a hátam közepére sem kívánom, hogy egy ilyet (és persze kb. két óra úszást) követően kelljen lefutnom egy maratont. Időben bizonyára beleférne, hiszen ha két órát számolunk az úszásra és nyolcat a bringára, még mindig marad hat a maratonra – de nagyon nincs kedvem mindezt végigszenvedni azért, hogy elmondhassam: ironman vagyok.

Emlékezet

Mert bizony ez szenvedés. Miközben tekertem, folyamatosan arra figyelmeztettem magam, hogy erre nem szabad úgy visszaemlékeznem, mint ami jó volt. A futásokra is úgy szoktam visszaemlékezni, hogy milyen jó volt, aztán legközelebb futás közben jut eszembe, hogy „basszus, ez a múltkor is ilyen szar volt”. Ezt a tekerést pedig tényleg nem élvezte, mert folyamatosan volt valami, ami miatt aggódni kellett, és ez nagyrészt maga a fájdalom volt.

Ám a legfurcsább az, hogy nemhogy nem hosszú idő múltán, de még aznap elkezdtem úgy érezni, hogy milyen kis remek nap volt ez. És ez megdöbbentett. Tényleg ennyire átveri az agya az embert? Ez valami pszichikai védekező mechanizmus? Vagy ekkora lenen az egóm, hogy amint elmondhatom, hogy valamit megcsináltam, az efelett érzett öröm elnyom a dologgal kapcsolatos minden emléket?

Végül hosszas töprengés után arra jutottam, hogy egyik sem. Valószínűleg rengeteg élvezetet okozott az út – csakhogy akkor és ott ezt nem volt időm és lehetőségem élvezni. Ám ez a rengeteg élvezet valahol elraktározódik az agyban, és utólag szabadul fel, amikor a fájdalom már nem nyomja el. Ezt azonban sajnos ki kell várni.

Összezés

Na ez az igazi szívás. Letekertem 180 km-t, szenvedtem hét és fél órát, és a lefutott kilométerek száma eggyel sem nőtt. Marad a 1247 km, mint legutóbb.

Egészségünkre!