Ez most egy dühös poszt lesz. Eredetileg egészen más beszámolót akartam írni, de terveimnek keresztbe tett, hogy fel...m az agyam. Mindenki tudja, hogy kemény volt az UB, elképesztő volt a forróság, sokan feladták, rosszul lettek stb. De úgy látszik, ez nem elég, még tovább kell túlozni a tényeket. Nemsokára jönnek az olyan esetek, hogy valakire ráolvadt a pólója, vagy belefulladt a megolvadt aszfaltba. Ezt már amúgy is kezdtem unalmasnak tartani, de ekkor azt olvasom a Futóblogon, hogy én verseny közben rosszul lettem. Könyörgöm, miért kell ez? Ki terjeszt ilyeneket? Valaki tényleg azt képzeli, hogy az ő teljesítményét az méri, hogy ki más lett rosszul?

Én már csak azért sem lehetek mérce, mert egyáltalán nem biztos, hogy akár sokkal kedvezőbb időjárási körülmények között le tudtam volna futni a távot. Persze szeretném hinni, hogy igen, de erre semmi bizonyíték nincs. Úgyhogy nincs annak sem különösebb hírértéke, hogy nem jött össze. Vagy éppen ezért kell egy kis rosszulléttel megspékelni?

Félreértés ne essék, nem azért nem tetszik ez, mert azt hinném, hogy szégyen rosszul lenni. Persze vannak, akik eszetlenül csinálták, ezért borultak meg teljesen. De a többség bizonyára próbált óvatos lenni, aztán mégis. És nem azért lett rosszul, mert edzetlen, felkészületlen, hanem azért, mert tényleg rohadtul meleg volt, és ezzel nehéz számolni. Sokszor pont azért sétáltam bele, hogy ne legyek rosszul. Lehet, hogy elég lett volna egy helyen rossz döntést hozni, és csak száz méterrel később megállni, és már késő. Lehettem volna rosszul, és az óvatosságom mellett nagy szerencse is, hogy egyben tudtam maradni. Egyébként meg aki nem teljesen eszetlenül lett rosszul, az egy kicsit hős is: nyilván próbálta magából a maximumot kihozni, és ezért borult meg. Lehet, hogy én meg túl óvatos voltam, mondhatni beszari. Sosem tudjuk meg. De ugyanígy zavarna, ha azt írnék, hogy az 58. km után sem álltam meg, hanem végigfutottam az egész kört. Zavarna, mert nem igaz.

Mindenesetre ezek hatására úgy döntöttem, hogy minél hamarabb megírom, hogy hogy volt, még mielőtt valahol azt olvasnám, hogy ott haltam meg az út mentén, vagy egyszerűen elpárologtam az ultraibolya sugarak hatására.

Június 30. 14:00–17:47, Tihany–Köveskál

Induláskor még úgy gondoltam, hogy szépen okosan, óvatosan, de le fogom futni a távom. Még kicsit sajnálkoztam is, hogy ezután a Délibáb (ahova sajnos idén nem tudok menni) nem lesz már igazi kihívás. A pulzusöv felcsatolásánál azonban feltűnt, hogy a szokásos 50 körüli pulzusom 80 felett jár, és amikor leültem, lement ugyan 65 környékére, de amint felálltam, megint 80 felett volt. Gondoltam is, hogy akkor nagyon óvatosnak kell lenni, de ezt inkább csak úgy értettem, hogy tényleg nem szabad többet akarnom, mint ami a tervben van...

Alighogy elindultunk, két perc múlva már 150 körül járt a pulzusom. Ez az, ami fölé eredetileg nem akartam menni. Hamar rájöttem, hogy ennek tartásához már a legelején meg kellene állnom, így úgy döntöttem, kompromisszumot kötök, és egyelőre elég lesz a 160-as alatt tartanom. A tervezett 5:40-es tempó elég jól ment, az első km 5:49 lett, a második és a harmadik ugyan kicsi 5:30 alatt, de itt lejtőn mentünk, és csak vitettem magam a gravitációval, könnyű léptekkel haladtam, csöppet sem éreztem megerőltetőnek. A negyedik és ötödik km azonban már síkon, időnként enyhe emelkedőkön ment, itt 5:42 és 5:55 lett az eredményem. Mindhiába: a pulzusom eddigre 170 felett járt. Elég tanácstalan voltam: tudtam, hogy ez így nem lesz jó, de nem tudtam, mit tehetnék. Mindenesetre elsősorban arra koncentráltam, hogy a frissítőpontig eljussak, onnan újra lehet gondolni.

A frissítőponton ért a meglepetés: nincs víz. Végül kiszúrtam egy kétliteres palackot, aminek az alján lötyögött még vagy két deci víz – ez nem túl sportszerű, de semmi jelét nem láttam, hogy valaha is vizet adnának, így reflexszerűen ezt találtam megoldásnak. Jobb híján ezzel indultam tovább, és hamar ki is ittam az egészet. Elhaladtam az ott várakozó Kelemen Nóra mellett, el is búcsúztam tőle, hátha utoljára látjuk egymást. Szerencsére száz méterrel odébb valaki locsolt egy kertben, és lelkesen frissítette a futókat: ennek köszönhetően meg tudtam tölteni a palackot. Ez a momentum valószínűleg döntő szerepet játszott abban, hogy el tudtam érni a következő állomást.

A hatodik km 8:15 lett, a hetediket nagyrészt sétáltam, hogy lemenjen a pulzusom, így 9:25-re sikeredett. Eközben valahogy rájöttem, hogy elsősorban a közvetlen napsütés az ellenségem: a nyílt napfényes úton sétálva gyalogolva sem csökkent a pulzusom, de árnyékban sokkal jobb, még az emelkedők sem annyira számítanak. Lassan újra futni kezdtem, megtalálva azt a tempót, amitől nem ugrik fel hirtelen a pulzusom, és igyekeztem minél többet árnyékban haladni. Túl sok lehetőség egyébként nem volt. a nyolcadik már 7:21 volt, majd két 6:45-ös következett, a tizenegyedikbe beleesett a pécselyi frissítő, így az csak 8:25 lett, ezután viszont 6:44-gyel és 6:37-tel folytattam. Mire elértem a Vászoly előtti emelkedőt, ismét 170 körül járt a pulzusom, de ezt a részt gyalog tettem meg, 9:03 alatt, és ezalatt a pulzus is visszaszállt 150 körülire. Innen tovább kocogtam Vászoly felé, igaz, csak 7:45-ös tempóban. A következő kilométeren elértem Vászolyt, ahol a csapattársak végre minden jót tömtek belém, kicsit helyreállt a folyadékháztartásom, lecseréltem fehérre a fekete pólómat, megkaptam a saját kulacsomat és indultam tovább. Annyit felfogtam, hogy innen bármi jöhet, és lehet, hogy nem leszek beszámítható, ezért mondom a csapattársaknak, hogy ha úgy látják, akár erőszakkal is váltsanak le.

Innen indulok tovább, s bár ez a km frissítéssel együtt is 9:23 lett, utána mintha megtáltosodnék: 6:36, 6:07, 6:09, 6:54 (a dörgicsei frissítő!). Ezen a szakaszon időnként árnyék is akadt, ami segített. Dörgicse után le kell térni az útról, homokos-murvás ösvényen futok cserjék között, árnyék sehol. Ennek ellenére 2 km még jól megy: 6:21, 6:23. Érzem azonban, hogy ez nagyon sokat kivesz belőlem, a vádlim kezd fájni, magnéziumra gondolok, meg kóla kéne. Belesétálok, reménykedem, hogy a következő pontnál lesznek DK-sok, megkérhetem őket, hogy hívják fel Ulrikot, hozzanak magnéziumot és kólát a következő váltópontra. A következő km 10:36. Alacsony erdő következik, megpróbálok újra futni, de a kedvező helyzet csak néhány száz méterig tart, megint gyaloglok. 8:09, elérem a frissítőpontot.Ismerősök sehol, nem tudom felvenni a kapcsolatot a csapatommal.

Innen ismét aszfaltút, árnyék sehol. Gyalog vágok neki, aztán megpróbálok óvatosan belekocogni, 9:41. Folytatom az utat, ekkor tűnik fel a kocsink. Mit kérek? Magnéziumot és kólát! Mindent megkapok, megyek tovább, a km töltekezéssel együtt 8:09. Befordulok a sarkon: emelkedő, tűző nap, árnyék sehol. Úgy döntök, tartalékolni kell az energiát: a többiek itt látnak sétálni. Később belefutok, felmegy a pulzus, majd egy kicsit visszaáll, érzem, fogy az energia, ismét séta. 8:42, 8:12.

Valaki biztat, tudja, ki vagyok, elmegy mellettem. Elkezdek kombinálni. Most leszek féltávnál. A nap még nagyon magasan van, árnyék nem lesz, az elkövetkezendő szakaszok várhatóan nem lesznek sokkal jobbak. Az egyértelmű, hogy folyamatosan futni nem tudok, ha végig is csinálom, nagyon soká fog tartani. A többiektől veszem el az időt. Végiggondolom. Ha itt kiszállok, beszállhat valaki, akivel a másnap nappali futást elfelezhetem. Ekkor két emberünknek még esélye van, hogy éjszaka megcsinálja a vállalását! Ha viszont bent maradok, aligha marad annyi idő, hogy megcsinálják. OK, nincs más értelmes lehetőség, kiszállok. Akkor viszont nem kell úgy takarékoskodni az erővel, futás. 7:12

Közben utolérem az előbbi embert. Könnyíteni kell a lelkemen, mondom, neki, kiszállok. Ő meg akar győzni, hogy ne. Hosszan kifejtem, hogy mik a szempontjaink. Beszélgetünk, főleg én beszélek. Egy idő után mondja, hogy nem bírja tartani a tempóm, menjek csak. Elbúcsúzunk. 6:18, 6:10. Beérek Köveskálra.

Dugó az úton, egyáltalán nem látszik, merre kell menni. Szerencsére ott a csapat, beterelnek, nagy nehezen előkerül a dugókás néni, aki ki tudja, hol fecserészett. Ulrik átveszi a dugókát, el. Én próbálok nyújtani, frissíteni, és feldolgozni, hogy amire háromnegyed évig készültem, az megsemmisült a nap sugarai alatt. És néhány óra múlva újra futni kell.

Mint kiderül, a csapat tőlem függetlenül is úgy döntött, hogy levált. Szerencse: ekkor még nem tudjuk, hogy csak negyed órával járunk a szintidő előtt. Ha a következő öt kilométer nehezen ment volna, akkor ki is eshetünk.

(Hogy ezután mi volt, azt István nagyjából leírta, úgyhogy ugrok.)

Június 30. 23:11 – július 1. 1:06, Balatonberény–Fonyód

Merev lábakkal készülődöm a starthoz. Nehezen állnak össze a dolgok, először leülök egy padra, hogy bekössem a cipőm, hát nem valami ocsmány ragacsos dzsuva van rajta, s kenődik rá kedvenc futónadrágomra? Ami itt az egyetlen futónadrágom, és persze nem száradt meg, vizesen veszem fel a már kidörzsölt combomra. (Hát igen, délután teletömtem az útra frissítőkkel, ezt most mellőzöm.) Ulrik leheveredik pihenni, pannonfunkkal kimegyünk a rajthoz. Sokkal jobb az idő, mint nappal, talán 25 fok ha lehet. Valahogy rájövök, hogy ez még mindig fülledt meleg. Milyen lehet így futni? Közben eszembe jut, hogy valamit a kocsiban felejtettem, vissza Ulrikhoz a kulcsért. Közben eszembe jut, h pannonfunk nem adta vissza a rajtszámom, nem találom sehol, visszamegyek hozzá, kezébe a kulcs, van egy fordulója. Kiderül, hogy a rajtszám még rajta van.

Egyszer csak felbukkan Vitya, dugókázik, kísérője, régi egyetemi évfolyamtársunk kezébe nyomom a kulacsom és a biztonsági wc-papírom, hozza, ha már kísérni fog. Elindulok. 200 méter múlva ránézek az órámra, hogy ellenőrizzem a pulzusom. Nem mutatja! Vajon miért nem? Basszus, nem vettem fel a pulzusmérőt! OK, akkor érzésre. Közben Zsolt, a kísérő utolér. Innentől kezdve a történeteit hallgatom arról, hogy melyik pizzériában dolgoztak a feleségével, hogyan árulták a pizzát a strandon, melyik téren árultak újságot, hol van Máriafürdőn a legjobb fagyis. Időnként talán zavar, hogy nem tudok magamra figyelni. Időnként talán éppen ez a jó. A huszáros 5:34-es start után egy szerényebb 5:50-es következik, majd 5:41-re javítok, ezután viszont 5:59 lesz a máriafürdői frissítésnek köszönhetően. Itt látom viszont Balogh Ádámot, akiről tudom, hogy feladta, itt viszont már vigyorog, mint a tejbetök. Nincs idő beszélgetni, megyek tovább. Két 5:29-es és egy 5:31-es. Fokozatosan hozom be a lemaradásunkat, de kezdek fáradni.Valahol erre egy szandálos fiú kezd mellettem futni, mutatja, hogy ezt ő is tudja, aztán Zsolt kibüki, hogy ma már 40 km van mögöttem, a gyerek elismerően hümmög, jó utat kíván. 5:43, majd Máriafürdő és Fenyves határában a frissítőpontnak köszönhetően 6:15. Ezután megint 5:35, majd 5:45, s máris itt a fenyvesi frissítő, megint 6:15. Zsolt eddig kísért, innen magam viszem egyik kezemben a kulacsot, másikban a wc-papírt. 5:54, 5:40, 5:47, 6:04. Most nem bánnám, ha valaki szólna hozzám. Szerencsére valami muriból nagy csapat lány tart hazafelé, minden futót biztatnak. Alsóbélatelepi frissítő, 6:56 – szintidő alá esem. Lassan ismét összeszedem magam, 5:57, majd 5:40. A maradék töredékkilométeren már jó tempóban haladhatok. Ismét Ulrik vált.

Kimegyek a Balaton partjára csobbanni, Vitya hozza a váltóruhám. 50 km van mögöttem, még mindig van kb. 8 abból, amit vállaltam. Egyértelmű számomra, hogy ezt a tűző napon illene futnom. Ki is nézem magamnak a Csopak–Tihany-Kelet 9 kilométerét. Ez átvisz a balatonfüredi sétányon, jó lesz az nekem. Addig még sokat kombinálunk, de végül tényleg ez lesz az én távom.

Július 1. 11:29–12:28, Csopak–Tihany-Kelet

Ulrikot várom a forrásnál. Izzik minden. Olyan az idő, mint amilyenben előző nap indultam, csak én vagyok sokkal rosszabb állapotban. Mondom Vityának, 6:40-eseket igyekszem futni, hogy legalább ne veszítsünk időt. Kezemben egy kétliteres vizespalack. Megjelenik Ulrik. Az első kilométeren az ösvény még időnként árnyékban vezet. 5:57. A kerékpárút ezután az országút mentén vezet, árnyék sehol. Kezemben a palack, felváltva iszom és öntöm a fejemre a vizet. Meglepetésemre közben elhagyok valakit. Végre elérem Füred határát. 6:25 Az úton Szami áll és biztat. Egy fa két négyzetméteres árnyékában Csiripiszli és egy másik lány – teljesen törlődött, hogy ki. Drukkolnak. Mondom, ez így nem hiteles, hogy ott az árnyékban... Csirpiszli közli, hogy ő drukkolni jött, nem meghallni, a másik viszont kiugrik. Megköszönöm a lelkesítést, de már haladok is tovább. Itt az út lejt, de végig tűz a nap. Érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. 6:13. Befordulok a sétányhoz vezető útra, itt már több az árnyék, de eddigre kimerültem, nagyon nehéz. Elérem a sétány, 6:28. A sétány már egészen árnyékos, nagyon kellemes, de lassan elfogy a vizem. Elérem a frissítőpontot, ivás, palack teletölt, tovább. 6:59. Kiérek Füredről. Megint kevés az árnyék, de időnként akad. 6:14, 6:16, közben elhagyok néhány embert. Előtte abban gondolkodtam, hogy felfutok Ulrikkal és pannonfunkkal az utolsó szakaszon. Érzem, hogy most ezt csak akkor tudnám bevállalni, ha garantálják, hogy gyaloglunk, Ha ők futni akarnak, inkább nem megyek, mert semmi értelme, hogy végül fel kelljen cipelniük. Az utolsó teljes kilométer már 6:34, amikor az úton átkelek, valaki még könnyedén megelőz. Ulrikék futnak, átadom a dugókát. Részemről majdnem véget ért a verseny.

A befutó

Vityával várjuk Ulrikékat, végre feltűnnek. Ulrik egy zászlót bontogat, én óvatosan elindulok előttük, remélem, fel tudom venni velük a tempót. Befutunk, célfotó, csapatfotó, pannonfunk a családjával tart, Vityán látszik, hogy menne már a családjához, Ulrik magába fordul, látszik, hogy tombolnak benne az érzelmek. Én valahogy semleges vagyok, meglepően elégedett ahhoz képest, hogy nem jött össze a terv. Nézem, ahogy tízfős csapatok futnak be utánunk.  Emlékszem, az elején a Shockless csapatával kerülgettük egymást. Emlékezetesek voltak sárga pólójukban, meg hogy a mellettünk levő szálláson laktak előző éjjel. Ők többször váltottak, de ha meg is előztek, folyamatosan visszaelőztem őket. Még pannonfunk vonyarcvashegyi befutójánál is pár perccel mögöttünk voltak, figyelmeztettük is őket, hogy közel járunk a szintidőhöz, érdemes a jobb futókat bevetni. Azóta nem láttam őket, később csak az eredménylistán láttam, hogy ők is beértek. Jönnek a Suhanj! és a DK csapatai, jó látni mindenki örömét.

Persze a fejünkben ekkor már jó ideje a következő évi verseny jár, de erről majd később...

Értékeljétek a versenyt! Előre is köszönjük a válaszokat! Előtte olvassátok el kérlek az értékelési szabályokat is.