Amióta hallottam Christopher McDougall TED-es előadását, kíváncsi voltam a könyvére, a Born to Runra. Sajnos sehol nem találtam torrentként (most úgy tűnik, hangoskönyvként elérhető, hát, ez is egy lehetőség), így aztán örültem, amikor végre megjelent magyarul – pláne, amikor teljesen váratlanul megkaptam ajándékba. Nem sokkal az UB előtt bele is vágtam, s mint kiderült, Vitya is épp ezt olvasta. Gondolom, sokan vannak e blog követői közül is, akik nemrég olvasták, most olvassák, vagy tervezik olvasni.

Korábban úgy képzeltem, hogy a könyv tankönyvszerű lesz, érvelni fog amellett, hogy érdemes futni, mezítláb érdemes futni, edzésterveket és egyéb tanácsokat közöl stb. stb., és mindezeket anekdotákkal fűszerezi. Ilyesmiről azonban szó sincs, vagyis inkább a fordítottjáról van szó. A könyv egy történetet mesél el, de valójában nem is igazán ez a történet (vagy történetcsokor) az érdekes, hanem a közöttük adagolt ismeretek, illetve elméleti elképzelések.

A fő tételek a következők: az ember az evolúció során azáltal vált ki, hogy kitűnően futott. Igaz, nem gyorsan, de kitartóan. Anatómiai felépítése úgy változott meg, hogy kitartóan tudta űzni a vadat, csupasz testén keresztül jól tudott párologtatni, így nem hevült túl. Ennek köszönhetően úgy tudta hajszolni a vadat, hogy nem kellett vele megküzdenie: az űzött állat a végkimerüléstől múlt ki. A húsnak köszönhetően fejlődhetett az agya: erre szüksége is volt, mert a nyomolvasáshoz, a nyomok értelmezéséhez szüksége volt intelligenciára. Az alábbi videón ilyen vadászatot figyelhetünk meg a bushmanoknál.

Mindebből az következik, hogy az ember futásra termett: nem sprintekre, hanem kifejezetten ultrára. Ráadásul anatómiai felépítése erre tökéletesen alkalmassá teszi. Ezzel kapcsolatos a kötet nagy kiinduló kérdése: honnan akkor a sok futósérülés, melyet sokan már néhány kilométer után beszereznek. A válasz szerint a futócipőkben. (A magyarázat röviden az, hogy a kipárnázott futócipőben az ember nem érzi, mennyire odacsapja a lábát, és maga okozza a futósérüléseket. A párnák nem a sérülésektől védenek meg, csupán óvatlanná tesznek minket.)

A másik fontos vonulat a könyveben, hogy a futás szorosan összekapcsolódik az emberi jósággal, a szolidaritással. Nem azok lesznek a nagy futók, akik mindent megtesznek a győzelemért, hanem azok, akik örömmel futnak, különösen , akik örömmel futnak másokkal. Bár kétségtelen, hogy van néhány megható történet a kötetben, ez az érvelés nem annyira meggyőző: ismerek olyanokat, akik csak a futás öröméért futnak, nincsenek ambícióik, mégsem sokat gyorsultak az évek alatt. Ugyanakkor ismerünk történeteket arról, hogy mi mindent tettek meg futók céltudatosan a győzelemért, akár szenvedések árán is. Persze McDougall nem az ilyeneket emeli ki, hanem pl. Emil Zátopek történetét. (Zátopek nem mezítláb futott, hanem bakancsban edzett – ezért is furcsa az alábbi reklám. Meg nem is értem, mivel is akarja meggyőzni a potenciális vásárlót.)

Mindenesetre az tény, hogy evolúciósan lehet kapcsolat a futás és a szolidaritás között, hiszen ha az ember falkában vadászott, akkor kitartó futónak és emellett együttműködőnek is kellett lennie. 

A könyv egyébként vegyes érzelmeket keltett bennem. A kezdeténél kissé olyannak éreztem, mint az amerikai sportkönyvek többségét: eddig mindenki rosszul csinált mindent, de most megmondjuk a tutit. Ez körülbelül annyiban marad meg végig, hogy valóban a pozitív szereplők nagyon pozitívnak, remek embernek vannak bemutatva, legfeljebb némi hóbort színezi őket (ha az ultrafutás önmagában nem bizonyul elég hóbortnak). Nagyon negatív szereplők nincsenek (az emlegetett mexikói maffiózók legalábbis nem jelennek meg a színen), de aki összességében mégis negatív figura lesz, arról azért elég hamar sejthető, hogy nem lesz szimpi. Szintén kissé túl van lihegve a banditavonulat – lehet, hogy valóban nem a legbiztonságosabb környék, de a sok előzetes rémüldözés után ezt azért semmilyen konkrét eset nem igazolja vissza.

Mindettől függetlenül néhány fejezet után ezek a gyengeségek már nem különösen zavaróak, a történet, a figurák és a sporttörténeti, orvostudományi és evolúciós fejtegetések teljesen magukkal ragadják az olvasót – engem legalábbis beszippantottak. Az előérzetek végül csalókának bizonyultak, a kötetben nincs semmi didaxis, annyira, hogy a végén már szinte hiányérzetünk is lehet amiatt, hogy semmilyen tanácsot nem kapunk, hogyan kezdjünk neki. Persze nyilván sok dolog magától értetődővé válik, könnyen kibogozható a történetekből, leírásokból, így erre talál nincs is szükség. de ha valaki kifejezetten tanácsokat keres, arra azért készüljön fel, hogy a kötetből nem fog sokkal többet kihámozni, mint az alábbi videóból. (Beállítottam a magyar feliratot az angolul kevésbé tudók kedvéért.)

A magyar fordítás (fordítók: Szarka Zoltán és Tompa Andrea) egyébként nagyon korrekt. Hibaként a kitartási sportágat tudnám felróni,mely az endurance sport megfelelője lehetne, ez azonban magyarul állóképességi sport. A mountain lion hegyi oroszlánként való fordítása különösen kínos azután, hogy a Leiter Jakab már többször is felhozta. (Gyakorló fordítók miért nem követik a Leiter Jakabot?) A closet viszont szerencsére gardrób a magyar szövegben, nem pedig vécé.

A fordítók ügyesen váltogatják át a mértékegységeket:

...so much so that to maintain heat balance, a 160- pound runner would lose nearly three minutes per mile in a marathon against a one hundred-pound runner.

Egy nyolcvankilós maratoni futó csak úgy tarthatja egyensúlyban a hőháztartását, hogy kilométerenként csaknem két percet veszít egy ötvenkilós futóval szemben.


160 font egyébként 72 kg, 100 font pedig 45 kg, 3 perc/mérföld pedig 1,86 km/óra, így az értékek körülbelül megfelelnek, és ráadásul tudjuk is, mire kell gondolnunk.

Egyébként a gyanús részek is kiállták a próbát: a 173. oldalon japán fürdőpapucsról olvashatunk, a 189. oldalon viszont vietnami papucsról. Azt gondoltam, ugyanarról lesz szó, de az előbbi esetben az eredeti szövegben Japanese bathhouse slippers, az utóbbiban viszont flip-flops olvasható. A 216. oldalon durva hungarizmusnak véltem a lipicai mének emlegetését, de meglepetésemre az eredetiben is a team of Lipizzaner stallions szerepel.

Összegzés

A kötetet mindenkinek ajánlom, akit érdekel a futás – talán még azoknak is ajánlható, akiket nem. Fontos azonban szemmel tartani, hogy a könyv műfajilag leginkább a szórakoztató regény kategóriájába sorolható be, legfeljebb onnan a szokatlanul hosszú, mérsékelten tudományos ismeretterjesztő kitérőknek köszönhetően lóg ki. A futásról ugyan sokat tanulhatunk belőle, de ha valaki azt szeretné megtudni, milyen a helyes lépéstechnika, vagy milyen edzéstervet kellene követnie, azt ne ebben a kötetben keresse – ám ha a könyvet elolvasta, valószínűleg ezeket a dolgokat is újra fogja gondolni.