"A Mátrabérc Trail a hazai terepfutás egyik meghatározó tavaszi terepfutó eseménye, amely évről évre nagy kihívás elé állítja mind a hazai mind a külföldi futókat. A verseny útvonala, a Mátra főgerincét követve, kelet-nyugati irányban keresztülhalad az egész hegységen. A nyomvonal 99%-ban természetes talajú erdei utakon fut, aminek a 4/5-e tipikus, sok helyen egynyomos gerincút, pompás kilátásokkal. Ezen a lenyűgöző útvonalon emelkedik hazánk két legmagasabb csúcsa az 1014 méteres Kékes és a 965 méter magas Galyatető." - olvasható a rendezvény hivatalos honlapján bemutatva 54 km-en 2750 méter szintet magába foglaló pályát. A koronavírus járványra figyelemmel csupán egy apró kiigazítás indokolt; az eredetileg április közepére kiírt verseny 2021-ben október elején került megrendezésre.
Terepfutó pályafutásom egyik meghatározó versenye a Mátrabérc, 2012-ben ismerkedtünk meg, majd ezt követően minden év április közepén újabb randevúra került sor egészen 2016-ig. Az első két évben a váltóversenyen pallérozódtam, előbb Sirok - Kékestető, majd a Kékestető - Mátrakeresztes szakasz teljesítése közben estem egyik ámulatból a másikba. Miután a váltóversenyt nem rendezték meg többet, fenntartásokkal telve kénytelen voltam végig menni a teljes pályán a teljesítménytúrázók között Hanák Kolos emléke előtt tisztelegve /8:19:01/.
2015-ben az UTH-ra készülvén egy pompás téli alapozást követően soha jobb formában találtam magam a Váci Jedikkel a terepfutóknak rendezett futamban /7:25:25!/. A következő évben is igyekeztem helyt állni /8:26:02/.
A nevezésemet rendszerint kellő időben leadtam, azonban holmi jégkár, világjárvány és egyéb okok miatt azóta sem sikerült a rajthoz érnem. Újévi fogadalmat tettem; '21-ben ismét rajthoz állok, ha törik, ha szakad. A tavaszi rajt bizony "szakadt", azonban ahogy előző évben is, ősszel Fortuna a szervezőkre és nevezőkre mosolygott: október 9-én a Mátra ösvényein találtuk magunkat.
Mielőtt a siroki polgármester rajtot jelző vadászpuskája eldördülne, szót ejtenék idei felkészülésemről, helyesebben szólva felkészületlenségemről.
A COVID alapjaiban írta át életünk korábban megszokott ritmusát, ez többek között a szabadidős tevékenységekre, így a sportolási szokásokra is hatással van. Az én esetemben ez azt is jelenti, hogy a korábbi fejlődési pályáról, inkább egy szinten tartó mezőbe sorolódtam át. Nem kérdés, hogy a sport továbbra is szerves részét képezi a mindennapoknak, de az ismerősi körünket sem kímélő 3. hullám okozta megrázkódtatás arra késztetett, hogy inkább megfontoltan és minden megtett méternek külön örülve élvezzük azon szerencsénket, hogy továbbra is egészségesek lehetünk.
Az idei nyár különösen melegre sikeredett; egy métert sem tudtam és/vagy kívántam futva megtenni, sokkal inkább a hidratálásra figyeltem fröccsöntő módjára. Ha tehettem inkább nyeregbe pattanva, majd vízre és vízbe szállva áldoztam a testkultúra oltárán. Ezt az ívet Attila kedves invitálása törte meg, a balatoni nyaralásunkat augusztus közepén a Napfelkelte Félmaraton fűszerezte meg. Az előzményeket ismerve nem meglepő módon kissé csípősre sikeredett a Káli-medencét átszelő fülledt pálya; a célba érés most tényleg megváltást jelentett /2:12:06/.
50. születésnapomat a Budapest Félmaratonon ünnepelhettem! A Szent Atya látogatásának köszönhetően a szokásos időponthoz képest két héttel korábban került megrendezésre a verseny, így hála Istennek pont ezen a szép napon jubileumi futóként 25. alkalommal sikerült célba érnem /1:57:22/.
Az utóbbi években fix pontként rögzült a debreceni Rotary Futófesztivál, idén sem történt ez másképpen, ideális időben, remek társaságban. /1:52:17./ Természetesen a nyári kábulatból visszatérve előbb a Naszályban, majd a Börzsönyben is sikerült a combfeszítő izmokat acélosítani. Október 2-án kedvenc pályámon csapattunk egy jót a Jedikkel (Királyrét, Sutaberki-nyiladék, Csóványos, Spartacus-forrás, Rakodó, Nagyhideg-hegy, Barna Feri, Kisinóc, Királyrét) /3:33:24, 23,75 km, 820 +m/
Igyekeztem minél hatékonyabban regenerálódni, hiszen este 8-kor egy visszautasíthatatlan gödi ajánlatnak megfelelve az Ultrabalatonon volt jelenésem, hogy Széplaktól indulva Akarattyáig vigyem a váltót /2:18:57, 22,96 km/.
Ezt a sportos szombatot jólesően kívántam kipihenni, hiszen szerdán, október 6-án 20. házassági évfordulónkat ünnepeltük, vonatra szállva Prágáig meg sem állva. Bár a Moldva menti hajnali futások jót tettek a keringésemnek, alapvetően a hidratálásra és a kikapcsolódásra helyeztük a hangsúlyt, meghálálva hitvesemnek mindent amit kaptam és még kapok.
És eljött a nagy nap; október 9-én Füredi Sanyival hajnalok hajnalán, kissé kialvatlanul indultam útnak, hogy Szurdokpüspökiben elérjük az 5:45-kor a siroki rajtba induló buszt. A buszon még aludtam egy jót. A rajtba érve Cilivel idéztük fel a korábbi teljesítéseket, igaz a korábbiaktól eltérően most csupán a szintidőn /10 óra/ belüli célba érés volt az elvárásom.
A Polgármester puskája elsült és futók sokasága lepte el a Mátra őszi színekbe öltözött ösvényeit. Előzetesen több Jedi is jelezte indulását, sőt Csabival már a frissítési stratégiát is rögzítettük, végül egyedül képviseltem csapatunkat. Bár nagyon jó lett volna ismét közösen futni, ám így magányomban inkább egy emlékfutásként tekintettem erre a versenyre Pap Ferenc /1971 - 2021/ barátunkra, azaz Paféra gondolva, akinek szintén az egyik kedvenc pályája volt a Bérc.
A Te barátságodat is a kenusportnak köszönhetem. Már serdülőként is versenyeztünk, igaz akkor még a rivális KSI csapatát erősítetted. Aztán úgy alakult, hogy ifiként már edzőtársak lettünk a Honvédban és mivel különböző oldalon húztuk a lapátot, párosban is tudtunk versenyezni. '89-ben a szegedi nemzetközi Kőolajkupán az ifik között a 20 km-es távon nem találtunk legyőzőre. De ami a legfontosabb: egy mindig segítőkész, igazi jóbarátot nyertünk veled. Gondoskodtál arról, hogy az aznapi Népsport mindig kéznél legyen és a jókedvünk se múljon el hamar. Pontosan tudtad, hogy kinek mikor, hol és miért. Neked köszönhetem, hogy alig 18 évesen a Nessebar expresszel Románián keresztül Várna érintésével jutottunk el Plovdivba és izgulhattuk végig a kajak-kenu világbajnokságot a helyszínen. Sosem feledjük ahogy egyik példaképünk Boldizsár Gazsi C-1 1000 méteren gyönyörű versenyzéssel két olimpiai bajnok mögött /Ivan Klementyev, Larry Cain/ dobogóra állt.
Egy évvel később Poznanban is együtt örültünk, Bohács Zsolt világbajnoki címének, miután legyőzte az addig verhetetlennek hitt Klementyevet C1-10000 méteren.
A versenyzéssel felhagyva útjaink másfelé kanyarodtak, hogy 25 évvel később ismét találkozzanak, igaz most már terepfutócipőben szedve lábainkat, ahogy bércre hág és völgybe száll. Inspiráló személyiséged itt is nyomot hagyott, nem egy fiatal csikónak te mutattad meg a kezdő lépéseket. Nem véletlen, hogy itt is nagyon sok barátra leltél közvetlenségednek és segítőkészségednek köszönhetően. Fóton a helyi futóközösségért is rengeteget fáradoztál, engem is te mutattál be a Somlyónak.
Mikor megtudtuk, hogy a sorstól egy nagyon kemény ellenfelet kaptál, bizakodtunk és kezdetben minden rendben tűnt; visszatértél és indultál az UTMB-n is. Sokunkat inspiráltál, még akkor is amikor már nem tudtál futni, a versenyeken buzdítottál minket.
Ha őszinte vagyok nem telik el úgy nap, hogy ne jutnál eszembe. Mikor futni van szerencsém rád is gondolok és ezzel nem csak én vagyok így. Karácsony előtt Évivel és Balázzsal sikerült megszólítanunk a tágabb baráti- és futóközösséget, aminek köszönhetően még most is megfelelően gondoskodtál szeretteidről.
Hatalmas hála és köszönet mindenkinek, akinek módjában állt ily módon is emlékezni Rád!
A rajtot követően sok minden kavargott a fejembe és bevallhatom, hogy a hangulatom volt már vidámabb. Derült, szélcsendes idő fogadott minket, egészen 10 fokig melegedett a levegő, ami futáshoz igen kedvező. Az őszi táj színei valóban varázslatossá tették a Mátrát, bár nekem a tavaszi rügyfakadó világoszöld tónusú díszlet is nagyon kedvemre való.
Komótosan haladtam, nem hagyva kizökkenteni magam a kényelmes tempóból. Azon vettem magam észre, hogy a korábban megszenvedett meredélyek, köztük az első ellenőrző pontot követő Oroszlánvár /604 m/ megmászása most nem volt olyan zord, mint ami az emlékemben élt. Valószínűleg ehhez a jól megválasztott utazó sebesség is hozzájárult. Kékestető előtt Áron kapott lencsevégre, miközben csodálkozásának is hangot adott a Jedik hiánya miatt. ("Vácról csak egyedül?")
Országunk tetejére alig 3 óra 20 perc alatt értem fel, ahol Andrásék fogadtak dideregve. Megfelelően felfrissülve és zselékkel feltankolva folytattam utam Galya-tető felé. Sombokorhoz érve meglepően vettem észre, hogy a mindig rettegett meredeken, mintha egy kanyargó ösvény alakult volna ki, amit követve magabiztosan gurultam lefelé. Csór-hegyről /733 m/ visszatekintve a Kékes most is lenyűgözött, majd a völgyben Parádsasvár látványa is jól esett a lelkemnek. Pont 5 órát és 30 km-t haladva értem el Galya-tetőt, ahol egy jó nagyot frissítettem, rákészülve a viszonylag jól haladós Ágasvárig tartó szakaszra. A mászás előtt egy boxutcás kiállást engedtem magamnak és a fáradt olaj leeresztése közben vettem észre, hogy milyen sűrű mezőny van közvetlen nyomomban, pedig szinte biztos voltam benne, hogy most nálam megfontoltabban senki sem halad. Ágasvár /788 m/ most sem adta könnyen magát, nem is tudom, hogy a tetejére kaptató szakasz, avagy onnan a turistaházig vezető zúgás volt a megerőltetőbb. Mátrakeresztesig a patakvölgyben tekeregve egyenletes utazótempóban közeledtem a frissítéshez, ahol egy citromos sör várt rám.
Úgy gondolom 7 óra után ennyi jár nekem. Sörrel a kézben vágtam neki a Muzslának. Kortyolgatás közben konstatáltam, hogy korábban ilyenkor már a célban pihegtem, most azonban más idők járnak és azzal lelkesítettem magam, hogy így többet kapok /legalábbis időben/ a pénzemért. A sör annyira élénkítően hatott rám, hogy azon vettem észre magam, hogy szinte végig kifutom a Muzsla csúcsára /805 m/ vezető utat. 8 óra alatt sikerült ide érnem, majd üresbe téve magam csak gurultam a szembe sütő nyugvó nap fényében. Talán az üres járatnak köszönhető, hogy egy alig járt zöld jelzésre tévedtem, ami egyáltalán nem volt ismerős számomra. Kétkedésemet a szembe jövő sporttársak is megerősítették, hogy ez a Pásztóra vezető út nem a pálya része. (Később a célba érve értesültem, hogy ezt a részt rajtunk kívül is sokan benézték, bár visszamászva a Püspökibe vezető útra jól látható volt az egyértelmű jelzés.) A röpke kitérőt követően már jelezte a fáradt test, hogy kezd merülni az aksi, így megváltásnak tűnt a pincesort elérni, majd begurulni a célba.
Az 56 km-re sikeredett pályát 9:27:39 alatt teljesítettem. Pepe /Hajrá Göd!/ azzal fogadott, hogy egy fél óra még belefért volna. Igaz, ami igaz valóban elkapkodtam a menetet, bár a korábbiakhoz képest 1, illetve 2 túlórát adtam magamnak ebben az idilli környezetben, megemlékezve egy régi kedves barátról is.
Utolsó kommentek