Utunk Ultrába

Négy elszánt futó nekivág, hogy 4*53 kilométerben fussa le az Ultrabalatont. 2012. június 30.

Friss topikok

  • iramszarvas: A heti 60–70 km szerintem teljesen jó. Mint fejtegetem, függő szerintem sosem voltam, max. tényl... (2020.11.11. 19:37) Kis magyar addiktológia
  • iramszarvas: "Nem is értem, hogyan juthat eszébe egy filozófiai doktornak az a képtelenség, hogy ezen a napon m... (2020.11.02. 06:29) Koló forever
  • gigabursch: Sose felejtem el! Az Újpest-öbölben készültünk az ifi OB-re, amikor az MTK-s öregfiúk betétdeltek ... (2020.02.15. 10:22) Tamás
  • Zsalapa: @Zsalapa: mármint Verigának gratulálok :D (2019.06.20. 13:53) A Jedi visszatér - Veri rögös útja az UTH-ig

Utolsó kommentek

  • iramszarvas: A heti 60–70 km szerintem teljesen jó. Mint fejtegetem, függő szerintem sosem voltam, max. tényl... (2020.11.11. 19:37) Kis magyar addiktológia
  • rrroka: @iramszarvas: én még maratont sem futottam, max 30 km, heti 60-70, ha van társaság. vagy leszoktun... (2020.11.10. 18:39) Kis magyar addiktológia
  • iramszarvas: "Nem is értem, hogyan juthat eszébe egy filozófiai doktornak az a képtelenség, hogy ezen a napon m... (2020.11.02. 06:29) Koló forever
  • iramszarvas: @rrroka: Köszi a kérdést. Legutóbb Spar Bp Maraton óvatos, pulzuskontrollos futással, a végén kil... (2020.10.30. 20:55) Kis magyar addiktológia
  • rrroka: Hogy állsz most? (2020.10.02. 21:03) Kis magyar addiktológia
  • Utolsó 20

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Nyelv és sport

Nincs megjeleníthető elem

Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés ultrába

2014.06.09. 08:00 iramszarvas

Az Ultrabalaton párosban dupla élmény ;) – legalábbis az eddigi négyes próbálkozásaink után. Ráadásul mindkettőnk számára ez volt az első alkalom, hogy egy napon belül száz kilométer felett futottunk. Kíváncsian vártuk tehát, hogy szervezetünk hogyan tud regenerálódni a pihenőidőben. Végig egymásért szorítottunk, hogy szintidőn belül teljesítsük a távot és nehogy keresztülhúzza számításunkat egy nem várt sérülés, eléhezés.  A megszokott váltóversenyektől eltérően tehát nem a lehető leggyorsabb teljesítés  volt a cél - legalábbis Vitja szerint - hanem a magabiztos teljesítés, ügyelve persze arra is, hogy a váltótárs kellőképpen kipihenve induljon ismét útjára.

Mindenekelőtt: a dolog egész jól sikerült, összefoglalóan a korábbi táblázat, kiegészítve:

Szakasz Indulás Érkezés összkm táv (hivatalos) táv (mért) idő min/km (mért)
V1 Club Aliga Balatonalmádi 25,2 25,2 24,41 2:22 5:50
I2 Balatonalmádi Aszófő 48,9 23,7 22,7 1:57 5:10
V3 Aszófő Zánka 74 25,1 24 2:36 6:32
I4 Zánka Balatongyörök 105,5 31,5 30,5 2:57 5:49
V5 Balatongyörök Balatonmáriafürdő 135,5 30 29,7 3:25 6:50
I6 Balatonmáriafürdő Fonyódliget 155 19,5 20,5 2:07 6:14
V7 Fonyódliget Balatonföldvár 180 25 24,3 2:49 6:57
I8 Balatonföldvár Club Aliga 212 32 31,5 3:41 7:01

 

Érdekes módon a mért távok mindig jelentősen rövidebbek a hivatalosan megadottaknál. Az egyetlen kivétel a Balatonmáriafürdő–Fonyódliget szakasz, de itt tudható, hogy Fonyódnál be volt téve egy elterelés, de állítólag ez is 800 méterrel növelte a pálya hosszát, tehát a szakasz 20,3 lett volna hivatalosan...

 És akkor lássuk az ördögöt, ami a részletekben van.

Club Aliga – Balatonalmádi (Vitya)

rajt_1.jpgAz előző hétre tervezett edzésmennyiséget nem tudtam hozni, mert a T50 óta egy makacs nátha hátráltatott, így a héten kétszer is próbáltam lendületeseket futni 12 kili körül, hogy ne teljesen edzetlenül érkezzek Aligára. A verseny előtti napok eléggé hektikusra sikeredtek, még gyúratni sem maradt idő, pedig fontosnak tartottam volna. Miután az egyéni indulók rajtját megcsodáltuk, pont fél órára rá, 8:30-kor rajtoltunk. Szerencsére a futáshoz megfelelő hűs idő fogadott és a szél sem tűnt nagyon zavarónak. Korábban eldöntöttem, hogy nem törődök a többiekkel, kizárólag magammal foglalkozom. Látszólag sokan nagyon bekezdtek, de én tartottam magam a saját tempómhoz, igaz, a rajtot követő erős emelkedőn esélyem sem volt, hogy szökelljek. Nem is éreztem nagyon a futást az elején, kb. 2-3 kilinek is el kellett telnie ahhoz, hogy ráérezzek arra a belső harmóniára, amit a futás okozhat. Élveztem, hogy olyan helyen futhatok, ahol korábban még soha, külön öröm volt, hogy a keleti oldalt egyben végig futhatom.

Arra ügyeltem, hogy lehetőleg végig 6 perc alatti kiliket nyomjak, és a pulzus se menjen nagyon 150 fölé, gondolva arra is, hogy még három komoly szakasz vár rám. A tervet maximálisan teljesítettem  (5:50/km, 146 bmp), igaz az Almádiba vezető szintes terepen már nem éreztem olyan könnyednek magam, mint szerettem volna, a váltás nagyon jókor jött. Mesterem által beszerzett kapuccsinós fehérjeital mennyeiként hatott.

Balatonalmádi – Aszófő (iramszarvas)

DSC08770_.JPGKedden reggel még futottam egy utolsót, este pedig még megengedtem magamnak egy kettlebelledzést, de utána három nap szigorú pihi következett. Bizonyára ennek köszönhető, hogy amikor elindultam, nagyon lazán összehoztam egy 4:52-es induló kilométert – eközben úgy éreztem, hogy lassan megyek. Gondoltam, nem nagy baj, picit visszaveszek, nemsokára úgyis belassulok magamtól is. Azért ha kényelmes tempót igyekszem tartani, nem sokat szoktam megtenni 5:30-asnál gyorsabbakban. Ennek ellenére nem csökkent a tempóm, remekül éreztem magam, csak a 18. kilométerem lett 5:30 alatti, az is a frissítőpontnál való hosszas időzésnek köszönhetően. Egyáltalán nem fáradtam, a 16., mely a Tagore sétányon vitt keresztül, egyenesen 4:57 lett, pedig egyáltalán nem siettem.

A dolog hátulütője, hogy a pulzusom átlagosan 149 volt, néhányszor felszaladt 155 fölé is. Tudom, közben is tudtam, hogy ezt azért nem kéne, de egyrészt ez még messze van a laktátküszöbtől, másfelől tényleg azt éreztem, hogy a lassítás igényelne pluszenergiát. Igazolni látszott a nyújtás is, mely meglepően könnyen ment, míg máskor a reggeli 11 km után is nyögvenyelősen megy. Az egyedüli aggasztó tény az volt, hogy az egyik körmöm valahogy beszakadt, és így némi vér is folyt, de ez nem jelentett fájdalmat, nem akadályozott a futásban.

Aszófő – Zánka (Vitya)

Dörgicse.jpgIramszarvas lenyűgöző, remekbe szabott antréjának köszönhetően a rekreációra kevesebb, mint kér óra állt rendelkezésemre. Többre számítottam, de mit lehet tenni, pontban 12:49-kor vágtam neki a Pécsely felé vezető emelkedőn. Rögtön az elején Lubics Szilvivel sikerült szóba elegyednem, aki idén nem indult egyéniben, hanem a Nehézbombázók csapatát erősítette, igaz, a szakaszát teljesítve úgy 30 kilit még edzés gyanánt lenyomott. Örültem a lehetőségnek, hogy ilyen illusztris társaságban futhattam, persze ez max. egy-két száz méterre korlátozódott. Iramszarvasnak hála, aki a fél órás hátrányt simán ledolgozta, az egyéni indulók között találtam magam, akik éppen az 50. km-t taposták. Pécselyig minden rendben klappolt, az újraindítás okozta nehézségeken hamar túllendültem. Tavaly is én futottam ezt a szakaszt, igaz akkor frissen és üdén vágtam neki, így tudtam nagyon jól, hogy Pécsely után kezdődik a tánc. Ráadásul a felhők is eloszlottak, így a nap éltető sugarai most inkább tikkasztólag hatottak, legalábbis rám. Ezen a szakaszon ért Mesterem telefonhívása, érdeklődését kielégítve gyorsjelentésben számoltam be aktuális állapotomról. Kifejtette, hogy a jelenlegi a 150 körüli pulzusommal szerinte még nagyon sokáig tudok haladni. Ismerve a terepet, szükség is volt a kraftra. Vászolyra érve egy komoly 10%-os emelkedőt hagytam magam mögött, ehhez képest a Dörgicsét megelőző kaptató könnyebbnek tűnt. Felfelé, nem meglepően, sok egyéni indulót hagytam le - legtöbbjük érthetően gyalogosan ment - azonban lefelé simán beértek. Kapi és Iramszarvas Dörgicsén természetesen pont a Pántlika pincészetnél mustrálták meg állapotomat egy-két borosüveg társaságában.

A jópofizást követően Akali felé szinte végig lefelé vitt az út, amit nagyon nem bántam. A központi klíma persze egyre melegebben szórt, így visszatérve a balatoni bicikliútra jó volt felfedezni a távolban a zánkai hidroglóbuszt. A terep, az északi parton haladva, nem meglepően, ismét szintesre váltott, ami a meleggel és a lassan 50 megtett kilivel a hátam mögött nem hatott túl frissítően. A váltás szó szerint megváltó hatású volt. Rendesen kimerültem, Kapi meg is jegyezte, hogy nehezemre esik az egyenesmenés. Valóban kétségbeejtő állapotban éreztem magam, hiszen a következő szakaszon 30 kili várt rám.

Zánka – Balatongyörök (iramszarvas)

DSC08792_.JPGA második szakaszom azért már jóval megerőltetőbb volt, mint az első. Egyfelől kezdődött azzal, hogy pont indulás előtt rámtámadt egy kis hasmenés – mondjuk jobb előtte, mint közben. Másfelől próbáltam óvatosabb lenni, és előre elhatároztam, hogy 5:40-nél gyorsabb kilométereket nem fogok futni. Aztán rá kellett jönnöm, hogy rögtön az elején annyira szintes volt az útvonal, hogy örültem, ha ezt tudtam tartani. Ez viszont kijózanított, és arra gondoltam, hogy a lejtőket azért ki kell használni. Ebből aztán az lett, hogy úgy a táv feléig azért gyorsabb volt a legtöbb kilométer az 5:40-eseknél, de volt néhány kiugróan lassabb is – a 11. pl. 6:34 lett egy nagyobb kaptatónak köszönhetően. Időnként kisütött a nap, ekkor még nehezebb volt. Voltak szürreális jelenetek is, például Tomán Edina éppen a Kőróka Pincészet előtt állt le hányni.

A második felében viszont már inkább a 6 perces körül ingadozott, a leglassabb egy 6:36-os (28.), a leggyorsabb egy 5:41-es (19.). A végén még nemhogy marad erőm egy sprintre, de nem is tudom visszafogni magam. Az átlagpulzus valamivel egyenletesebb és alacsonyabb, az átlag 145.

Ezután már nem könnyű a nyújtás, de rendesen végigcsinálom. Úgy érzem, szükségem lenne egy nagyobb feltöltésre, de sajnos normális helyet nem találunk, így marad a citromos sör, a péksütemény, cukros ásványvíz (gyógynövényes ízesítésű Szentkirályi Elixír, reméltem, hogy emlékeztet az Unicumra, sajnos nem), egy egész tábla csokoládé.

Balatongyörök – Balatonmáriafürdő (Vitya)

Az izmoknak járó fehérjefeltöltést és a nyújtást követően Iramszarvast Köveskálon a Kavics Pincénél vártuk be. Az őszintét megvallva nekem még ahhoz sem nem maradt erőm, hogy kiszálljak a kocsiból, jó tanácsként arra kértem csupán Iramszarvast, hogy azért ezt a szakaszát ne siesse úgy el, mint az előzőt. Badacsonytomajnál találtunk egy árnyas parkolót, ahol igyekeztem vízszintes állapotba helyezni magam, miután a 2012-es UB-én Pannonfunk által megismertetett Perskindol és Immo Rheuma varázskenőcsökkel igyekeztem az izomfáradságot enyhíteni a lábamban. Sőt, hogy fokozzam a szervezetemet érintő jótékony hatásokat, egy kompressziós zoknit is felhúztam. 

legifoto.jpg

Györökre érve Kapiék golfozni mentek, míg én a fóti futótársakkal cseréltem tapasztalatot. Előzetesen ettől a szakasztól tartottam a legjobban, így igyekeztem megfelelően feltölteni a raktárakat. S lőn Iramszarvas, a váltáskor ejtünk pár szót, fikarcnyi jelét sem látom annak, hogy éppen több mint 30 kilit nyomott le. Györökről indulva egy hosszú lejtést követően értem le a partra. Az első két kilit óvatosan nyomom ügyelve arra, hogy az újraindítás során ne sérüljek le, igazán a bal lábamban az Achillest éreztem érzékenynek. Szerencsére hamar rátalálok egy jó 6 perc alatti ritmusra és a fél 7-es indulásnak is köszönhetően a klíma is kellemesnek tűnik. Hamar Gyenesdiásra érek, ahol 2 évvel ezelőtti nyitószakaszomat kezdtem, de az akkor a Szekszárdi Borvidék Félmaraton szervezői által működtetett váltópontnak nyoma sincs. Az éppen 115 km-t teljesítő csodálatos egyéni indulókat igyekszem biztatni, miközben számos esetben a váltók villámgyors gepárdjai hagynak faképnél minket. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy a rajtszámom az egyéni indulóékkal megegyező színezetű, miután már több alkalommal arattam le azt a dicsőséget, ami az egyéni teljesítőket illeti. Valóban, a 120 kilihez képest nem mozoghattam rosszul, de valójában csak 55 km-nél jártam. Előzetes várakozásaimhoz képest meglepően gyorsan értem el a Georgikon otthonát, azonban a megbeszélt mustrát végzendő társaimra nem leltem, pedig a b@szkikáimnak itt kellet volna a lámpámat is átadni. Gyors telefon, majd nem sokkal később a fénysorompónál találkozunk is. Innen már kevesebb, mint 15 kili van hátra és mondhatni sokkal könnyedebbnek tűnik minden, mint a Balaton-felvidéken. Lassan, de biztosan rá kanyarodok a nyugati partra és ismét Somogyországba érkezem. Balatonberény fényei tűnnek fel, mikor Edit suhan el mellettem biciklijével. A berényi frissítő ponton a csoda elixír megmondója Pannonfunk várakozik váltásra; tavaly pont én váltottam itt őt. Egy kis kólára vágytam, de szegény önkéntesek ezzel pont nem tudtak szolgálni (hm ...), csak iso jutna osztályrészül, de én inkább maradok a víznél. A Máriafürdőig tartó 3 kili bizony többnek tűnik, de végül ezt a szakaszt is sikerül letudnom. A körülményekhez képest sokkal jobb állapotban vagyok, mint Zánkán voltam, és éltem az ultrafutóknak járó lehetőséggel, egy sajtos paradicsomos tésztát vételezek a kiírásnak megfelelően: "Ultrafutónak az egyéni és párosban teljesítők számítanak."

Balatonmáriafürdő – Fonyódliget (iramszarvas)

Ettől a szakasztól nem félek különösebben, elvégre alig 20 km, és sík. Illetve az lenne, ha Fonyódnál nem kellene felmászni a löszfalra, s ezzel hivatalosan 200 m szint kerül pluszban az útvonalba. Amíg ezt el nem érem, addig 6 perc körüli kilométerekkel megyek, az elején még kicsit gyorsabban, de a végéig is 6:1x-es kilométerekkel. egyedül a 9. lesz 6:32, bizonyára a frissítőpont miatt.

3terelout.png

A 14. kilométeren váltópont, illetve kezdődik az emelkedő, a 17. kilométer a mászással már 7 perc felett van. Ezután is van mászás, de jönnek már a lejtők is, így 6:32-es, 6:07-es és 5:52-es kilométerekkel érek le a partra. A maradék két km-t szinte pontosan az ezt megelőző kilométerek tempójában, 6:1x-esekkel teszem meg.

Fonyódliget – Balatonföldvár (Vitya)

Ismét közel két órás pihenést követően, pontban éjjel 11:45-kor veszem át a stafétát abban a biztos tudatban, hogy ez az utolsó újraindulásom. Most is óvatosan kezdek, 6:30 és 7 perc közötti kilikkel haladok az éjszakába. Hamarosan beérek Boglárra, ahol tavaly olyan csúnyán megvárakoztattak. Érdekes, idén nem tűnik olyan hosszúnak ez a szakasz, mint a múlt évben. Vonz a lellei kilátó fénye, majd Lellére érve éppen egy disco mentén kerülöm ki az önfeledt mulatozó fiatalokat. A vasút menti monoton szakaszt Szemesre érve váltja fel egy parti föveny, ahol csúnyán pofán ver az északi szél. Korábban már jártunk erre családosan és akkor bizony nem tűnt ilyen hosszúnak ez a part. Ismét egyéni indulót érek be, aki sétaüzemben ad pacsit minden mellette elhaladónak. Sugárzik róla az öröm, hogy itt lehet és ennek minden momentumát megragadja, hogy megossza a többiekkel. Kissé meghatódom, hogy ennek a felemelő pillanatnak részese lehetek. A szemesi ellenőrzőponton az egyéni indulóknak járó ováció fogad, pedig ég és föld a kettő. Egy kis kaptatót követően egy nagyon szép ligetes részre érek, ahol felhívom a többieket, hogy kb. egy óra múlva ott leszek. Nyilván voltam már jobb állapotban is, de egyáltalán nem érzem letörtnek magam, sőt most kezd eluralkodni rajtam az endorfin, mert már érzem, hogy megcsinálom, amit elterveztünk. Leírva a szakaszokat, külön-külön simán teljesíthetők, de így sokszor belegondolni is őrületes. Ezért nem is szabad belegondolni, csak mindig a következő etapra koncentrálni. Közben Öszödre érek, ahol síri csend fogad, beszédnek nyoma sincs. Egy szűk, susnyással benőtt, felrepedezett burkolatú bicikli úton haladok lefelé, nem kellemes itt futni, majd egy balkanyar és ismét urbanizált területre érek, ez talán már Földvár lehet. Egy utolsó frissítés és haladok tovább rendületlenül. Messze a távolba egy célkapuhoz hasonló állvány körvonala tűnik fel és egyre hangosabban hallatszik a gépzene. Sípszó, kereplő, füttyszó, majd váltás. Alig akarom elhinni, hogy nekem ma már nem kell futnom.

Balatonföldvár – Club Aliga (iramszarvas)

Ugyebár a maratonra azt mondják, hogy a 30. kilométerig bemelegítés, onnantól kezdődik a futás. Nyilvánvaló volt, hogy a mi vállalkozásunk sikere sem az előző szakaszokon fog eldőlni, hanem mindkettőnknek az utolsó szakasz lesz a legnehezebb. Nekem ráadásul úgy jött ki, hogy ez is legyen a leghosszabb.

Sajnos több hibát is elkövettem. Elsősorban arra koncentráltam, hogy az utolsó szakasz előtt tudjak aludni egy keveset, és eközben elfeledkeztem a szénhidrátraktárak rendes feltöltéséről. Persze ez nem azt jelenti, hogy semmit enm fogyasztottam, egy sör és egy adag péksütemény így is lecsúszott, de elkelt volna még egy tábla csoki és némi cukros lötty is.

Indulás előtt leesett az a fejlámpám, melyet erre a szakaszra szántam, és hiába raktam össze, nem tudtam bekapcsolni. Az előző szakaszon használt fejlámpát hirtelen nem találtam, aztán elfeledkeztem az egészről, és elfelejtettem Vityától elkérni az övét. Így aztán fejlámpa nélkül vágtam neki. Annyira azért nem hiányzott, de volt néhány szakasz, ahol azért jól jött volna.

Minden félelmem ellenére az első kilométerek nem voltak hat percesnél sokkal lassabbak, aztán a 12.-re felkúsztak a hét perces fölé. Itt kicsit összeszedtem magam, meg valószínűleg a világosodás is segített, mert visszagyorsultam 6:4x-esekre, amiből csak a 16. kilométer frissítőpontja zökkentett ki Siófok előtt. A Sió-csatornán átkelve viszont már 6:3x-esekkel haladta, egészen addig, míg meg nem szólalt a telefonom. Kapitány Zoltán sofőrünk érdeklődött, hogy elhagytam-e már az állomást. Ez teljesen kizökkentett a nyugalmamból, mert amúgy is nehezen ment már a futás, elő kellett kaparnom a telefont a rajtszámövem szűk zsebéből, ráadásul nem értettem, mit akar ezzel az állomással. Meg volt beszélve, hol találkozunk, miért érdekli az állomás? Mondtam neki, hogy épp az állomás mellett haladok (valószínűleg ez már a teherpályaudvari rész lehetett, de beszűkült tudatállapotomban csak azt fogtam fel, hogy sok a sín mellettem, meg egy gyalogfelüljáró is átmegy felettük). Mire ő jajgatni kezdett, hogy hűha, amit végképp nem értettem.

Nagy nehezen visszagyömöszöltem a telefont a zsebbe, és haladtam tovább. Pár perc múlva Vitya hív, hogy hol vagyok. Mondom, hogy az előbb már megmondtam, hogy az állomásnál, de azóta már elhagytam, és ne hívogassanak, mert így is eléggé kivagyok. Néhány percre rá meg is érkeztem a frissítőpontra, ahol várniuk kellett volna, de nem voltak ott. Ezen először nem lepődtem meg különösebben, mert ugye ha az állomásnál keresgélnek, akkor még nem érhettek oda – de reméltem, hogy majd csak utánam jönnek, és haladtam tovább, bár egyre lassuló tempóban. Én ugyanis úgy számoltam, hogy a frissítőpontnál megkapom az energiaitalomat, és ha szükséges, vételezek még zselét. Mivel azonban csak annyi frissítő volt nálam, amennyit az út felére szántam, teljesen eléheztem, ráadásul rendkívül elkeserített az a tény, hogy ott hagytak ebben a helyzetben. Mint utólag kiderült, a megfelelő helyen vártak, de elaludtak, és amikor felébredtek, megijedtek, hogy én talán már el is mentem. Ők állomás alatt nem a vasútállomást, hanem a frissítőpontot értették, és mivel azt mondtam, hogy már elhagytam, elindultak utánam – pár perccel azelőtt, hogy odaértem volna. Sehol nem láttak, de attól féltek, hogy elkerüljük egymást, így jobbnak látták, ha a célban várnak be.

Én egyre lassultam, Siófok és Világos határán már alig 7 és fél perces kilométerekkel haladtam, a világosi emelkedőt pedig gyalog tettem meg, így a kilométer közel tíz perc lett. A világosi fennsíkon sem tudtam visszagyorsulni, a futómozgást ugyan megőriztem, de így is nyolc, nyolc és fél perces kilométereket tudtam futni, amíg a lejtőket el nem értem. Szerencsére annyira azért megőriztem a lazaságom, hogy a gravitáció tudott vinni, de inkább csak a korábbiakhoz képest érezhettem száguldásnak azt a hat perc körüli tempót, ami levitt a célba.

korbe.png

Végső soron nagyon sajnálom, hogy a vége ennyire rossz lett, és fogalmam sincs, hogy ha nem lett volna gond a frissítéssel, akkor milyen tempót tudtam volna a végén produkálni. Mindenesetre amikor meg kellett előre tippelnünk, hogy mennyi idő alatt érünk körbe, én 6:30-as átlagkilométerekkel számoltam (igaz, úgy gondoltam, óvatosabban fogok indulni), és arra is fel voltam készülve, hogy az utolsó szakaszon már bele kell gyalogolnom. Ennek ellenére az utolsó előtti szakaszig is szépen a 6:30 alatt tudtam maradni, és az utolsó szakaszon sem kellett belesétálni még így sem. Az eredetileg számolt-remélt 23 órás idő helyett végül valamivel 21:45 alatt értünk be – úgy gondolom, mivel korábban nem csináltunk ehhez hasonlót, az elkövetett hibák ellenére ezzel azért nem szabad elégedetlennek lennem. Vitja szerint nagy hibákat nem is vétettünk, hacsak az nem tekinthető hibának, hogy az utolsó szakaszra maradt Iramszarvasnak a leghosszabb rész.

Köszönjük mindazoknak, akik nélkül ez így biztos nem sikerülhetett volna: Jakus Bélának, aki Vitya, illetve Szilágyi Péternek, aki iramszarvas edzéstervét írja; Kapitány Zoltánnak, aki sofőrként és segítőként állt végig mellettünk; illetve Németh Zsoltnak és családjának, akik a siófoki szállást biztosították.

1 komment

Címkék: ultra

A bejegyzés trackback címe:

https://utunkultraba.blog.hu/api/trackback/id/tr416259259

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bencsikp · http://ennyirefutja.blog.hu 2014.06.09. 16:47:18

Ez igen! Gratulálok Nektek, ez már tényleg ultra!
süti beállítások módosítása