Ahogy már több alkalommal is beszámoltam róla a Budapest Félmaraton szeptember eleji teljesítése az éves rutin része, 1996 óta - egy alkalmat leszámítva - minden alkalommal az indulók között találom magam, ennek köszönhető, hogy a versenyszervező Budapest Sportiroda Jubileumi Futók Klubjának tagja lettem.
Idén azonban másképpen alakultak a dolgok, mint ahogy korábban és erről nem csak a koronavírus tehet.
Augusztus 11-én Adél lányom születésnapját egy biciklitúrával köszöntöttem.
Szentendréről indulva Visegrád felé vettem az irányt és menet közben gondoltam egyet és a Fellegvárra tekintettem, meglepvén rég nem látott Gábor barátomat a Mogyoróhegy Étteremben.
A hegymászást követően jól esett a pihenés, bár Gáborral csak telefonon tudtam beszélgetni. Az 55 km-es túra 2 óra 22 percig tartott és eközben végig nagyon jól éreztem magam.
Hazaérve a bicikliről leszállva éreztem, hogy a bal lábam kissé merevebben hajlik, mint a jobb és a térdem is bedagadt. Vajon túltoltam? Sebaj kipihenem, igaz este már csak nagyon bicegősen tudtam járni.
A reggel, hála a pihenésnek és a gyulladáscsökkentő por hatásának, egész jól indult, napközben azonban éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Este hazaérve vettem észre, hogy már a térdemtől lefele az alsó lábszáram is kezd vastagodni a lábfejemmel együtt és ez reggelre sem javult. Háziorvosom mélyvénás trombózisra is gyanakodott, így irány a sürgősségi, ahol gyors rtg., ultrahang és laborvizsgálatokkal kiderítették, hogy szerencsére nincs nyoma alvadt vérnek, viszont talán a kb. 1 hónappal ezelőtti esésem - amely a bal térdemet sem kímélte - okozta seb lehet a tettes a gyulladásért, amelynek értéke a normális 5 helyett 225 volt.
Bent is tartottak és aznap /augusztus 13-án/ este 7-kor levittek a műtőbe és röpke 20 perc alatt kitisztították a nyáktömlő gyulladás /bursa/ okozta gennyesedést. Nem altattak, deréktól lefele teljesen elérzéstelenítettek, éjfél után kezdtem kizsibbadni.
3 napos kórházi lábadozás után hétfőn reggel engedtek haza. Így esett meg velem, hogy a Napfelkelte Félmaraton helyett egy kórteremben ébredtem vasárnap hajnalban. Szerencsére a rajtszámomat egy kedves ismerősöm hasznosította, aki örök élménnyel gazdagodott.
A műtéti seb gyógyulása 4-6 hetet szokott igénybe venni, bár a térd esetében, egy állandóan mozgásban lévő ízületről lévén szó, ez nem mindig igaz. Természetesen kíméltem magam és az egy hetes antibiotikum kúrának köszönhetően a közérzetem is látott már szebb napokat. A Tisza-tavi nyaralásunkat is kénytelenek voltunk lemondani, nyilván az augusztus végi Ultra-kék Mátra is ugrott, ahol Csabi barátom korábbi invitálását elfogadva váltóban Farkas Üvöltés néven indultunk volna.
Azonban ahogy teltek-múltak a napok újból éreztem az Erő kopogtatását, így saját testsúlyomat használva kezdtem el az edzéseket /plank, TRX/. Sőt, augusztus 29-én hajnalban szülinapi ajándékként egy órás jogginggal leptem meg magam és volt, hogy a sétát 7 perces tempójú suhanás váltotta fel. Annyira jól eset, hogy ezt igyekeztem napi szinten ismételgetni, az orvosi javaslat /fokozatos terhelés/ szerint.
A szülinapomat egyébként a lakóhelyemet érzékenyen érintő légzuhatag is emlékezetessé tette, aminek köszönhetően gyertyafényessé vált az esténk.
Pont egy héttel később névnapomon napközben a vihar okozta fakidőlések eltakarításában igyekeztem segédkezni, majd estefelé egy pálinka és egy fröccs társaságában szembesültem azzal, hogy 23 év után nem leszek ott a BP FM másnapi rajtjánál.
Vasárnap 6 órakor leültem a gép elé és a számomra még műtétnél is fájdalmasabb cselekedetre szántam magam; lemondom a nevezésem. Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy erről pont 4 nappal csúsztam le, így nem volt mit tennem elindultam Lágymányos felé. A COVID-teszt kitöltését követően a rajt előtt 20 perccel vettem át a rajtszámomat és mivel már rég nem fájt a térdem, úgy döntöttem, hogy a megszokott kocogós 6:30 - 7:00 közötti tempóba igyekszem óvatosan végig poroszkálni a távot. Ha mégis fájdalmaim lennének menet közben? Hát szépen megvárom a záróbuszt.
A rajt előtt a gödi futótársakkal kívántunk jó versenyt egymásnak, majd jött a visszaszámlálás. Maszkban vártam, hogy a 3. zónában útnak indulhassak mindenféle elvárás és remény nélkül. A budai alsó-rakpartra lekanyarodva órámra pislogtam és meglepődtem; 5:30-40 közötti tempóban faltam a kilométereket. A frissítőpontoknál szépen komótosan kortyolgattam, majd pont egy óra alatt értem a Margitszigetre a féltávhoz. A korai rajt ellenére a nap még szeptemberben is éreztette perzselő hatását, bár rövid ideig ugyan, de a szigeti fák nyújtotta árnyék hűsítően hatott.
A térdem végig jól bírta a fokozatos terhelést, érdekes, hogy a 13. km-nél a bal bokám kezdett el fájdogálni, szerencsére ez hamar elmúlt. A pesti rakparton már nagyon melegem volt, bizony itt csúnyán lefőtt a kávé, lassultam is, de végül különösebb holtpont nélkül értem el a célt.
2:04:23, 5:51/km, 163 bpm
A térdem kiállta a próbát, de a tempóhoz képest is magas pulzus szépen jelzi a km hiányt.
Egy hét után tegnap mentem ismét kötözésre és kíváncsian vártam a Doktor Úr véleményét, aki a korábbi vizsgálatok alkalmával finoman jelezte, hogy bár a seb szépen gyógyul és gyulladásnak nyoma sincs, azért ő kicsit gyorsabb hegesedést vár.
A pénteki viziten azonban nem akartam hinni a fülemnek: "Na erre vártam! Nem tudom mit csinált, mindenesetre a seb most már nagyon szépen néz ki, csak így tovább."
Utolsó kommentek