Futsz valakiért. Futok valakiért. Futunk valakiért. Mindannyian. No, de kiért? Alapesetben nyilván saját magunk miatt futunk. Hiszen azt várjuk, hogy valami jót adjon NEKÜNK a futás: egészséget, boldogságot, határozottságot, erőt, kitartást, barátokat. Egyszóval életet. Sokféle dolog lehet, ami elindított minket ezen az úton. Ahányan vagyunk, annyiféle történet. 

De sokan futunk valaki más miatt. Mások ügyét szolgálva. Vagy másoknak IS adva ezáltal valamit. Vajon önzőek vagyunk, amikor felveszünk egy pólót, amin valaki más szerepel? Miért futunk vele? Érte futunk? Vagy azért húzzuk magunkra a mezt, hogy ezáltal mi magunk kapjunk valamilyen erőt?

Bennem hatalmas vágy dolgozik, hogy segítsek másoknak. Mert jó érzéssel tölt el, ha másokat boldognak látok. Vajon engem az hajt, hogy másoknak jó legyen, vagy az, hogy ezáltal saját magamnak legyen jó? A saját boldogságom számít? Mert azáltal válok boldogabbá, hogy másoknak jót okoztam? Ez vajon önzőség? Igazából nem tudnám megmondani. Ez persze nem csak a futások során jön elő. Benne van a mindennapjainkban. De ezáltal benne van a futásunkban is. Ránézel valaki egy versenyen vagy edzésen, a ruházatára, akkor lehet, hogy sok dolgot el tudsz mondani róla, a jelleméről. Arról, hogy milyen ember lehet. Arról, hogy kiért fut.

Persze lehet, hogy ez már túlzott filozofálgatás és nem is érdemes boncolgatni. Mert a lényeg, hogy futunk. A lényeg, hogy futunk valakiért.

Ezeket a gondolatokat időről-időre "előkapom" magamban. Valami mindig kiváltja. Most Kovács Péterrel, Eliot édesapjával futottam össze két hozzászólás erejéig. Ő a fiáért fut. Eliotért. A család a pólóján is büszkén hirdeti: RUN4ELIOT. Együtt futnak. Babakocsival. Anya, Apa és a két Fiú. Ott vannak a versenyeken. Ott edzenek a Szigeten. Együtt.

Eliot is ott fut, szaladgál, mosolyog. Hát nem cuki? 

Az én futó "karrierem" indulása nagyban kapcsolódik sport példaképemhez. Ocskay Gáborhoz. Én érte futottam. Nekem ő adott erőt a futások során. Biztosan bolondnak tűnök, de sokszor úgy érzem, hogy szól hozzám. Nem, nem hangokat hallok. Egyszerűen csak biztató gondolatokat. "Gyerünk! Kitartás! Meglesz! Megcsinálod!". Büszkén tettem ki a 19-es számot, mezének számát magamra. Úgy futottam. Hirdetve őt. Ha fájt, ha fáradt voltam, csak rápillantottam a mezemre. A fényképére, amit a rajtszámomhoz tűztem. Erőt adott. Nem, nem lehet, hogy most megálljak. Mennem kell tovább, mert ő menne tovább!

Itt él bennem. Akkor is, ha nincs rajtam a száma. Ha nincs előttem a fényképe. De nyilván magam miatt is futok. Mert jó, mert boldogabb vagyok tőle, mint valaha. Pedig nem egyszerű az élet mostanában. A legtöbb futás után felpillantok az égre és intek neki. Köszönöm, Csicsó!

Büszkeséggel tölt el, amikor magamra húzom a SUHANJ! mezt. A kék páncélom. Has be, mell ki, kihúzom magam. Így suhanok. De még messze nem tettem semmit ÉRTÜK. Azokért a sportoló társaimért, akik mozgásukban, látásukban korlátozva vannak. Hatalmas felelősség, hogy ebben is aktívan részt vegyek. Nem tudom még, hogyan kell. Hogyan, hol fogjam a karját. Hogyan, hol fogjam meg a kerekesszéket. Tudom, hogy ott van a segítség számukra. A tapasztalt segítség. Azon vagyok, hogy aktívan ott lehessek velük én is. Egyszer... 

(A képen Pásztory Dóra aranyérmes paralimpikon és Szilvágyi Gergő.)

Felveszem a DK-mezt is, ami elsődlegesen Gergőt támogatja a maratoni úton. De ez számomra sokkal többet jelent. Azt a baráti társaságot, ami kialakult Geri által. Az életem részévé váltak. Oké, elismerem, ez a póló egyébként tuti jó ebben a hidegben :)

Valamikor pedig orromra teszek egy piros szivacsgömböt. A Bohócdoktorok jelképét. Apróságok. Sőt, talán tényleg bohócnak tűnök ezáltal. Főleg, ha a fenti hármat mind egyszerre viselem...

Én értük futok. Én miattuk futok. Én velük futok.

A kérdés adott: Te kiért futsz?