A múlt heti összefoglalót azzal zártam, hogy attól félek, a váratlanul hosszúra és keményre sikeredett SZESZ hazavágta hétvégi terveimet. Nos, ez be is következett, meg nem is.
Nyugtató
Tavaly télen egy izgalmas futóesemény keltette fel érdeklődésemet: futás végig Budapest hídjain. Sajnos akkor nem tudtam elmenni, most viszont láttam a Facebookon, hogy ismét lesz. Utólag aztán kiderült, hogy ez nem egészen ugyanaz az esemény. Aztán lassan kiderült, hogy ez egy egészen más esemény, és érinti az egyébként Budapest területén kívül eső déli M0-s hidat, és így a meghirdetés szerint kb. 53 km. Sebaj, gondoltam, nem árt tesztelni, hogy menne most a megcélzott táv. Csakhogy amikor így döntöttem, fogalmam sem volt, milyen lesz a SZESZ...
Amikor az ember egy maratonra készül, akkor előtte pihen: a megelőző héten legfeljebb könnyed, rövidebb futásokat vállal, és általában a megelőző hétvégi edzés már nem a legkeményebb. Éppen ezért eléggé elgondolkoztatott, hogy érdemes-e életem eddigi leghosszabb távjának nekivágni úgy, hogy az előző hét viszonylag sokat kivett belőlem. A dilemmát az oldotta fel, hogy az útvonal utolsó szakaszát kivéve gyakorlatilag bárhol kiszállhatok, ha úgy érzem, hogy most nem fog menni.
Egy szinte teljesen ismeretlen társasággal vágtunk neki a távnak. Az idő ismét ideális volt: ragyogott a nap, és a szél is csak időnként fújt hevesebben, de akkor sem jelentett komoly akadályt. Az elején kicsit féltem, hogy nagyon profi futókkal akadok össze, akikkel nem tudok lépést tartani – ekkor viszont még inkább az ellenkezőjét tapasztaltam. Bár nyilvánvaló volt, hogy futótársaim többsége remek futó (többen a sparthatlonra készülnek), a tempó igen lassú volt, sőt, állandóan megálltunk. (Az első hosszabb szünetre már a második kilométer teljesítése előtt leálltunk.) Ha magam tempóját követem, akkor biztos sokkal gyorsabban végzek a táv első felével, méghozzá anélkül, hogy sokkal jobban lefárasztottam volna magam. Bár azt mondják, hogy amit az ember gyorsan le tud futni, azt le tudja lassabban is, én mégis úgy érzem, hogy a folyamatos lassítások inkább negatívan hatottak az összteljesítményemre.
Ahogy haladtunk tovább, fokozatosan kiszálltak azok a futók, akik miatt a lassabb tempót kellett tartani, és futótársaim nagyobb sebességre kapcsoltak. A vége felé már nagyon belassultam. Nem volt semmi bajom, nem fájt semmim, csak egyszerűen nem bírtam gyorsabban haladni, 6-7 perc körüli kilométereket futottam. Futótársaim rendre bevártak, bár mondtam nekik, hogy menjenek nyugodtan, végigcsinálom, legfeljebb lassabban, mint ők. Végül aztán tényleg eltűntek, de ez a cél (a Lágymányosi híd budai hídfője) után történt – a célban nem álltak meg, csak futottak tovább, én a Petőfi hídig követtem őket, de ők még tovább futottak, nem tudom, meddig, mert ott én megálltam és lenyújtottam.
Összességében az egész futás kellemes városnézés volt, s bár a végén már igazán nem bántam, hogy vége, jól éreztem magam. Ehhez hozzájárultak a különböző kulturális érdekességek, mint pl. Zámbó Jimmy sírjának meglátogatása.
Sajnos a telefonomban ismét csalódnom kellett, mert valamennyivel 61 km feletti távot mért. Mások később arról tájékoztattak, hogy a táv a Petőfi hídig 56 km volt: mivel ezt többen is megerősítették, én is ezzel számolok. Az még hagyján, hogy a térképről világos, hogy a gps magas házak között rosszul mért, sőt, fák is bezavarhatták, még azt is el tudom fogadni, hogy az Északi vasúti összekötő rácsozata megzavarta, de hogy több más hídon is miért mért marhaságokat, arra nem találok ésszerű magyarázatot.
Talán érthető, hogy az előző hét és e futás után úgy döntöttem, hogy a hétköznapokat ezúttal a pihenésnek szentelem.
A korábbi 296 kilométerhez tehát 56-ot kell hozzáadni, ami 352.
Utolsó kommentek