Ezen a héten igyekeztem egy kicsit helyrerázni a dolgokat, hogy aztán a jövő héten megint mindent elronthassak.

Nyugtató

A hét végén a szokásos nyugtatóval kezdtem, méghozzá már szombaton hajnalban. Péntek este kivonatoztam Gödre Vityához (itt a blogon Vitja álnéven ismert), aki mágikus helyen lakik: ha tőle elindulnunk, és megkerüljük a váci börtönt, éppen 25 kilométert futottunk! Este némi játék és borozás (Suhanj! vörös 2011) után megtekintettük az utóbbi idők legizgalmasabb kézilabda-mérkőzésének utolsó tíz percét, majd nyugovóra tértünk, hogy másnap már hajnalban nekivághassunk az aznapi evangéliumnak.

Akik követik a blogot, nyilván tisztában vannak azzal, hogy szemben az én idióta, rapszodikus futkározásommal Vitya határozott, komoly edzéstervet követ. Ebben az edzéstervben neki éppen 28 km volt soron, nekem meg nem volt okom ezen variálni. Akik jók voltak matekból, bizonyára már ki is számolták, hogy a kívánt távolság elérése érdekében egy három kilométeres kitérőt kellett beiktatnunk, így először délnek fordultunk, s csak másfél kilométer megtétele után vettük északnak az irányt. A szakasz egyébként igencsak alkalmas futkározásra, a táj is kellően változatos, hol lakott területen, hol a természetben halad, és szinte végig az aszfaltozott kerékpárúton haladhatunk. (Ilyenkor szinte egyáltalán nincs kerékpárforgalom – azért nyári hétvégéken más lehet a helyzet.) Gondolt csak a Duna áradása szokott időnként okozni, ilyenkor bizonyos szakaszok víz alá kerülnek. A környékbeliek egyébként ki is használják a lehetőséget, jó néhány futóval találkoztunk.

Vitya egyébként nem csupán az edzésterv távjainak betartásában fegyelmezett, hanem a futás tempójára is ügyel, így aztán legfeljebb néhány emelkedőn fordult elő, hogy túlléptük az előírt 140-es pulzust. Érdekes egyébként, hogy a lassú tempótól valahogy az izmok sokkal jobban merevednek, mintha rendesen, lendületesen futnánk, aminek az az eredménye, hogy ugyanaz a tempó, amely az első kilométereken még lassúnak tűnik, az utolsó kilométereken már gyorsnak érződik.

A közös futás arra is lehetőséget adott, hogy összemérjük pulzusainkat. Arra jutottunk, hogy hol az egyikünké, hol a másikunké magasabb, de nagyjából mindig egyforma volt. Ez jó hír lehet azoknak, akik hozzám hasonlóan fiatal korukban egyáltalán nem sportoltak, és rossz azoknak, akik Vityához hasonlóan igen: úgy tűnik, a különbség behozható. Persze nem állítanám, hogy mindig és mindenben, de annyira azért mégis, hogy nagyon feltűnő különbség a teljesítményben ne legyen.

Szintén lehetőség nyílott arra, hogy összemérjük Vitya Garmin órájának, és az én Endomondóval spékelt Nokia telefonomnak a képességeit. Nos, az eredmény az volt, hogy a Nokia hajlamosabb többet mérni, mint a Garmin, volt, amikor 40 másodperccel hamarabb vélte befejezettnek a kilométert. Többször előfordult azonban, hogy másodpercre ugyanannyit mértek. Végül a Nokia kb. 300 méterrel mért többet a Garminnál, ami 28 km-en talán nem vészesen sok, de nem is kevés. Ráadásul nagyrészt nyílt terepen futottunk, magas házak nem zavarták a helymeghatározást – igaz, úgy tűnik, fák is bezavarhatnak, ami mégiscsak túlzás.

Az alkalom érdekessége volt, hogy szinte pontosan egy évvel korábban hasonlóképpen leutaztam Gödre, hogy a bécsi maratonra készüljünk. Akkor pontosan ezt a börtönös 25 km-t futottuk, és számomra ez volt akkor minden idők második leghosszabb futása. Nem csoda, hogy volt bennem még némi aggodalom – ráadásul akkoriban nem is futottam már néhány hónapja rendszeresen. Most viszont azzal mentem le, hogy „csak” 28 km lesz, és lényegében nem készültem fel rá fejben. Nem állítom, hogy közben nem éreztem úgy jó párszor, hogy jól esne már megpihenni, de komolyabb nehézséget azért nem jelentett, és ez így van jól.

Kaptató

Nem tudom, ki mennyire van úgy vele, hogy olyan napon, amikor tulajdonképpen nincs is edzésterve, egyszer csak rájön, hogy futni kell, és onnantól kezdve megy, bár azt sem tudja, merre. Na, velem így volt hétfőn, amikor este úgy voltam vele, hogy most muszáj. Ha viszont már elindulok, jó lenne hegyezni. Így aztán a Gellért-hegy felé vettem az irányt, de biztos voltam benne, hogy nem a múltkori mászókásdit szeretném megismételni, ezért  inkább egy Gellért-hegy–Várhegy útvonal lebegett a szemem előtt. A Citadella környékén azonban már egyre inkább abban gondolkodtam, hogy ide még aznap visszajövök, így aztán a Várból visszafele felmentem a Kereszt utcán a Nap-hegyre, és onnan (a Naphegy teret kihagyva) ismét a Citadelláig, majd vissza a Gellért fürdőhöz. 

Az Endomondó így csaknem 17 kilométert könyvelt el, de még ezen a kis képen is látszik, milyen marhaságokat mért, úgyhogy jobb, ha csak 16 km-nek vesszük a távolságot. 

A lelkesedésem nem volt véletlen, mert még este hét körül is hét fok volt, és olyan érzés volt futni, mintha már visszajött volna a tavasz. Nagyon várom már, amikor nem kell folyamatosan azt kombinálni, hogy milyen cuccot vegyek fel...

Gyorsító

Úgy döntöttem, hogy a következő hétvégi futáshoz pihenek, ezért a csütörtök kettlebellt kihagyom. Cserébe elmentem csütörtök déleéőtt egy kis gyorsításra. Nem volt határozott tervem, először úgy gondoltam, valami lazábbat csinálok, mivel régen nem volt már gyorsítás. Ehelyett megcsináltam azt, amit a legutóbbi gyorsításnál, amikor a korábbi módszert elvetettem, kitaláltam.

• 1. km: 12 km/h (5 min/km)
• 2.-4. km. 14,2 km/h (4:15 min/km)
• 5. km 10,4 km/h (5:46 min/km)
• 6.-7. km. 14,0 km/h (4:18 min/km)
• 8. km 10,4 km/h (5:46 min/km)
• 9. km. 14,0 km/h (4:18 min/km)
• 10. km 10,4 km/h (5:46 min/km)
• 11. km levezetés: 500m 9 km/h, 500m 7 km/h

Az újítás lényege, hogy a 6 gyors kilométert nem 2-2-2, hanem 3-2-1 elosztásban futom le. Remélem, így fejben könnyebb, és most nem fog jönni valaki azzal, hogy így kevésbé hatékony. Azt nem tudnám megmondani, miért 14 km/h-val futottam 14,2 helyett, szerintem figyelmetlenségből, valahogy összezavarodtam.

A múlt heti 389-hez ezúttal tehát 28+16+11, azaz 55 jön, ami így összesen 444.