Tavaly év végén még abban a reményben neveztünk, hogy idén végre megvalósítjuk eredeti tervünket, és mindenki egyben futja le a rá eső kilométereket. Azonban futó tervez, sérülés végez...

Felkészülés

Sajnos úgy alakult, hogy négyünk közül hármunknak is komolyabb, de legalábbis az edzést erősen akadályozó problémái voltak. Végül úgy döntöttünk, hogy mindenki két-két szakaszt fut – és emellett az egyedüli cél a teljesítés volt.

Ulrik

Sok változást hozott az életemben az elmúlt közel 1 év. Ráadásul a vérnyomásom rakoncátlankodik, kisebb terhelésre is extrém magas zónába szökik. Ezek miatt viszonylag keveset futottam mostanában, így hoztam a "szokásos" felkészületlenséget.

Pannonfunk

Tavaly ősszel motiválatlan voltam, aztán nagyon sokszor esett az eső, dolgoznom kellett, minden összejött, így havi 80-150 km-eket futottam csak. Miután eldöntöttük, hogy az idei UB-n egyben nyomjuk a távot, januárban becsületesen elkezdtem alapozni, futottam 280 km-t. Sajnos a hirtelen távemelés nem tett jót, olyan történt velem, mint még sose, csonthártyagyulladást kaptam. Voltak olyan reggelek, hogy ráállni nem bírtam a lábamra. Sok-sok hét pihentetés, gyógytornáztatás, nyújtás és krémekkel való kezelés (nadálytő krém, majd átváltottam a jól bevált Perskindolra) után óvatos újrakezdés. Vivicittára úgy mentem el, hogy előtte háromszor futottam 10 km-t néhányszor 4-5 km-t, mást nem. A Vivicitta félmaratonon a 2 óra 5 perces eredményem ezek után nem is tekinthető olyan rossznak. Ezek után a további hetekben heti 25-35 km futására került sor, 10-nél többet nem futottam egyszerre.

iramszarvas

Mint azt korábban már megírtam, idén 700-nál is kevesebb kilométerrel vágtam neki az UB-nek. Ez elsősorban térdproblémáim miatt alakult így. Éppen ezért nem is terveztem különösebben nagy tempót, az előzetes tervben 6:30-as átlagtempót vállaltam. Titokban persze reménykedtem abban, hogy ennél azért jobb lesz, de vállalni többet nem mertem volna. Végül talán ez lett a szerencsém: az, hogy tényleg jobb lett, elsősorban annak köszönhető, hogy nem ijedtem meg attól, hogy esetleg tényleg csak ennyi lesz...

Vitja

Úgy érzem a sok edzésnek is köszönhetően - idén e versenyig több, mint 1400 km-t futottam - soha nem látott formába lendültem, azonban az UTH egy héttel korábbi teljesítését követően sokan óvtak attól, hogy részt vegyek az UB-n. Nekem is fenntartásaim voltak, hogy szervezetem hogyan reagál az újabb extrém terhelésre, de a csapat érdekében mindent megtettem, hogy mihamarabbi regenerálódjak és egy 6:30 körüli átlagtempóval tervezve bizakodással vártam a rajtot. 

Első rund: Aligától Tördemicig

A DK-s csapatokkal már reggel hétkor nekivághattunk a távnak.

Ulrik: Aligától Alsóörsig

Jobban mentek a kilométerek, mint ahogyan vártam. Persze tudtam, hogy a neheze majd este vár rám, amikor újra neki kell indulni. 31 km volt az első szakasz. Picit megleptem magam, mert 20-ig jobban ment a vártnál, de utána kijött a kevés felkészülés. Ezzel együtt is percnyi pontossággal hoztam a tervet. Nagyon kedves szívemnek ez a szakasz. Akarattya, édesapám által, Alsóörsön pedig a SUHANJ! csapat várt, Szandi vezetésével.

Az alaptaktika egyszerű volt: nagyjából egyenletes, visszafogott tempó 20-ig, kb. 6:30-as tempóban. A frissítőpontokon bőséggel enni/inni, 1-2 percet pihenni. A második felére jóval 7 perc fölé kúszott a tempó, a pontokon is több időt töltöttem. Elfáradtam, de úgy éreztem, lesz még erő estére is. 

Pannonfunk: Alsóörstől Pécselyig

A rápihenés megtette a hatását, 5'20"/km átlagtempóban indultam el. Elkapott a versenyszellem, hiába próbáltam lassítani, Csopakig 5'40"-km átlagtempóban mentem, pedig éreztem, hogy meleg van. A csopaki váltópont után egyből meg is borultam, az ötödik kilométerembe bele is sétáltam. Nagyon nem bírom a hőséget, a vádlijaim húzódtak, olyan érzés volt, mint egy felkészülve elindult maratonon a 35-ik kilométer környékén. Azért igyekeztem rövid séta után megint futótempót felvenni, a Csopak és Arács közötti dombon biztattam egy DK-st, és az a lassú kocogás helyreállított, Arács után már tudtam futni megint. A Tagore sétány árnyékos, és a sok turista láttán a buszmegálló effektus is működött. Füred végén a váltóponton lepacsiztam a többiekkel, és mentem tovább Tihany felé. Ahogy átértünk a bekötőúton, visszanéztem, elővettem a telefonomat, és lefotóztam a Balatont, hogy a zenekarom többi tagjának is meg tudjam mutatni, hogyan született meg annak a szerelmes dalnak a pár sora, amit a '12-es UB előtt pár héttel írtam

A Balaton a tihanyi strandon
fakó-türkizkék, de olyan nagyon
mint a képeslap a hűtőszekrényen
mit a szomszéd küldött nagyon régen

A tihanyi domboldalon aztán megfogott a meleg, pulzusom és a vérnyomásom felszaladt az egekbe, muszáj volt sétálnom. Aszófőn sikerült megint futnom, aztán jött a Pécsely előtti emelkedő.

A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, hogy mi vár rám, mennyire fog emelkedni, és mennyire lesz árnyék. Kértem fél liter vizet az aszófői váltóponton, az övtáskámból előszedtem egy szivacsot, bevizeztem és a tarkómra tettem. Valamennyit segített, de végig a hátamat és a tarkómat sütötte a Nap, pont delelt, én meg egy déli fekvésű emelkedőn caplattam felfelé, és az aszfalt is sugározta vissza a meleget. Felváltva futottam és sétáltam, a pulzusomra figyelve, hogy ki ne üssem magam, hiszen várt még egy harmincas az éjszaka.

Egészben érkeztem meg Pécselyre, éreztem, hogy maradt bennem kraft, bevágtam magam a párakapu alá, és ott hűtve magamat realizáltam csak, hogy mennyire átforrósodott a szervezetem. Bevágtam az árnyékban egy üveg sört, nyújtottam, aztán indultunk tovább.

iramszarvas: Pécselytől Köveskálig

Az előzetes terv még az volt, hogy Aszófőtől megyek, de Pannonfunk végül visszakérte ezt a korábban tőle átvett szakaszt, így maradt ez a 24 km. Valamiért az volt bennem, hogy az igazi nagy emelkedő még Pécsely előtt van, ezért aztán némileg váratlanul ért, amikor a távolban felismertem a Vászoly előtti kaptatót.

Az időjárás meglehetősen csalóka volt, árnyékban egyáltalán nem volt meleg, de nap nagyon erősen sütött. Úgy gondoltam, 145-ös pulzusnál feljebb nem merek menni, és ehhez igyekeztem is komolyan tartani magam, bár nem mindig sikerült – különösen az első hat kilométeren, Vászolyig, illetve az azt követő emelkedőn volt ez nehéz, itt többször sétálnom kellett. Rögtön az elején több hét perc feletti kilométerem is lett, sőt a haramdik a nyolc perceset nyaldosta. El lehet képzelni, mennyire idegőrlő volt ez, rögtön az elején ilyen siralmas tempóban vánszorogni. Szerencsére azonban türelmem és önuralmam meghozta eredményét, és az elkövetkező lejtőnek köszönhetően a 10. km-re sikerült elérnem a 6:30-as átlagtempót: ezt a szakaszt kerek 1 óra 3 perc alatt teljesítettem. A lejtő, ha kissé enyhébben is, de Akali után még két kilométerig kitartott, ám feltehetően az erős napsütésnek köszönhetően itt a pulzusom megint felkúszott, így ismét hat percesnél is lassabb tempóban haladtam. A 15. km után megint emelkedni kezdett, de ez a domb már nem volt annyira magas, így csak két kilométeren csúsztam hét perc fölé. Az utolsó két kilométer ismét enyhén lejtett, de arra már nem volt elég, hogy hat perc alá nyomjam a kilométereket.

Végül 6:23-as átlaggal tettem meg a szakaszom, amivel akkor és ott nem voltam elégedetlen, hiszen a tervet hoztam. Igaz, titokban azt reméltem, hogy gyorsabb leszek a tervnél, de úgy gondoltam, ezzel a felkészültséggel okosabbat nem tehettem, és legalább megőriztem magam annyira épnek, hogy éjjel esélyem legyen tisztességesebb tempót nyomni.

Az összehasonlítás kedvéért megemlítem, hogy tavaly is nagyon hasonló tempót futottam Zánkától Balatongyörökig: ott 5:49 volt az átlagom 30 km-en, holott előtte már futottam csaknem 24-et. (Igaz, ez a szakasz valamivel könnyebb, mint a mostani.)

Vitja: Köveskáltól Tördemicig

 Nem sokkal negyed öt előtt váltottam Iramszarvast Köveskálon. A faluból nem volt egyszerű kifutni a lépésben haladó összetorlódott autóknak köszönhetően. Nap közben igyekeztem pihenni is és a nagy melegre való tekintettel sok folyadékot fogyasztva frissen tartani magamat. Jó 5:00 - 5:30 közötti iramban tettem meg az első 15 kilit. Élveztem, hogy ismét itt lehetek, jó hangulatban biztattuk egymást a futótársakkal. A salföldi frissítőpontot követően azonban a gyomrom enyhén felkavarodott, amit nem tudtam mire vélni. A kavargó gyomorproblémák ellenére sikerült továbbra is jó tempóban haladnom. Ábrahámhegyen a járdán keresztbe fekvő egyéni indulóra lettem figyelmes, először nagyon megijedtem, de a szemközti kapuban álló néni megnyugtatott, hogy lassan egy órája alszik itt és az a kérése, hogy senki se zavarja.

Egyébként csodaszép tájakon haladtam, korábban ezen a szakaszon még nem volt szerencsém futni, így minden méter újdonsággal szolgált. Idén a táv 220 km-re növekedett, köszönhetően annak, hogy a támogató Varga pincészeten keresztül haladt a pálya. Badacsonyörsre érve én sem repdestem az örömtől, mikor a hegyoldalba kanyarogtunk, de a terepfutásoknak köszönhetően viszonylag frissen vettem az akadályt és a hegyről a Balaton látványa kárpótolt a fáradtságért. A volt Badacsonyi Állami Gazdaság területére érve Irma és Iramszarvas fogadott, majd pincébe vezetett az út.

A Szekszárdi Borvidék Félmaratonon már volt alkalmam már borospincében futni, de ez teljesen más léptékű hely volt. Meg is jegyzetem, hogy az egész Badacsonyban nincs annyi szőlő, ami itt elfér. A pincéből kiérve éreztem, hogy kezdek fáradni, ami a tempón (+6:00) is meglátszott. Badacsonytomajba érkezvén már nagyon vártam a szakasz végét, de sajna még közel 7 kili megtétele várt rám. Azzal próbáltam magam vigasztalni, hogy ide fent a Badacsony oldalában sem minden nap fut az ember és lugasok, valamint a pincészetek látványa valóban nyugtatóan hatott rám. Közben Papp Bálintot értem utol, aki egy hete szintén az UTH-t teljesítette, most pedig egyéniben indult. Azon tűnődtem, hogy Bálint egyrészt mekkora nagy király, másrészt teljesen abnormális. Mindenesetre szalutáltam neki és azzal biztattam, hogy mindjárt a táv feléhez ér. Megkerülve a Badacsonyt nem sokára Tördemicre érkeztem és a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúrán megismert úton hagytam el a települést. Az út mentén egyre több autót láttam, ami a közelgő váltópont helyét is jelezte. Nemsokára a fényképező Iramszarvasra lettem figyelmes, majd a hatalmas tumultusba kellett utat vágnom, hogy ismét Ulriknak adhassam át a stafétát. Az 5:49-es átlaghoz 154-es átlagpulzus társult. Nagyon kimerültem, így alig vártam, hogy jó hideg megérdemelt gyömbérsört ihassak.

Második rund: Tördemictől Aligáig

Ulrik még nappali fényben vágott neki a távnak,

Ulrik: Tördemictől Keszthelyig

Igyekeztem kellő mennyiségben enni-inni a Tördemicig tartó utazás alatt. Ez csak részben sikerült. Az energia hiánya hamar éreztette is hatását. A 24 km-es esti szakasz első néhány kilométere már jelezte, ez kemény falat lesz. Tördemic után van egy kb. 3 km-es nyílegyenes szakasz. Ekkor a Napot is szemből kaptuk meg. Az fejben is nehéz volt. Akárhogy néztem előre, mintha nem haladnék. A többieket előre küldtem Keszthelyre. Feleslegesnek éreztem, hogy valahol félúton bevárjanak. Úgyis csak másodperceket töltenék az ellenőrzőponton, nekik viszont hasznosabban telne az idő normálisabb vacsorával. Így már magammal kellett vinnem a fejlámpám. Zsebbe nem fért el, így felkerült a helyére: a fejemre. Ez egyrészt picit még jobban melegített, de inkább csak csodabogárnak tűnhettem, hogy tűző napsütésben már lámpával futok.

10 km-nél fogyott el az erőm, innentől csak vánszorgás jött. Már hosszú perceket töltöttem a frissítőpontokon, marékszámra ettem a mazsola-sósperec mixet. Egymás után gurítottam le a vizet, izót. Egyre gyakrabban sétáltam bele az amúgy sem túl gyors kocogásba.

Az utolsó 6-8 km megadta azt, amiért én igazából jöttem: a tömény szenvedést. Azt a fajta álmot, amikor futok, de mégsem haladok. Fájt mindenem, fejben teljesen szétestem. De nekem ez kell. Ez kell ahhoz, hogy utána ebből újra feléledjek, újjászülessek. 

Teljesen kimerülve értem be Keszthelyre. Jó 20 perccel a vártnál több idő alatt. 

Pannonfunk: Keszthelytől Alsóbélatelepig

Keszthelyig minden váltóponton, ahol ránéztünk az aktuális futóra vagy váltottunk, kerestem az árnyékot, igyekeztem nyújtani, enni, inni, regenerálódni. Fájt egy picit a jobb csipőm, tornáztattam, és a helyzet szerencsére javult. Az első alkoholmentes sör után lecsúszott a második is, aztán a harmadik is. A keszthelyi Tescoban vettünk jégkrémet, megettem, utána bementem a mosdóba, megmosakodtam. Rettenetesen forrónak éreztem az arcom. Ulrikra sokat kellett várni Keszthelyen, már ez mentálisan megviselt, kicsit lemerevedtem, pedig igyekeztem nem elgémberedni. Aztán végre megjött Ulrik, én meg elindultam.

Az első kilométerek siralmasan lassan mentek, bőven 7 perc felettiek voltak. Ettől fejben teljesen szétestem, fontolgattam, hogy 15 km után leváltatom magamat. Jött a berényi erdő, ahol két évvel ezelőtt teljesen elfogytam, ez az emlék sem tett  jót. Szólt a zene a fülemben, és egyszercsak elkezdtem énekelni, és ez legalább fejben helyretett. Igyekeztem úgy felfogni, mintha egy koncerten lennék, ami most 30 kilométerig tart. Igyekeztem futni, de ekkor meg reflux problémáim lettek. Sétálásra elmúlt, aztán megint egy-egy refrénbe, gitárszólóba belefutottam, megint reflux, megint séta. Pedig a 13-ik kilométerig egész jól mentem, volt egy 6'40"-es kilométerem is. Aztán a reflux problémák egyre súlyosabbak lettek, a legtöbb, amit tehettem az volt, hogy eldöntöttem, hogy végigmegyek a távomon.

Félúton rám néztek, sajnos általában kifelé sokkal jobban nézek ki, mint ahogy belülről érzem magam, így a társaim pár másodperc után továbbhajtottak, hogy minden rendben van velem, nekem meg nem volt erőm szólni, hogy nagyon rosszul érzem magam. Pár perc panaszkodás nagyon jót tett volna lelkileg, és ennek elmaradásától nagyon egyedül éreztem  magamat. Hallgattam a zenét, a váltók előztek le, én az egyénieket kezdtem utolérni, sétáltam leginkább, néha próbáltam futni.

Kerültem olyan lelkiállapotba, hogy tök tisztán hallottam a zenét, azon kaptam magam, hogy kottázom le a fejemben a zenét, pedig nem vagyok jó hallás utáni kottázó. Ennek megörültem, de minden öröm pillanatnyi fellángolás volt, utána már csak egy tompa érzés maradt bennem. Lehet, hogy nem nekem találták ki az ultrafutást, nem éreztem magamban erőt, hogy küzdjek. Valami őrült nagy hátrányt összeszedve, vállalhatatlan idő alatt tudtam le a második etapomat. A legrosszabb, hogy kicsit sem tudtam büszke lenni magamra.

iramszarvas: Alsóbélateleptől Földvárig

Éjfél után már nehezen tudtuk a szemünket nyitva tartani. Alsóbélatelepen Ulrik és Vitya ki is feküdt aludni, én pedig a kocsiban tértem nyugovóra, beöltözve, rajtszámöv kéznél. Egy óra szunyókálás után ki kellett mennem, hogy szabad folyást engedjek az emésztőszervrendszeremben jelentkező dolgoknak (az este folyamán sajnos nem először). Mivel konstatáltam, hogy István annak ellenére nem érkezett meg, hogy a menetrend szerint nekem már a következő ellenőrző pontnál kellene járnom, telefonhoz nyúltam. István akkor úgy vélte, már csak néhány kilométerre lehet tőlünk, kértem, ha látja a fényeket, hívjon. Kb. húsz perc múlva megszólalt a telefon, én kipattantam, az éppen ébredező fiúknak még oda tudtam szólni, hogy jön István, és elkocogtam a váltópont irányába. Ott átvettem a chipet, mutattam Istvánnak, hogy merre van a kocsi, és elindultam.

A fáradtság és egyebek miatt sok jóra nem számítottam, ehhez képest meglehetősen könnyen ment a futás. Azt hamar észrevettem, hogy a délutáni visszafogottság nem volt hiábavaló, mert – legalábbis egy darabig biztosan – jól fogok haladni. Induláskor még kicsit bizonytalankodott a pulzusmérőm, ezért igyekeztem óvatosan menni, így is 5:34 lett az első kilométer, a következő pedig 5:17, annak ellenére, hogy ez a Fonyód felé tartó emelkedő volt – a sík viszont 5:08 lett, és még mindig nem léptem át a 145-ös pulzushatárt. Úgy döntöttem, ha ilyen tempót megyek, akkor egyelőre ezt nem is fogom feszegetni, hanem inkább 140 környékén tartom a pulzust.

A hűvös nagyon sokat jelentett, különösen, amikor a Balaton felől fújdogáló szél is hűtött. Fantasztikus érzés volt, hogy ilyen pulzussal is tartósan 5:20–5:40 közötti kilométereket megyek – sajnos rég nem volt már ilyen élményben részem. Teljesen jól éreztem magam, élveztem a futást, eltekintve attól, hogy a combjaim fájtak – de ezt egyszerűen csak figyelmen kívül kellett hagynom, és minden remekül ment. A leglassabb kilométerem a szemesi domb megmászása lett, az is kerek hat perces. (Ekkor már derengett, így a szemesi váltópontnál Vitya kezébe nyomhattam a fejlámpámat.) Így aztán a teljes 30 km-en az átlagtempóm 5:29 lett, kilométerenként egy perccel gyorsabb, mint amennyit eredetileg el mertem vállalni. Biztos vagyok benne, hogy ha délután a tűző napon csak egy kicsit is jobban nyomom, akkor sem tudtam volna sokkal gyorsabban haladni, viszont az éjszakai futás közel sem így ment volna.

Vitja: Földvártól Aligáig

Tördemicen a váltást követően rögtön lenyújtottam megfáradt izmaimat, készülve már az esti futásomra. Keszthelyen még nem nagyon tudtam elképzelni, hogy egy-két óra múlva hogyan fogok több, mint 30 kilit nyomni. Szerencsére Bélatelepen az alvás jót tett velem és mikor Pannonfunk megérkezett már olybá tűnt, hogy az erő is visszatért belém. Egyből Szemesre mentünk, hogy megvizsgáljuk Iramszarvast, igaz az időérzékem cserben hagyott, közel egy órát ücsörögtem a motorháztetőn, közben az eső is eleredt, mire Iramszarvas megérkezett. "Alig egy óra és vége lesz ennek a rémálomnak" - mondta lényegre törően és kezembe nyomta a fejlámpát. Földvár felé félúton sem tudtam még mire vélni ezt a kijelentést, hiszen nagyon jól mozgott Laci. Az eső rendületlenül tette dolgát. A váltást megelőzően sikerült könnyítenem magamon, így a szó szaros értelmében megkönnyebbülve vettem át a stafétát hajnali három órakor. Bármily hihetetlenül hangzik, öröm volt futni, élveztem a szemerkélő esőt és a hajnali hűs levegőt. A tempót hat percen belülire lőttem be, amit szinte végig sikerült tartanom. Folyamatosan frissítettem magam, talán Zamárdinál a partra menet erősödött fel a szél. A kitikkadt egyéni futókat utolérve mind megcsodáltam és kifejeztem feléjük nagyrabecsülésemet. Én biztos, hogy képtelen lennék 220 kilit egybe lenyomni. Az Aranypartra érve nosztalgikus emlékek ragadtak magukkal, bizony közel 30 éve annak, hogy egy téli alapozó edzőtáborban tölthettem el két hetet itt. Nem tudom mit szólt volna akkori énem önmagamhoz, ha itt lát futni ... 

A folyamatos frissítésnek köszönhetően továbbra is a tervezett iramban, 6 percen belül csippantak a km-ek, igaz a pulzusom 160 feletti volt, ami talán megfelelő regeneráció hiányára, fáradtságra is utalt.  A Sió-csatornát követő hosszú egyenes szakasz a vasút mentén inkább egy ipari külvárosra emlékeztet, így nem éppen szívderítő élmény itt futni. Ulrik és Iramszarvas buzdítása a frissítőponton üdítőleg hatott rám. Lassan elértem Szabadit is, de a győzelem (Viktória) ekkor már kicsit odébb Aligán várt rám. Elértem arra a szakaszra, ahol alig egy nappal korábban autóval igyekeztünk a rajtba és a távolban a Club Aliga bejáratát jelző sorompót kerestem. Egyenlőre azonban csak egy kukásautó tűnt fel /vasárnap hajnalban!/, amivel versenyre keltem. Közben Jónás Ricsiék terepes váltója ért utol. Az utolsónak vélt frissítőponton jobb híján önkiszolgáltam magam, majd a 30. kilit követően már türelmetlenkedni kezdtem, hiszen én pont ennyit számoltam magamnak. Kaptam egy bónusz kilit is, nem volt időm bosszankodni, hiszen feltűnt a régen várt sorompó is és a célegyenesbe érkeztem. Nem tudom ki volt az az abnormális, aki idén beengedte az autókat a célterületére, mindenesetre nem esett jól, hogy majd 3 óra futást követően még nekem kell a testi épségemre ügyelnem.

Befutó helyett

Tavaly és a megelőző években meglehetősen bosszantó volt, hogy a befutó meglehetősen random módon történt. Így aztán tanúi lehettünk, amikor büszke tízfős csapatok lelkesen beelőznek egyéniket, tönkretéve befutóképüket. Idén azonban szépen meg volt szervezve, hogy a célkapu előtt úgy száz méterrel dugóka, onnantól időn kívül minden egyéni és csapat másoktól nem zavartatva fut be. Tisztelet a szervezőknek, hogy ezt ilyen szépen megoldották.

Illetve hát tisztelet akkor járna, ha ezek a képek meglennének. Csakhogy egy csomó csapat célfotója nem került fel. A szervezők külön posztolták, hogy akinek nincs meg a képe, az írjon. Mi írtunk, de több mint egy hét alatt nemhogy a képet nem kerítették elő, de válaszra sem méltattak minket. Az bosszantó dolog, ha nincs befutókép, de hát végül is nem a befutóképért megyünk, elviseljük. Az viszont, hogy semmibe vesznek minket (és minden bizonnyal másokat is), már nem egyszerűen bosszantó malőr... a minősítéstől inkább tekintsünk el, helyette zárjuk posztunkat saját befutóképünkkel, melyet Irmának köszönhetünk.