Mesteremmel készített interjú kedvező fogadtatása bátorított fel a folytatásra. A tét ezúttal sem kicsi, egyszerre két ultrafenomén bemutatására vállalkozunk:
Szimandl Anitáról már több alkalommal megemlékeztem e blog hasábjain, nem egyszer ejtett ámulatba minket káprázatos teljesítményével, ugyanakkor a frissítőasztal túloldaláról nyújtott önzetlen segítségét sem feledjük.
Kuris Oszi is káprázatos jelenség, eredményei magáért beszélnek, emberi nagyságát az UTH közös teljesítése során testközelből ismertem meg. Az I. részben a kezdetekről és az UTMB-hez vezető útról beszélgettünk.
A terepfutó sporttársak körében nagy népszerűségnek örvendtek, azonban talán kevesen ismerik azt az utat, mely mentén haladva eljutottatok az UTMB-re. Mielőtt a sportszakmai részletekbe merülnénk, mindenki örülne, ha egy kicsit többet tudhatna meg rólatok.
Anita: Idén múltam 31 éves. Sóskúton élek szüleimmel és nővérem családjával együtt. Szabadidőmet két nagy „szerelemnek” áldozom. Az egyik és első a FERENCVÁROS. Mióta az eszemet tudom, apával focimeccsekre járok, ami sajnos két éve szünetel, remélem, visszatérek majd (okokat nem részletezném most). Foci mellett a Ferencvárosi Torna Club többi szakosztályának meccseire is szívesen járok, különösen a kézilabdázókéra. Tavalyelőtt teljesült egy álmom: a Győr ellen idegenben magyar bajnokságot nyertünk. :)
A két szerelmem között néha nehéz döntenem 2012-ben a T100-at lemondtam a kézilabda KEK döntő miatt. Talán önzetlen áldozatomnak is köszönhető, hogy a lányok a Viborg csapatát legyőzve nyerték el a nemzetközi kupát. Az időm másik felét a túrázás/futás teszi ki. Lassan a túrázást teljesen felváltja a futás, de azért néha jó visszatérni az alapokhoz és csak gyalogolni.
Oszi: Először is köszönöm szépen a lehetőséget, de kicsit túlzottnak érzem a bemutató jellemzésedet. Egy vagyok csupán a sok közül, aki kikapcsolódásként a futásba menekült! :)
Vácon élek, szerintem Anita is kedvelheti ezt a helyet, hiszen a Fradi az itt elért 1-1-es döntetlennel szerezte meg a bajnoki címet 1992-ben több, mint 10 év után.
Idén 52 éves lettem – az ifi korosztályból már kissé kiöregedtem –, és kezdek beérni. Két szép kislányom is már a felnőtt korosztályba lépett, felsőfokú iskoláik befejezését követően már próbálják önállóan megállni helyüket, s örömömre az egészséges életmód és a mozgás számukra is fontos szempont, talán nekem is köszönhetően, bár ők sokkal tudatosabbak. A család szerencsémre mindig is tolerálta a mozgás iránti igényemet, ami döntően szinte csak a hétvégékre korlátozódott. Persze a családi programok azért mindig fontos szerepet töltöttek be az életünkben, ám jelenleg már mindenki a maga útját járja.
Gyermekként mit sportoltatok? Hogyan kerültetek kapcsolatba a terepfutással?
Anita: Középiskolából sokat jártam a Budapest Sportiroda által szervezett városi futásokra, 6-7-10 km-re, ekkor futottam életembe először 10 km-t. Főiskolára katonáékhoz, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Karára jártam a Népligetbe. Fontos szempont volt a továbbtanulásnál, hogy a kollégiumi ablakból látni lehetett a Fradi pálya egyes részeit. :) A főiskolán mindig aktív voltam, úszni jártam, illetve reggeli tornaként minden nap Népligetben futottam 1 kört.
Aztán egyszer elmentünk egy teljesítménytúrára az osztrákokhoz, ezt magyar kincstári bakancsba, egyenruhában, nagy hátizsákkal, azaz sok cuccal teljesítettem. Életem első teljesítménytúrája volt (azóta már 7-szer voltam ott), talán itt kezdődött minden. Az első pár évben csak egy-két túrára mentem, aztán egyre többre, hosszabbra, melyeket egyre gyorsabban teljesítettem, tehát a gyaloglás átalakult futássá. Ezeken a túrákon nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, köztük rengeteg futóval.
Oszi: Gyerekkorom óta a mozgás mindig fontos szerepet töltött be az életemben, ez a hobbim, nem tudok élni nélküle. Kezdetektől fogva fociztam, mellette más sportágakban is kipróbáltam magam, amire általános iskolás koromban lehetőség nyílott: asztalitenisz, tenisz, kézilabda, atlétika. Később inkább már csak a foci maradt, amit igazolt versenyzőként alsóbb osztályokban folytattam. Egészem a lányaim megszületéséig, mert azt követően jó pár év mozgás nélkül telt el. Később heti egy alkalommal 1 óra kispályás focizással próbáltam ismét az egészséges életmód felé fordulni, ami nem sok, de 1998-ig szinte csak ennyi mozgásra jutott időm.
A terepfutással a kapcsolatom érdekesen alakult ki. 1998-ban talán nem véletlenül, egy társasággal a Júliai-Alpokba mentem túrázni, úgy, hogy korábban talán még a Börzsönyben sem jártam nagyon. Mosolyogva nézhettek rám a felszerelésem, öltözékem és egyéb hiányosságaim miatt, ezért a különböző nehézségű túrák közül a „sétálgató” csoportot javasolták, hogy kezdésnek bőven elég lesz az nekem. De a második nap estéjén az egyik tapasztalt hegymászó túratárs odajött hozzám, odaadta felszereléseit, mondván „Te is mehetsz a másnapi Triglav csúcsmászó csapattal”. Ekkor még azt sem tudtam, hogy mi az a beülő és karabiner, ezért az utolsó menedékházban a „biztonság kedvéért ott hagytam” legalább az ne vesszen kárba. De sikerült így is feljutnom a csúcsmászó csapattal a Triglavra! A csúcsmászó csapat tagjai közül többen beszélgettek valami Kinizsi100-ról, hogy az milyen kemény….
Persze a sikeres Triglav mászást követően egyből ez a Kinizsi foglalkoztatott, mi lehet az a kemény, ami olyan nehéz. Sikerült kideríteni, s 1999-ben már ott álltam a rajtban, s bár szinte belerokkanva, de 21 óra múlva Tatán a célban is! Csak egy rövid megjegyzés hozzá, előtte való héten hoztak össze Tóth Attilával (azóta többszörös Spartathlon teljesítő!), aki a Bánya-hegyig többnyire a kísérőm volt, de ott látván, hogy mindenem görcsben, megmozdulni sem bírván feküdtem már vagy fél órán át a fűben, ott hagyott, mondván, hogy engem innen már úgyis csak kocsival tudnak hazavinni. De nem így történt. Ezek után mégis sokáig tényleg azt gondoltam, hogy többet az Alföldön sem fogok sétálni.
Aztán persze nem így alakult. Talán legfőképp azért, mert megtudván, hogy van a Kinizsinek honlapja, s látván a legidősebb teljesítők életkorát, ez mélyen elgondolkodtatott. S később kiderült, hogy nem csak Kinizsi100-ból áll a túrázók világa, hanem léteznek egyéb teljesítménytúrák is. Bár az első években túlzásba nem vittem, talán 4-5 túrám volt évente, viszont 2001-től 2014-ig a Kinizsit zsinórban minden évben teljesítettem. 2000-ben ugyan még kimaradt, de akkor meg rátaláltam a BEAC Maxi-ra, ami mégiscsak 110 km.
A Júliai-Alpok mutatta meg számomra a hegyek szépségének varázsát is, ami szintén a természet felé terelt. Így találtam rá a Barakára. A filozófiájukat olvasva úgy éreztem ez az, amire talán egész életemben vágytam. Első utam a dél-olasz vulkántúrára vezetett, ahol két olyan túravezetőt fogtam ki, akikre a mai napig, mint példaképekre tudok tekinteni, s akik tényleg sok mindenben megváltoztattak, s egy új út felé indítottak el. Egyikük Németh Csabi - azt hiszem őt nem kell bemutatni -, a másik Hentsy (Hentsey György), aki sajnos nincs már közöttünk. Annyira a hatásuk alá kerültem, hogy következő évben egy másik befizetett utat mondtam le az utolsó pillanatban, mikor megtudtam, hogy a Pireneusokba szintén együtt visznek egy csoportot. Három hétig hallgathattam a történeteiket, bölcsességeiket, élvezhettem az áldozatos hozzáállásukat, melyet az egész csoport iránt tanúsítottak. Nemcsak túrázhattam velük, de már ott is néha futva mentünk várost nézni, például Andorra fővárosát fakultatív módon futottuk körbe egy páran, miközben szinte minden nevezetességet bemutattak. És természetesen Csabinak a teljesítményeit hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy futnom kell.
Ez sokáig inkább csak az aszfaltos futást jelentette, 2001-ben volt meg az első félmaratonom a Hungaroringen, majd maratonom (Kaisers Budapest) is. Később a teljesítménytúrákon is egyre többször belekocogva közelítettem a terepfutás felé. Sajnos nem tudom megmondani, hogy melyik lehetett az első terepfutásom illetve terepfutóversenyem, mivel jegyzetet, feljegyzést semmiről nem vezettem, mert csak kikapcsolódásnak tekintettem mindezekre. Talán 2008-ban a 3. Terep100-as lehetett az első ilyen versenyem, ami még a Kinizsi 100–as útvonalán vezetett, s 14:23:14-es eredménnyel sikerült teljesítenem.
Mi a vonzó az ultratáv teljesítésében?
Oszi: Először is az a kérdés, hogy mi az ultratáv? Maraton felett már mindent annak tekintünk, avagy mondjuk csak 100 km-től? Az elején, mikor a Kinizsi100-ra először mentem, nyilván egy kihívásra tekintettem. S szerintem utána is, ami már 100 km vagy afeletti táv, az mindig kihívásként vonzott, de igazából csak a célba érés motivált. Ha belegondolok, 1999-től 2009-ig a Kinizsi100-on és az egy BEAC Maxin kívül semmi más 100 km-es túrán vagy versenyen sem indultam. Igaz 50 km alattinak se nagyon vágtam neki az első években. 2009-ben az első 100 km feletti külföldi versenyemre, ami a TDS volt, ilyen előzmények után, mondhatni véletlenül kerültem ki. Eszter említette egy álmát, hogy erre készül, s talán csak az fogott meg, hogy a Mont Blanc körül van, s mivel 2003 óta, mikor is sikerült feljutnom a csúcsára (mert felengedett), talán a legkedvencebb helyem lett az a környék, s ezért rögtön érdeklődtem utána. 2009-ben is teljesen elvarázsolt, most már nemcsak a táj szépsége, hanem ennek a versenynek az egész közege, ami egy hétig körbeveszi. Ekkor született meg a gondolat, hogy mindegyik távot jó lenne teljesíteni, még az UTMB-t is, amit akkor azért még nagyon elérhetetlennek tartottam. De az álom innentől élt! Úgy gondoltam, hogy terepfutóként ez lehet a csúcs.
Azt azért megemlíteném, hogy még ezt követően is évente csak kettő vagy maximum három 100 km körüli távot teljesítettem, vagyis egyáltalán nem vittem túlzásba, nem úgy, mint ahogy manapság nagyon sokan már szinte hétről hétre 100 km feletti távokra járnak. Nekem 2009-től is csak a Kinizsi100, illetve Terep100-as meg egy külföldi 100 feletti verseny teljesítése volt a célom. Így akár mondhatom azt is, hogy nem vonz annyira az ultratáv. A célom továbbra is az ilyen versenyeken a célba érés és amennyire lehet élvezni az utat, a tájat amerre járok. Ez az igazi kikapcsolódás a mindennapok stresszei után. A vágyam továbbra is csak annyi, hogy minden évben egy újabb szép helyre eljutni és ott szintidőn belül végigmenni.
Anita: Az ember egyrészt kíváncsi a határaira. Kezdő túrázóként mindig az járt a fejemben, hogy meg tudom-e csinálni?! Mikor célba értem egy hosszabb távon megnyugvásra találtam, picit talán büszke is voltam. Ez azóta is megmaradt.
Másik ok a kikapcsolódás, ez tevékenység olyan egyedi dolog ahol nincs munka, hétköznapi gondok, problémák, telefon stb. Csak a természet, barátok, jófej emberek, sokan különbözőek, de mégis hasonlóak. Minden hosszú táv egy nagy buli. Fantasztikus társasággal sikerült megismerkednem az ultra által, egytől egyig csodálatos, tiszteletre méltó és nagyon alázatos emberek. Ezek az élmények, érzések leírhatatlanok - ezt át kell élni! Nekem ez jelenti a pihenést!
Melyek azok a versenyek, túrák, melyek a legemlékezetesebbek számotokra!
Oszi: Mivel aszfalton kezdtem, ezért a maraton teljesítése volt az első komolyabb cél. Ez mindjárt az első próbálkozásomkor 2001-ben sikerült Budapesten a Kaisers-en ( 3:48:43). Elsőre talán túl jól ment, mert az ezt követő 12 évben csak elvétve volt ennél jobb időm, igaz úgy is álltam csak mindig hozzá, hogy ha 4 órán belül sikerül, elégedett leszek. Legtöbbször ez sikerült is, de azért volt, hogy nem, ami nem ok nélkül volt.
Ezen a távon a 3:30-at gondoltam, hogy nekem az lesz a csúcs, ha sikerül egyszer, bár azt tudtam, hogy ahhoz már edzeni is kellene, nem csak odaállni a rajtba. Ha a pitztal-i lejtős pályát nem számítom, akkor 2013-ban Kassán sikerült először 3:30-on belül futnom, majd tavaly Salzburgban ezen is javítva 3:24:05-el értem célba, illetve októberben a SPAR-on 3:17:38-al futottam eddig a leggyorsabban. Lehet, hogy ez marad az egyéni csúcsom, mivel aszfaltra idén is csak elvétve tévedtem, nem készültem rá külön, s egyenlőre a terep áll a célkeresztben a jövőben is.
Terepen eddig volt 2 TDS teljesítésem, egyszer a CCC-n is voltam, melyet a rossz idő miatt félbeszakítottak, így ott csak 71 km-ig jutottam. Bár az időjárás szinte egyiken se fogadott kegyeibe, de talán ezért is ezek örökké emlékezetesek maradnak. Három éve a Zugspitz 100-on ( 100 km; 5420 m szint) sikerült 20 óra körül célba érni, 2014-ben a Cro-Magnon Ultra Race (130 km ; +7800 szint; -8800 szint) versenyen 24 órán belül. Ezek az eredmények utólag is hihetetlennek tűnnek az előzetes realitások után. Itthon a Terep100 és a Mátrabérc Trail teljesítései is mindig emlékezetesek maradnak.
Tavaly Veitscben (nagyon hangulatos verseny, mindig is a kedvencek között lesz) sikerült nagyon jó időt mennem (54 km ; 2060 m szint – 5:24:41) ami számomra azóta is hihetetlen, s az egyik legsikeresebb eredményemnek tartom, mind időben, mind a kategóriámban elért helyezés miatt is.
2015-ben az I. Ultra Trail Hungary-t, majd szintén először a Mátra115 közösségi teljesítménytúrát is teljesítettem, de ezeket is, mint teljesítést és nem, mint versenyt kezeltem. Persze a 2015. augusztus 1-én megrendezett első Ultrakék Trail-t sem hagyhatom ki, ahol a 26 órás szintidőn belüli teljesítést is kételkedve reméltem csak, de végül 20 órán belül (19:50:40) sikerült célba érnem, ami a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhetően még a dobogóra is feljuttatott!
Anita: 2011-ben teljesítettem életem első maratoni távját 4:12-es idővel, erre nagyon büszke vagyok. Azóta a célom a 4 órán belüli, olyanom még nincs:)
Szondi 100 volt életem első 100 km-es túrája, Őrsi Anna kísért végig, a Mátra 115-ön már háromszor célba értem. A T100, Lavaredo Ultratrail, Isztria 100 mérföldes, majd a 2015-ös Terepfutó Világbajnokság sikeres teljesítéseit emelném ki. Ezt követően jutottam el az UTMB-re.
Hogyan állítjátok össze versenynaptárt, illetve az erre épülő edzéstervet?
Anita: Nálam ez egy kicsit kényes téma, edzésterv, versenynaptár nélkül élem az életem, ahová szeretnék, és tudok, oda elmegyek, nem gondolkodom, mi lesz a következő héten, hetekben. Most már talán mondhatom, hogy minden évben van egy hosszabb külföldi verseny, amire talán egy kicsit jobban odafigyelek, megpróbálom előtte nem túlhajszolni magam, de ez a legtöbb.
Hétköznap kétszer esetleg háromszor futok egy 10-15 km-es távot a Budai-hegységben. Hétvégenként meg egy hosszút, 50 km-t, esetleg egy kicsit hosszabb távot, általában valamilyen túrán. Ezen kívül heti kétszer járok gyógytornára, és ha időm engedi, az uszodába is megyek. Jó időben reggel és este bicajozok 8 km-t otthonom és a munkahelyem között.
Oszi: Erre válaszolhatnék nagyon röviden: sehogy! De azért kicsit bővebben: edzéstervem sosem volt, sőt igazából azt mondanám, hogy nem is szoktam edzeni.
Majdnem minden hétvégén megyek valahová vagy futni vagy túrázni. Ezeket nem nevezném se versenynek, se edzésnek, inkább egy eseménynek, ahol a mozgás iránti vágyamat kielégíthetem. A versenynaptár helyett talán találóbb lenne az eseménynaptár szót használni.
Minden hétvégére próbálok kinézni valamit, ami egyre nehezebb lesz, mivel egyre több újabb verseny és túra vetődik fel, s nagyon nehéz dönteni közöttük. Így is van többször, hogy szombaton és vasárnap is megyek, s mégis hiányérzetem van, hogy hány helyre nem tudtam elmenni. Vannak kedvenc versenyeim, amiket a hangulatuk miatt nem szívesen hagynék ki soha (Borvidék félmaraton, Ultrabalaton, Kinizsi 100, Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton, Ecomaratona del Chianti), s persze az újdonságok is vonzanak (pld. az Ultrakék Trail, Velebit) vagy ha valaminek valamilyen különlegessége van (Baradla Trail). 2-3 utcai maraton is be van tervezve évente, lehetőleg mindig új külföldi helyszínen, ahová általában a társaság miatt megyek és kirándulás célzattal, s leginkább a szabadidő alapján választjuk ki, hogy éppen mikor s hová. De van, hogy ad hoc döntök egyik pillanatról a másikra, ha épp nincs betervezve semmi egy hétvégére.
Az említett éves külföldi ultraverseny kiválasztása során a „nyaralási” szempont is fontos szerepet játszik, ezért nem csak a verseny időtartamára készülök odamenni.
Az idei évig szinte csak a hétvégékből állt a futás. Néha volt, hogy főleg nyáron szerdánként munka után a Margitszigetre letévedtem, vagy ha időben hazajöttem egyszer-kétszer Vácon a Naszály felé egy órára kimentem kocogni. Idén nem tervezetten ugyan, de több szabadidőm keletkezett, így hét közben is párszor sikerült kimennem, főleg ha valaki hívott. Egyedül valamiért nem vagyok motivált csak úgy elindulni futogatni. Rossz idő esetén időnként terembe is eljártam futópadra egy órára, de ezt valamiért kínszenvedve csinálom végig. Talán az egyhangúság, vagy a bezártság lehet az oka.
Mivel korábban szinte csak a hétvégén futottam, igaz akkor hosszabbakat, volt úgy, hogy szombaton és vasárnap is, ezért utána öt napom volt mindig, hogy kipihenjem magam. Nekem ez a pihenés az „edzéstervem” jelentős része.
A kiemelkedő teljesítményekhez szükség van „üzemanyagra” is.
Oszi: Próbálok egészségesen táplálkozni, ez mindig is fontos volt az életemben, bár nagyon sok kritikusom van, élükön a lányommal. 1989-től vegetáriánus táplálkozást tartottam szem elől egészen 2013. februárjáig, a kezdetekben még következetesebben, majd később már azért lazábban véve.
Aztán 2013. februárjában szinte szembe fordultam ezzel, aminek egyik eredménye egy jelentős súlycsökkenés lett. S talán leginkább ennek volt köszönhető, hogy már 2013-ban is javuló eredményeket értem el (legjobb félmaraton, maraton, s rövidebb távokon is talán a legjobbjaimat futottam). Bár következetes talán fél évig lehettem, mert e táplálkozási irányzat szerint több olyanról kellett leszoknom, amit egyébként nagyon szeretek (pl. tejtermékek, édességek), ezért azóta, ha nem is válogatás nélkül, de szinte mindent eszek. De bármi új egészséges dologról hallok, bármit kipróbálok, ki tudja mi az, ami igazán beválik.
Mindig többféle vitamint, táplálékkiegészítőt is szedtem, de ezeket is váltogatva, mikor éppen miről hallottam valami jót.
A versenyek napján viszont legtöbbször már nem eszek, verseny előtt maximum egy fél vagy egész energiaszeletet, s csak folyadékot (vizet vagy energiaitalt) iszok. A versenyek alatt is inkább csak folyadékon élek, leginkább ISO-t iszok, de ha már csömöröm van belőle, akkor vizet vagy ami a kínálatban van. Amit magammal viszek azt általában csak vésztartaléknak szánom, megelégszem a frissítőpontok kínálatával. Folyadékon kívül, ha mégis eszek néha, az leginkább az aszalt gyümölcsök, olívabogyó vagy csoki.
Anita: Sajnos az étkezésre való odafigyelés sem az erősségem. Túrákon szívesen eszem a finom vajas kenyeret csalamádéval és minden „földi” jót. Futásokon a kedvencem a gumicukor, uborka, alma és a banán.
Nyári melegben nagyon szeretem a dinnyét és a különböző befőtteket. Inni vizet, szörpöt esetleg ISO-t szoktam magammal vinni, a pontokon meg általában kólát iszom.
Mikor született meg az elhatározás, hogy ott a helyetek az ultrafutás Tour de France-án?
Oszi: Németh Csabi teljesítményeit már olvastam korábban, így az UTMB-ről is akkor hallottam először, de akkor még nem gondoltam, hogy ilyen hétköznapi halandó ember is kijuthat oda, azt hittem ez csak a profik kiváltsága. 2009-ben véletlenül figyeltem fel arra, hogy rövidebb, általam is teljesíthető távon /TDS/ is lehet indulni. Ide még áprilisban is lehetett nevezni, így augusztusban már ott találtam magam a rajtban. Ahogy említettem korábban, hogy az a hangulat, körítés, ami az egész eseményt körbeveszi, nagyon magával ragadó volt. Talán már akkor megszületett az elhatározás, hogy mindegyik távon végig megyek, igaz az UTMB akkor még nagyon távoli álomnak tűnt.
A TDS teljesítése után következő évben 2010-ben következett a CCC. Sikeres sorsolást követően váci ismerősömmel, Hrustinszky Tomival együtt szenvedtünk végig a mostoha időjárási körülmények közt megrendezett versenyen, melyet 71 km-nél Trientnél fejeztünk be akaratunk ellenére, mivel a versenyzők épsége érdekében a rendezők megállították a versenyt.
2012-ben próbálkoztunk újra a CCC-re bejutni. Oszaczki Gézával kiegészülve csoportosan neveztünk hárman, de a sorsolás nem kedvezett, viszont mindenképp ki szerettünk volna menni, azért azonnal átneveztünk a TDS-re, amit így másodszor teljesítettem, igaz a táv eltérő volt mint korábban. Egyrészt 106 km helyett már 116 km-re nőtt a táv, másrészt az irányt is megfordították. 2009-ben még Chamonix-ból indultam Courmayeur felé, 2012-ben már Courmayeur-ból volt a rajt és Chamonix-ban a cél.
Ezután már jöhetett az UTMB, de 2013-ban és 2014-ben sem szegődött mellém a szerencse a sorsoláskor. 2015-ben már nem kellett a sorsolás miatt izgulnom (az akkori kiírás szerint 2 sikertelen sorsolást követőn a 3.évben elsőbbséget élveztem, csak a feltételekhez szükséges kvalifikációs pontokat kell teljesíteni, de ez nem okozott gondot egyik évben sem).
Mivel a CCC az UTMB távjának második felével szinte teljesen megegyezik, így egy kis ízelőt már kaptam az UTMB-ből. Érdekes, hogy többen a TDS-t nehezebbnek tartják az UTMB-nél (én azért ezt nem mondanám), így a terepviszonyokról is volt azért fogalmam, hogy mire számíthatok. Igazából leginkább a táv hosszúsága és az ezzel járó teljesítési idő hossza, ami a legnagyobb aggodalmat jelentette előzetesen.
Anita: Első túráim egyikén már hallottam az UTMB-ről, ekkor felfoghatatlannak tűnt a teljesíthetősége. Miközben a 40 km és minimális szint megtétele után olyan érzésem volt, hogy hatalmas dolgot tettem, sőt büszke voltam magamra, elképzelni sem tudtam mennyi 170 km és a 10000 méter szintemelkedés.
2014-ben egy kósza ötlet valósult meg, barátokkal kimentünk szurkolni az UTMB-re. A versenyt szinte végigkísértük, ami hatalmas élményt jelentett. A verseny légköre leírhatatlan, csak ámultam és bámultam. Talán itt bújt belém igazán a kisördög…
Persze már korábban is bennem volt a mehetnék, hogy majd talán egyszer, de ez a személyes élmény erősítette meg bennem az igazi vágyat. Kételyek voltak bőven bennem, hogy még túl korai, sose mentem még annyit, magas hegyen se jártam még sokat, de a futótársakkal való beszélgetés során arra „jutottunk”, hogy meg kell próbálni, valószínűleg úgysem fognak kisorsolni, ezért a következő években nagyobb lesz az esélyem és a rutinom is. Szóval nem sok vesztenivalóm volt, ezért bátran neveztem.
Hogyan készültetek fel, mely felkészítő versenyeken, teljesítménytúrákon indultatok?
Anita: Nem vagyok tudatosan versenyre felkészülő sportoló, de azért az UTMB-t elég nagy „falatnak” éreztem. Féltem a táv és a szint nagyságától. Mindenképpen szerettem volna menni egy hasonló hosszút előtte. (Erre végül áprilisban az Istrián került sor.)
Télen rendhagyó módon részt vettem barátaimmal a hosszabb téli teljesítménytúrákon: Téli Mátra, Lefagysz, Kiss Péter emléktúra a Mátrában, Bükki Hard és az Éjszakai Börzsöny. Időjárási viszonyokra és fizikai állapotunktól függően legtöbbször másnap egy rövidebb túrára is elmentünk.
Márciusban ott voltam a Vértes Terepmaratonon (egy előző napi teljesítménytúra teljesítését követően), ahol sikerült kifutni magam. Az elején nem igazán ment, de aztán belejöttem, jó kis verseny volt.
Majd jött az április az Istria100 mérfölddel, de előtte egy kihagyhatatlan hazai, a Mátrabérc, amit Jucival bemelegítéseként „csak lazán, ahogy jól esik” teljesítettük.
Az Istia 100 egy félszigetet átszelő verseny, 173 km hosszú és 6530 méter szintemelkedés van benne. A versenyről csak annyit, hogy nagyon megszenvedtem a telejésítésért és lesérültem, de végigmentem és ez volt az igazán a fontos!
A verseny után talán 2 hetet hagytam ki, míg a barátokkal kilátogattunk a Magas-Tátrába, lassú, de szuper hétvége volt, fájós lábbal mentem ki de jóval jöttem haza. :)
A sors úgy hozta, hogy tavaly az UTMB-n kívül egy másik nagy rendezvénynek is a részese lehettem május végén, ez pedig az Annecy-ben rendezett terepfutó világbajnokság volt. Magyarországot 7-en képviseltük a Maxi Race versennyel együtt rendezett világversenyen. A táv 85 km volt kb. 5200 méter szintemelkedéssel. Rajtam kívül Paál Emőke, Szabó Jucus, Allaga Tomi, Kiss Miki és Szabó Áron alkotta a nemzeti csapatot.
A VB-ről hazaérkezve a Mátra 115 várt rám. Ez a kedvenc hazai verseny, így számomra kihagyhatatlan. Kíváncsian vártam, hogy egy héttel a VB után, hogy fog menni. Úgy indultam neki lesz, ami lesz, szép környezet, sok barát. Az eleje meglepően könnyedén és jól ment, de az utolsó 40-en nagyon megszenvedtem, főként felfelé volt nagyon rossz.
A következő megmérettetésként a Kazinczy 200 második százasa várt rám, majd Veitch Ultratrail jött a sorban, amit egy gyönyörű erdélyi „kirándulás követett, ez a Medveles 100.
Az UTMB előtt az utolsó értékelhető futásom az Ultrakéken történt Lubics Szilvi párjaként, ahol az első 60 km-t egyedül, majd a végén Szilvivel közösen 25 km-t futottam.
Hogy szokjam a hegyvidéki klímát augusztus elején átkeltünk a Magas-Tátrán. A verseny előtti utolsó futás már Chamonixban volt, az UTMB utolsó 15 km-t jártuk be.
Oszi: A téli másfél hónapos teljes leállás után úgy éreztem a nulláról kell felépítenem magam, amihez hozzájött a tavalyi Terep100-ason elkapott érzés, a hosszabb távok iránti motiválatlanság, hogy nem kívánom 100 km-en keresztül a szenvedést, s akkor ott megfogalmazódott, hogy leállok a hosszú távokról. Bár akkor még jött júniusban a Cro-magnon Extreme Race (126 km; 7800 m szint) illetve utána Veitsch, de azt követően már maratonnál hosszabb távra se futni, se teljesítménytúrázni nem mentem egészen 2015. áprilisáig.
2015-ben februárban merészkedtem ki először a Tihany20 teljesítménytúrára, ezzel nyitottam az évet, 2 hónapig nem is nagyon mentem csak rövidebb távokon. Áprilisban a Teleki50 volt az első hosszabb táv, majd következett a Mátrabérc túra, majd a Mátrabérc Trail.
A Mátrabérc túra végén teljesen kimerültem, sokáig görcsökkel küszködtem, akkor nagyon úgy éreztem, hogy még az itthoni 100-as teljesítése is kérdéses lesz. Az első komolyabb kihívás az évben az UTH volt, igaz ekkor már beneveztem a Mátra115-re is és az Ultrakék Trail-re is, ami hosszúságát tekintve jóval több, az addig teljesített leghosszabb versenyeimnél.
Bár úgy gondoltam laikusan, hogy ezt egy szépen felépített edzéstervnek is vehetjük az UTMB (170 km) előtt, (UTH-111 km; Mátra115-127 km; Ultrakék Trail-146 km), mivel fokozatosan növeltem a távok hosszúságát. De az UTH-hoz közeledve egyre inkább fogott el a kétség a szintidőn belüli teljesítése meglétét illetően. Pont Anita az Ultrakék Trail indulásomat már akkor megkritizálta, mert szerinte túl közeli az UTMB-hez, igaz ide gondolkodás nélkül neveztem be, mert jó poénnak tűnt, hogy Kékesről csak haza kell futnom.
Ezek után az UTH-t a várt szenvedés helyett mégis meglepően jó állapotban sikerült teljesíteni. A táv elején a második eltévedés pont veled hozott össze, s ezután bízva a nappali pontos tájékozódásodban úgy döntöttem, hogy addig próbálok veled menni, ameddig bírok. De meglepetésemre a várt elfáradás helyett a táv második felére feltámadás jött, így onnantól már én „húztalak be” a célig. (Ezért a mai napig borzalmasan hálás vagyok!)
A Mátra115 közösségi teljesítménytúraként volt feltüntetve, s életem leghosszabb távjának számított, eleve csak túrázva gondoltam teljesíteni. Bár azért időnként belefutottam, inkább a társaság és a hangulat, ami emlékezetessé tette ezt a versenyt. Itt a táv második felében Gyurján Tamással kötöttem „szerződést” (ő mutatja az utat, én adom a fényt), bízva benne, hogy ez a megállapodás tévedés nélkül célba vezet. 80 km körül azért voltak merengéseim, hogy a rövidebb távon is bőven elég lenne szenvedni, de aztán csak megfordult az agyamban, ha már most is feladom fejben, mi lesz akkor az UTMB-n. Így Tamással együtt sokszor kínlódva, de azért 27 órán belül sikerült bevánszorognunk. Tamással egyébként 2009-ben pont Chamonix-ban ismerkedtem meg, amikor ő teljesítette az UTMB-t. Így megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy UTMB-s hőssel mehetek együtt.
Ezt követően még volt egy jól sikerült veitsch-i terepversenyem, majd következett a kissé elhamarkodottan benevezett Ultrakék Trail. Ahogy közeledett ez az első alkalommal megrendezésre kerülő verseny, egyre inkább fogott el a kétség, hogy ezt nemcsak a táv miatt, de legfőképp a szintidő miatt reménytelen lesz teljesítenem. Ami történt még a mai napig is felfoghatatlan számomra, főleg az időeredményem miatt (20 órán belül – a szintidő 26 óra volt), dehogy még a dobogóra is felállhattam, az volt a hab a tortán.
Ezt követően szinte már csak a pihenés maradt, elsősorban az összeszedett sérülésem és körmök elvesztése miatt, de azért egy Magas-Tátra átkelés túra, illetve még egy pár napos túrázgatás Ausztriában belefért.
Augusztus 23-án még elmentem Zebegénybe egy 10 km-es terepfutóversenyre, majd este indultunk Chamonix-ba.
Meséljetek az utazásról, illetve az akklimatizációról!
Oszi: Későn este indultam Vácról, mivel Wágner András csak este jött meg Brassóból, s őt vettem fel először, majd Anitát és László Szilvit is, így négyesben utaztunk ki. Az utazás elég hosszú volt, egy rövid időt leszámítva végig én vezettem. Hétfőn délután 3-körül értünk ki, majd érkezésünket követően leszakadt az ég, így aznap már nem mozdultunk ki a szállásunkról. Másnap (kedden) Pepe vezetésével elmentünk az UTMB táv utolsó 15 km-ét bejárni Anitával és Dórival.
Szerdán előbb egy reggeli közösségi futáson vettem részt Pepével és Gankival, majd ezt követően Jucussal és Kerekes Csabival az Aiguille du Midi középső megállójáig túráztunk fel, oda-vissza. Csütörtök már a pihenésé volt, főleg hogy éjszaka Anitával a legtöbb magyar TDS célba érkezőhöz kimentünk drukkolni, így sokat nem aludtunk. Ezen kívül az Expot látogattuk, s a rajtcsomag felvétele is megtörtént. Pénteken pedig a verseny lázában égtünk már; készülődés, pakolás egész nap.
Szerencsére Chamonix szinte már teljesen ismert, hiszen negyedszer jöttem, mondhatni haza járok ide.(De jó is lenne!) Minden lényeges hely ismerős számomra, szerencsénkre idei szállásunktól 5 percen belül volt a versenyközpont, a rajt helyszíne és az Expo is. Bár aggódtunk, mert az eddig jól bevált szálláshelyünk bezárt, de végül sikerült Anitának egy szintén kifogástalan helyet foglalnia, főleg a fontosabb helyekhez való közelsége miatt.
Anita: Nagyon vártam már az indulást, nem akart eljönni. Végül elérkezett a nagy nap, vasárnap este mikor Oszi és András megérkeztek hozzánk. Gyors pakolás, köszönés és indulás Tatabányára a Szilviért. Innen már egyenesen Chamonix volt az úti cél kisebb-nagyobb megállásokkal. Az utazás kicsit kalandosra sikeredett, az útvonalból senki nem készült fel teljesen, de ügyesen megoldottuk. Hétfő kora délelőtt érkeztünk meg, sajnos szakadó esőben.
Mire számítottatok a versennyel kapcsolatosan, készítettetek-e például időtervet?
Anita: Igazán egy célom volt: a teljesítés. Semmilyen tekintetben nem tudtam elképzelni milyen lesz, ilyen sok időt kint lenni a pályán, ennyi szintemelkedéssel … Csak bíztam magamba, hogy valami lesz. Sperót sokszor nyaggattam, hogy mesélje el milyen a pálya, menjünk végig rajta ”papíron”, amire végül a verseny napján került sor. Speró remekül felhívta figyelmünket minden lényeges dologra, ami ránk vár. Nagy köszönet érte!
Igazából a verseny előtt nagyon nem volt idő izgulni, olyan gyorsan teltek a napok, folyamatosan történt valami, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a mi rajtunk következik. Az a pár nap amit kint töltöttünk gyorsan tovaszállt a rövidebb távokon induló barátok célba érkezését várva. Ez nagyon jó érzéssel töltött el, sokszor gondoltam rá, hogy pár nap múlva akár mi is ott lehetünk, sőt ott leszünk!
Verseny napján hajnalba útnak eredt Szilvi, szokásához híven kalandosan. Mi egész nap csak pihentünk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, pakoltunk, Speró „végigjött” velünk a pályán, kis alvás aztán elindultunk a nagy úton…
Oszi: Megint csak ismételni tudom magam: nincsen vágyam semmi, csupán szintidőn belül célba érni. Már többször is kijelentettem, hogy ez pont egy másodperccel történjen korábban, ami itt még azzal a dicsőséggel is jár, hogy az ekkor kezdődő eredményhirdetésen egyből a színpadra érkezem és az első 10 helyezettel együtt ünneplenek engem is. Természetesen nem ez volt az igazi motiváló tényező, teljesen mindegy, hogy egy másodperccel, egy órával hamarabb érek be, ugyanaz az érzés fog majd el: megcsináltam, képes voltam rá. Szerintem mások is csak erre emlékeznek majd, nem az időre vagy helyezésre.
Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mit is éreztem a verseny előtt közvetlenül. Reálisan mérlegelve mindig olyan lehetetlennek elérhetetlennek gondoltam, talán azért is, mert figyeltem a korábbi résztvevőket, azok eredményeit, s általában a teljesítési arányokat is, s mindenkihez képest az én teljesítéseim elég elhanyagolhatóak voltak, természetesen nem csak Németh Csabihoz viszonyítva magamat. Az eddigi leghosszabb távom az idei Ultrakék Trail is jóval kevesebb ennél, aminek a szintjéről nem is beszélve (pont a fele). Az idei magyar résztvevők közül is úgy éreztem, hogy én leszek a gyenge láncszem, mindenkinek sokkal komolyabb eredményei voltak, rendszeresen jártak hosszabb túrákra, versenyekre.
Az indulók közül Sulyok Ábris és Lőrincz Olivér már többszörös UTMB teljesítő, Kertész Dóri a TDS-en ért el kiemelkedő eredményt 2012-ben, s bár a többieknek ez volt az első kísérlete és rögtön az UTMB-vel, de aki kicsit is jártas a hazai futás, terepfutás világában, annak Őrsi Annát és drága Anitánkat sem kell bemutatni. Anna egész évben elképesztő teljesítményt nyújt, az év teljesítmény túrázójaként felfoghatatlan, mennyi kilométert megy egy évben, Anita pedig szinte minden jelentős terepfutó versenyen, ahol indul a dobogón végez. A fiúknál Rudolf Tamás eredményei szintén kiemelkedőek, Fejes Gábor is számolatlanul gyűjti a kilométereket, de ha kell időben is szép eredményeket ér el. Darvas Marci még nagyon fiatal, ehhez képest már most nagyon sok szép teljesítményt ért el extrém távok teljesítésével.
Ehhez képest én évente csak 2-3 100 km körüli távot teljesítettem eddig is, s hétköznap sem vittem túlzásba a mozgást. S mint mondtam már tavaly a Terep100-ason már úgy éreztem, hogy kiégtem ebből a világból. Eddig a versenyig csak 126 km volt a leghosszabb távú verseny, ahol indultam, két éjszakát még sohasem voltam fent egyfolytában, de egyet is ritkán. Külföldön sem voltam még olyan helyen, ahol hasonló terepen és körülmények között szerezhettem volna tapasztalatot. Igaz korábban háromszor már itt lehettem, s a „babatáv”-okon azért kaptam ízelítőt, de azért jócskán volt bennem aggódás, félelem.
Ugyanakkor a másik, belső énem a realitástól elrugaszkodva, azt sulykolta, hogy „ meg fogom csinálni, ha beledöglök is”. Különben miért mennék ki, ha nem ezért!
A pályából külön nem készültem. Érjenek váratlanul az élmények, semmi track, semmi kinyomtatott térkép, igazából itt is, mint sokszor, bízom a többiekben, hogy mindig lesz valaki a közelemben, akit majd követek. A táv első felében ezzel biztos nem lesz probléma ekkora tömegnél, a második fele pedig a CCC miatt lehet ismerős, amin már majdnem végig voltam, igaz ez 2010-ben volt. Az utolsó 15 km-t pedig az első nap végigjártuk. Ja és Speró átjött még hozzánk a verseny napján és részletekbe menően végig mesélte dokumentáltan az egész útvonalat Anita kérésére, de bevallom a versenyközben nem jutott mindig az eszembe, hogy miről is regélt előző nap Speró.
A verseny minden évben, augusztus utolsó hetében kerül megrendezésre, helyszíne a francia, olasz és a svájci Alpok. A verseny klasszikus távja idén kb. 170 km, amelynek teljesítése során a versenyzőknek mintegy 10.000 méternyi szintkülönbséget kellett leküzdeniük, ami miatt a nemzetközi versenynaptár egyik legnehezebb rendezvénye.
A verseny útvonalán 10–15 km-enként megtalálhatók a szokásos frissítőállomások, s vannak nagyobb bázisok is (Les Chapieux, Courmayeur, Champex), ahol a versenyzők az alapvető frissítőkön kívül egyéb segítséghez (meleg ételek, ágyak, masszázs, orvosi ellátás) is hozzájuthatnak.
Tavaly augusztus 28-án 18.00-kor volt a rajt. Az egész nap készülődtünk, mégis szokás szerint kapkodva, mindent az utolsó pillanatban sikerült megtenni. Mivel verseny napján nem szoktam enni, így csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy van pasta-party a verseny előtt is, így délután 2 után szaladtam oda, hogy ha nem is eszek, valamit biztos el lehet hozni a későbbiekre. De nem. Svédasztalos jellegű volt, csak ott lehetett fogyasztani. Persze nem bírtam a csábításnak ellenállni, így ettem tésztát, salátát, sütit. Gondolom elég amatőr hiba eltérni a szokásostól pont most, és teli hassal nekiállni. Aggasztó volt az is, hogy egész héten a sebeimet kellett gyógyítgatni, mivel a vasárnapi terepfutásnak vagy ki tudja minek a következtében a combjaimban egész héten izomlázszerű fájdalmat éreztem. Még az Ultrakék Trail-en begyulladt körmeim közül az egyik itt esett le végleg. Három éve a TDS után a jobb sípcsontomban olyan ínhüvelygyulladás keletkezett, hogy csak 1 hónap múltán gyógyultam fel belőle, most a keddi, szerdai túra után elkezdett fájni újra, így az előjelek egyre rosszabbak voltak. Persze kenegettem több mindennel minden nap, majd Börcsök András javaslatára az utolsó 2 nap Voltaren Forte gélt szinte 2 óránként masszíroztam a lábamba. „Vadiúj” hátizsákomat közvetlen az indulás előtt vettem a Decathlonban, hazaérve vettem észre, hogy Junior túrazsák 20 literes. A korábbi években még 25 literes hasonló hátizsákkal indultam, melyet itthon is sokan megcsodáltak már vagy inkább kritizáltak. De most meg is szenvedtem, mire minden kötelező felszerelést bele tudtam gyömöszölni a kisebbikbe. Mivel egész héten egyre forrósodott a levegő, jöttek is a rendezőktől a figyelmeztető sms üzenetek a 35 fokos kánikuláról, hogy legalább 2 liter folyadékkal ajánlott indulni és minden pontnál újra tölteni, emiatt a rövid nadrág és póló mellett döntöttem az indulásnál, s így minden meleg cuccot a zsákba kellett tenni.
Csanya az indulás előtt fél órával a magyar indulók részére egy közös fényképezést szervezett, ami nem egészen a rajtnál volt, s már oda is kicsit késve értem el. Már ránézésre is szemet szúrt a többieknek édes, kicsi zsákom. Csanya persze kíváncsiságból meg is emelte. Azt inkább nem írom le, hogy mit mondott, de ki akarta borítani az egészet, hogy annak a fele biztos felesleges, majd ő bepakolja nekem, ami kell. Persze nem engedtem, mert már idő is alig volt a rajtig, s el nem tudtam képzelni, hogy lehet abban felesleges, mikor nekem mindig hiányérzetem van, hogy vajon mit hagytam még otthon. Persze ő azt nem tudhatta, hogy én ezt nem versenynek, hanem túlélő túrának fogom fel. Még a bot volt egy sarkalatos pont. Igaz korábban minden 50 km-nél hosszabb távra bottal mentem, mivel az emelkedők elég nehezen mentek és sokat kivettek belőlem, de az első nap mikor az utolsó 15 km-t bejártuk, s az első meredek falat elég sok kézi munkával másztuk ki, úgy éreztem ez most csak zavarni fog menet közben. De azért csak rábeszéltek a botra, hogy hosszú ez a táv és hasznát is vehetem. Szerencsére a zsákhoz lehetett kötni, így indulástól nem is használtam. Megvolt a közös fényképészkedés, (egy híján mindenki ott volt) majd sietés a rajtba. Mire odaértünk már szét is szóródtunk, ami igazán nem volt nehéz a több mint 2500 induló között. Még Marcival az utolsó pillanatban találkoztam, de csak a vége felé tudtunk már beállni, én azért megpróbáltam kicsit előbbre jutni, illetve árnyékot keresni arra a kis időre, amíg a felvezető beszéd tartott illetve Vangelis (Paradicsom meghódítása) hátborzongató dalát hallgattuk végig. Ezt a héten rengetegszer hallgattuk már, de elmondhatatlan az az érzés, ami ekkor elfogott.
Utolsó kommentek