Mint az előző részben írtam, sosem sportoltam, és mintegy véletlenül kerültem a futógépre. Akkor megszédített az a siker, hogy fél óra alatt négy kilométert is képes voltam lefutni, és arra gondoltam, hogy ha igyekszem, akkor ez bizonyára fejleszthető. Persze az is felmerült bennem, hogy ezzel néhány kilót le is adhatok – abban akkoriban azért már nem bíztam, hogy igazán le is fogyhatok. Ez csak néhány hét után merült fel bennem, amikor azt láttam, hogy a módszer működik: ekkor gondoltam arra először, hogy talán tényleg meg lehet csinálni. De ne siessünk a dolgok elébe!

Én sosem mertem volna a fogyásomról blogot indítani, mint Gergő, mert egyáltalán nem bíztam benne, hogy sikerül: eszem ágában sem volt a világ elé tárni egy újabb kudarcomat. Azt tudtam, hogy futócipőt kell szereznem, és erre igen hamar sor került. Bementem a boltba, és tanácsot kértem az eladótól: közben az járt a fejemben, hogy biztos nézi, hogy itt van ez a dagadt csávó, na, ez a cipő is a szekrény alján fog heverni két hét múlva, amikor elfogy a lelkesedés. És ami a legszörnyűbb, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ha ezt gondolja, nincs igaza.  Egy idő után a kollégáim is észrevették, hogy fogyok, de amikor szóvá tették, próbáltam másra terelni a szót, hogy csak ez az ing slankít, vagy lehet, hogy most éppen véletlenül lement egy-két kiló, de ennek nincs jelentősége. Na, de ne siessünk megint a dolgok elejibe.

Kezdetben csak a futógépre jártam, és körülbelül ugyanazt a 8 km/h órás tempót tartottam. Szinte minden nap mentem, és igyekeztem hol a tempót, hol a sebességet, hol a dőlésszöget növelni. Amíg csak gépen futottam, szinte mindig emelkedős programot választottam, mert valahogy az volt a meggyőződésem, hogy a síkon futás nem is igazi futás. Nem tudom, ezt honnan vehettem, de tényleg meg voltam róla győződve, hogy ha vízszintesen futnék, az nem érne semmit. 

Mivel a konditeremben gépek is voltak, időnként kipróbáltam egyet-egyet, hogy milyen, gondoltam, csak használhat, ha csinálok velük valamit. Nos, tévedtem. Az egyik nap odajött egy srác, hogy ő lenne itt a személyi edző, és hát látja, hogy próbálkozom, és ős szólna, hogy ez így lószart se ér. Viszont ha érdekel a dolog, szívesen ír nekem edzéstervet. Hát én erre lelkileg nem voltam kész, óvatosan hárítottam. Később azonban arra gondoltam, hogy ezzel nem veszíthetek: ha nem fog tetszeni, hát nem csinálom. Így aztán kértem egy edzéstervet, és elkezdtem követni. A kedvencem azonban a futógép maradt: heti háromszor súlyzóztam és kondigépeztem, majd utána futottam – a maradék két napon viszont hosszabb futásokat tartottam a kondigépen.

Azzal azonban tisztában voltam, hogy pusztán a mozgástól nem fogok fogyni, és szigorú diétába fogtam. A kenyér, tészta, krumpli, zsíros húsok teljesen kikerültek a menümből, abonetten és hasonlókon, salátán, zöldségeken, gyümölcsökön, halon, sovány húsokon éltem. Az édességtől teljesen megtartóztattam magam. Úgy éreztem, ha ennyit dolgozom a fogyáson, akkor nem ronthatom le a munkám eredményét holmi csokizással, fagyizással, sütizéssel.

2010 volt, és a K&H félmaraton-váltó a rossz idő miatt elmaradt, pontosabban június közepére halasztották. Egy barátom rendszeresen járt, és kiderült, hogy a váltótagnak jelentkezők nem mindegyike számára felel meg az új időpont. Megkérdeztem, hogy esetleg mehetnék-e én is. Akadt hely. Azzal mentem oda, hogy nyilván én leszek a legbénább, és előre elnézést kértem a bénaságomért. Amikor megkaptam a stafétabotot és elindultam, meglepve láttam, hogy sorban előzök le másokat. Először megijedtem, hogy biztos rosszul csinálok valamit, túl gyorsan futok, nem fogom így végig bírni. Aztán arra jutottam, hogy nem futhatok gyorsabban, mint a gépen szoktam, és ha ott kibírtam már a hét kilométert, most is ki kell bírnom. És lőn. És én, aki világ életemben csak azt tapasztaltam, hogy futásban csak utolsó lehetek, alig másfél hónap edzés után egy csomó embert megelőztem, és még a saját csapataink között is az egyik legjobb eredményt hoztam. Az egyáltalán nem érdekelt, hogy vannak nálam jobbak. Le voltam nyűgözve attól, hogy vannak, akiknél jobb vagyok. Ilyen sikerélményben még sosem volt részem, és hatalmas lökést adott a további edzésekhez.

Folyamatosan változott, hogy éppen a fogyásnak vagy a futásnak láttam-e nagyobb jelentőségét. Ebben az időszakban talán mégis inkább a fogyás dominált. Heti egy kilót fogytam: egyszer volt egy hét, amikor az edzések és a diéta ellenére semmivel nem mutatott kevesebbet a mérleg, mint előzőleg. Ekkor persze bepánikoltam, hogy kész, vége, ez eddig tartott, elértem azt a szintet, aminél lejjebb már nem fog menni. De nem adtam fel: a következő héten két kilóval voltam kevesebb.

Nagyon gyorsan és drasztikusan fogytam le. Azt mondják, ennyire gyorsan nem szabad. Mondják, hogy hirtelen fogyás egészségtelen, és beszélnek a jojóeffektusról is. Lehet, hogy van benne valami. Én csak egyet tudok: engem a sikerélmény hajtott. Ha nem lettem volna ennyire hatékony, feladtam volna. Én mindenkinek inkább azt javaslom: legyen drasztikus. Némi kocogással, koplalással nem fog hatékonyan fogyni, s mivel nem lát eredményt, nem lesz, ami lelkesítse: nem fogja bírni a kényelmetlenségeket, és feladja. (Persze ha van olyan, aki szívós, annak gratulálok, és sok sikert a lassú módszerhez.) Ami a jojóeffektust illeti: ezt csak akkor tudom elképzelni, ha a fogyás közben nem következik be az életmódváltás. Márpedig szerintem némi kis kocogás vagy ételmegvonás még nem életmódváltás – ez csak akkor következhet be, ha az ember radikálisan változtat, és érzi, hogy ez a változás valódi előnyökkel jár.

Ahhoz azonban, hogy valaki radikálisan változtasson, úgy gondolom, valamiféle válságra van szükség. Nehezen tudom elképzelni, hogy akinek egyébként sínen van az élete, ezt meg tudja tenni. Nekem olyan korszakom volt, amikor önbecsülésem  a béka segge alatt volt. Véletlenül merült fel a lehetőség, hogy rájöttem: visszaszerezhetem, ha megcsinálom azt, ami addig lehetetlennek tűnt. Megcsináltam, lefogytam.

Úgy gondolom, hogy ha valaki fogyni szeretne, de nincs igazán motivációja a radikális változásra, az inkább ne kísérletezgessen. (Viszont, mint említettem, amikor csak teheti, kerékpáron közlekedjen.) Várja szépen ki, amíg az élet elhozza azt a pillanatot, amikor képes lesz változtatni.

Április végén kezdtem, augusztus közepére leadtam 15 kilót: mondhatom, lefogytam. Innen már tényleg a futás volt az érdekes, már csak azért is, mert volt egy csúnya túledzettségi holtpontom. Az egyik héten már nem bírtam felemelni azt a súlyt, amellyel az előző héten végigcsináltam az előző gyakorlatot. Egy ideig pihentem, de ekkor már be voltam nevezve a Nike félmaratonra és a Spar maraton 30 km-es távjára. Futni tehát kellett.

Addig szinte kizárólag teremben futottam, de augusztus utolsó két hetét Horvátországban töltöttem, és átálltam a kinti futásra. Szinte minden reggel futottam 6-8 km-t. Eltökélt szándékom volt azonban, hogy a 30 km-t egyszer még lefutom azelőtt, hogy a versenyre mennék. Ekkora távolságon azonban már nehéz lett volna megoldani a frissítést, így erre a célra a szállásunk mögötti 300 m-es futópályát választottam: leparkoltam a szélére néhány liter vizet, és lefutottam a száz kört. Mire tehát első félmaraton-versenyemet futottam, túl voltam az első 30 km-es futáson.

A Nike végül 01:49:33-es nettó eredménnyel sikerült – azt hiszem, erre mint első eredményre nem panaszkodhatom, különösen annak fényében, hogy ezt azóta is csak alig fél perccel sikerült megjavítanom. 

A Spar azonban már bonyolultabb eset volt. Reggel szakadt az eső. Először azt gondoltam, így nem megyek, nem érdemes, de nagyon motoszkált bennem: hónapok óta erre készülök. Nem lehet egyszerűen kihagyni. Aztán már csak szemerkélt. Reméltem, hogy eláll. Elindultam a starthoz a Duna-partra: itt lehetett csatlakozni a maratoni futókhoz, akik addigra már túl voltak 12 km-en. Mikor odaértem, már megint szakadt. Azt gondoltam, nem, ezt azért mégsem. És aztán láttam azt a rengeteg embert, aki futott a szakadó esőben. És arra gondoltam, hogy ha ők nem halnak bele, én sem hallhatok. Meg arra gondoltam, hogy a megfelelő helyeken úgyis kiszállhatok, ha már elegem van. Felülök a metróra, és azzal gyorsan hazaérek. De valahogy éppen a megállók közelében mindig úgy éreztem, hogy nem, most nem. A szakadó esőben alig láttam, és talán ez egyszerűsített is a dolgon. A 30 km-t még olyan hosszúnak sem éreztem, mint a 21-et. A szakadó esőben megszűnt az idő, és magányos kábulatomban átestem a versenyen. Az eredményem 02:48:03 lett. Talán az egyetlen verseny, melyen Ulrik még megelőzött. :) Bár akkor még nem ismertük egymást.

Ha futásban nem is, másban megelőztem Ulrikot. Pár nappal később egy kocsmázás közben valaki megkérdezte tőlem: „Te tényleg lefutottad a maratont?” Mondtam: „Á, hülyének nézel? Csak 30 km-t.” De aztán elgondolkoztam: ha megy a 30 km, miért ne menne a 42? És alig egy héttel a verseny után már tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a maraton ideje. 

De Ulrik is itt hagyta abba, így ideje nekem is befejeznem.