Szóval ott hagytam abba, hogy eldöntöttem: ha ment a 30 km, menni fog a 42 is. Vityával be is neveztünk a bécsi maratonra. A dolgok azonban nem olyan egyszerűen alakultak, ahogy gondoltam.

Mert amikor szeptemberben visszatértem az edzésekhez, azt mondta az edzőm, hogy most már nagyon sokat fogytam, és ne fussak, koncentráljak a súlyzós és erőgépes edzésekre. Gondoltam, nem véletlenül mondja, bizonyára komoly egészségügyi kockázata lenne, ha tovább futkároznék. Így aztán nem futottam. A Sparnál ez nem jelentett problémát, akkor még lendületben voltam. Novemberben Siófokon a félmaratonon azért már éreztem, hogy sokkal nehezebben megy, de az eredményem egy perccel sem lett rosszabb, mint a Nike-n. Valamikor aztán decemberben mondtam az edzőmnek, hogy azért leadnék én még egy keveset. Ruhában nem látszott, de bizonyos helyeken azért még maradt rajtam felesleg, amitől megszabadultam volna. Erre azt mondta, hogy hát akkor fussak. Kiderült, hogy csak azért mondta, hogy ne fussak, mert úgy gondolta, épp eleget adtam le. (Egyébként a futás sem számít, azoktól a zsírpárnáktól azóta sem tudtam megszabadulni.)

Csakhogy addigra december közepe volt. Kint nem nagyon lehetett futni, legalábbis a tél közepe nem a legalkalmasabb arra, hogy az ember futni kezdjen, ha egyszer kihagyta az őszt. A régi konditermet odahagytam, a gépeket lecseréltem a kettlebellre (utólag: jól tettem), külön viszont csak ritkán mentem el terembe futni. Nem tudom, hogy mi lett volna a vége, ha Vitya nem hív, hogy csatlakozzak egy 25 km-es edzéséhez (ennek nemrég emlékeztünk meg egy éves évfordulójáról), és nem tudatosítja bennem, hogy itt bizony készülni is kéne. Attól kezdve igyekeztem hétvégenként futni egy-egy hosszabbat, így futottunk együtt 36 km-t is. Akkor mondtam neki azt, először hogy nem vagyunk normálisak, hogy ezt csináljuk. Legközelebb a maraton után, de az még egy kissé odébb volt...

A maratont rövid versenysorozattal vezettük fel:

• április 2., Prága, félmaraton (1:45:25)
• április 10., Budapest (Vivicittá), 11,2 km (50:16)
• április 17. Bécs, maraton (3:58:01)

A kitűzött célt, hogy lefussam a maratont, elértem, sőt, a kitűzött extra célt, a 4 órán belüli időt is. Ugyanakkor ezt a futást eléggé megszenvedtem: az elejét elfutottuk, a végén épphogy bevonszoltam magam, a 39. km körül elszenvedett görcs után (amikor azt hittem, hogy a következő sarokig nem bírok eljutni, nemhogy a célig). A célban meg olyan görcsök fogtak el, hogy még az orvosi sátrat is megjártam – igaz, inkább a magam hülyesége, mint a dolog komolysága miatt.

Ezután beindult a versenyszezon:

• május 1., Budapest (Samsung Olimpiai Zöld Fesztivál), az első terepfélmaraton, esőben, sárban (2:06:52)
• május 7., Szekszárd (Borvidék), félmaraton (1:58:37)
• május 15., Budapest (K&H), váltóban 7 km (30:30 – jó lenne, ha ma is így menne)
• május 28., Kékes-futás, 11,6 km 617 m szintkülönbséggel (1:09:43)

Eközben a futóblog meghirdette, hogy embereket keres az Ultrabalaton-csapatába. Mit veszthetek alapon jelentkeztem, és persze nem kerültem be, de vigaszágon kilencedmagammal indulhattam a Futóblog 2 csapatban. Valójában ez csak a hivatalos nevünk volt, egymás között Dagadt Köcsög alapján csak köcsögöknek hívtuk magunkat. Mindenkinek lett saját köcsögneve is: én a köcsögkeresztségben a Keményseggű Köcsög nevet nyertem, köszönhetően annak, hogy az Ultrabalatonon a 25,8 km-em (2:16:36) lefutása után a maradék 186,2 km-t kerékpáros kísérőként tettem meg.

Az Ultrabalaton több változást is hozott a futással kapcsolatos életemben. Több helyen is futottam együtt a köcsögökkel. Megismerkedtem a Nike futóeseményekkel, sőt, augusztusban rendszeresen jártam a Margitszigetre a futóedzésekre. A versenynaptáram így folyatódott:

• július 2., Bükki Hegyi Félmaraton (2:05:50 – nehéz kideríteni, pontosan mennyit futottam, mivel félreirányítottak minket) (Vityával)
• július 9., Délibáb félmaraton (2:15:18 – minden idők legrosszabb félmaraton-eredményem) (Moós Gergővel és Borbély Janival)
• július 10., Tatai maratonváltó, 7 km (0:35) (köcsögökkel)
• július 24., Győr–Lipót, 26, 6 km (2:11:36)
• augusztus 28., Velencei-tó „szupermaraton”, 28,6 (2:25:14)
• szeptember 4., Nike félmaraton (1:43:38)
• szeptember 10. Balatonalmádi, 12 órás ultramaraton váltó (bonyolult, a lényeg, hogy 31 km négy szakaszban, kb. 2:30 alatt) 
• szeptember 17., Pozsony (River Park Night Run), 8,8 km (40:30, célbaérés Mikuláš Dzurindával)
• október 2., Kassa, maraton (3:46:40)
• október 23., Budapest (a Bécs–Pozsony–Budapest befutó szakasza), félmaraton (1:53:37)
• november 13., Riva del Garda, félmaraton (1:42:31)
• november 21., Siófok, félmaraton (1:44:56)

És ezzel véget is ért a szezon. Főként a félmaratoni eredményeken látszik, hogy ha lassan is, de fejlődtem, ha nem is versenyről versenyre, de gyorsabb lettem. Kérdés azonban, hogy mindez meddig folytatódhat tovább.

Vannak ugyan olyan időálmaim, mint az 1:30-as félmaraton vagy a 3:30-as maraton. Talán elérem őket, talán nem. Ha elérem őket, tudni fogom, hogy onnan már nincs hová. Ha nem előbb vagy utóbb észre kell vennem, hogy nem közeledek tovább. Mint a legutóbbi részben megírtam, engem mindig az motivált, hogy láttam: fejlődöm. De mi lesz, ha már nem fejlődöm tovább? Ahogy magamat ismerem, hajlamos leszek az egészet abbahagyni. Még akár vissza is hízhatok.

Ezt megelőzendő kerestem az idő mellett új kihívásokat keresni. Gondolkodom terepfutásban: a különböző adottságú pályák amúgy sem vethetőek össze, és egy-egy útvonalat lefutni akkor is izgalmas, ha nem nézem szigorúan az időt. A másik tényező, amit akkor is tudok növelni, ha az időt nem is, a távolság. Ezért indultam el az úton Ultrába...