A futás teljesen irracionális és kiszámíthatatlan dolog, ilyen téren legfeljebb ha a nyelv és a számítástechnika múlhatja felül.
Nézzük először az összesítést. Májusban szám szerint véve megint nem volt sok futás:
Dátum | Táv (km) | Átlagtempó (min/km) | Átlagpulzus |
május 1. | 12 | 5:35 | 147 |
május 4. | 10 | 5:34 | 142 |
május 5. | 21 | 5:17 | 148 |
május 5. | 5 | 5:46 | 147 |
május 6. | 7 | 5:50 | 129 |
május 9. | 10 | 5:13* | 145 |
május 11. | 23 | 5:51** | 148 |
május 18. | 42 | 5:28 | 148 |
május 19. | 42 | 5:54 | 144 |
május 25. | 5 | 4:12 | – |
május 19. | 8 | – | – |
* Gellért-heggyel
** Szekszárd (erősen szintes)
Május elsején még láthatóan nem egészen pihentem ki a krakkói maratont, illetve az azt követő utazást. Negyedikén már jóval alacsonyabb pulzussal ugyanazt a tempót futottam (hasonló, viszonylag sík terepen), ötödikén pedig a Margit-szigeten hasonló pulzussal négy kört is futottam jóval gyorsabb tempóban. Itt sikerült egyébként hosszú idő után először öt perc alatti kilométert futnom. Aznap volt még egy kör, amit eredetileg levezetésnek szántam, de futótársam meglehetősen gyorsnak bizonyult, majd rosszul lett, szóval elég idióta egy kör lett – az értékek tehát itt nem mutatnak semmit. Hatodikán viszont elég fáradt voltam, nem is nagyon toltam, így elég alacsony maradt a pulzusom. Megjegyzem azonban, hogy januárban és februárban magasabb pulzussal is 6:10–6:40 körül futottam ilyen távokat.
Kilencedikén teszteltem, hogy mire számíthatok Szekszárdon, és a hónap leggyorsabb kilométereit futottam a Gellért-hegyre és le. Úgy éreztem, jó formában vagyok. Persze a még szintesebb és hosszabb Szekszárdon ezt a tempót nem sikerült hoznom. Az mindenesetre érdekes, hogy 2011-ben, amikor teljes erőbedobással futottam a versenyt, 1:58 valamennyi lett, tavaly lazán futottam, akkor 1:59 valamennyi, most pedig, amikor több mint két kilométerrel volt hosszabb és még szintesebb lett, 2:18:39 alatt – 150-es pulzushatárral.
A Szekszárd utáni hétvége tavaly varázslatosnak bizonyult, ekkor futottam Prágában a PB-met, mely azóta is elérhetetlen csodának tűnik. Furamód a Szekszárdot követő hétvége idén is csodákat hozott, még ha egy kicsit másként is. Erről lentebb, akárcsak a 25-ei triatlonversenyen belüli futásról. A 29-ei pedig csak szigetes lazulás volt, legyen elég annyi, hogy a szigetkört 124-es átlagpulzussal futottam, időnként hátrafelé, szóval nem kell komolyan venni.
Állattalan emberkísérlet
A hétvégi túrát Oszaczki Géza és Kati társaságában abszolváltam. Az eredeti terv szerint szombaton lett volna egy maraton a szlovéniai Radenciben (innen származik a nálunk is ismert Radenska ásványvíz, melynek három szív a logója – innen származik a maraton neve: Maraton Treh Src, azaz a három szív maratonja). Az útvonal egyébként meglehetősen lapos, de mutatós tájak között vezet (ráadásul remek időszakban: a táj szépségéhez nyilván ez is hozzájárul), jelentős látnivalók azért persze nincsenek. Vasárnap ezt a keszthelyi verseny követte volna, ahol a tavalyihoz hasonlóan kerekesszéket toltam volna félmaratoni távon.
A múlt havi fejtegetésem után világos lehet, hogy a krakkóinál jobb eredményben nem reménykedhettem, hiszen hasonlóan hűvös idő május második felében azért ritka. S valóban: Radenciben nem volt nagy a meleg, viszont hét ágra sütött a nap, és a szél is olyan erős volt, hogy az oldalszél időnként tolt le az útról. Gézáékkal utána sokat tanakodtunk, hány fok is lehetett tulajdonképpen: én úgy véltem, 20-nál nem volt sokkal több, de szerintük jelentősen magasabb volt a hőmérséklet, csak az erős szél miatt nem éreztük. Úgy tűnik azonban, az adatok engem igazolnak: 21 fok volt a maximális hőmérséklet. Mindenesetre a napsütés miatt eleve nem számítottam jó eredményre. Az indulás ennek ellenére jól sikerült, a 2.–5. kilométerek pl. öt perc alattiak lettek. A tizedik felé közeledve azonban éreztem, hogy egészségügyi problémáim vannak. Ezen először egy kisdologgal próbáltam segíteni, de miután ez jelentős javulást nem hozott, a 15. kilométeren kényszermegállót tartottam egy benzinkútnál. Utólag nézve ezzel 2-3 percet veszthettem, de akkor sokkal többnek éreztem: innentől kezdve biztos voltam benne, hogy bármilyen jól haladok, a négy órás álomhatár alá nem fog sikerülni lemennem. A félmaratont olyan 1:53:24-gyel teljesítettem, de azzal számoltam, hogy a második fele 15 perccel hosszabb szokott lenni, így esélytelen, hogy a négy órán belül legyek. A következő kilométereken azonban meglepve tapasztaltam, hogy még mindig nem csökken a sebességem: a 24. kilométerig még mindig 5:1x-es kilométereket futottam, mint lényegében a 6.-tól addig. Csak ezután kezdtem lassulni, de a 30. körül már kezdett kirajzolódni, hogy nagyon össze kell már omlanom, hogy négy óra alatt se érjek be. Bár a tempóm folyamatosan lassult 6 perc környékére (a 38. kilométeren el is érte), végül 3:53:07 alatt beértem. Ami azért is igazán furcsa, mert egy hónappal korábban Bécsben kicsit hűvösebb volt, de több volt az árnyék: mégis csaknem fél órával tovább futottam a távot, a pulzushatárban pedig minimális (5) volt a különbség.
A verseny után Gusztos Péter sms-e fogadott. Mivel az a lány, akit toltam volna, meggondolta magát, gondolta, biztos szívesen futok egy maratont – állítása szerint nem emlékezett, hogy amíg nevez, éppen azt futom –, és félmaraton helyett arra nevezett. Az első reakcióm persze az volt, hogy szó sem lehet róla, de amikor felajánlotta, hogy átnevez, elbizonytalanodtam. Az adott lelkiállapotban úgy éreztem, hogy egy ilyen elbátortalanodás irtó ciki lenne, és ha már így hozta a sors, hát legyen: megpróbálom. A legrosszabb esetben kiállok, és nem kapok érmet – amúgy is négy 10,5 km-es kört kellett megtenni. Leginkább attól féltem, hogy a félmaraton jól fog menni, de a harmadik kör már nem – akkor azonban mégis úgy fogom gondolni, hogy egy kört még kibírok, és éppen akkor sérülök majd le. Ezért agyban külön treníroztam magam arra, hogy 31,5-nél is ki lehet állni, úgy is szép teljesítmény. Abban azonban biztos voltam, hogy az utolsó körben azért már sokat foggok sétálni.
Az elején nagyon óvatosan kezdtem a combjaim miatt: az első kilométer a kastély utáni lejtővel együtt is 6:22 lett. A kör további részén aztán 5:4x–5:5x-es kilométereket mentem. A második körben már éltem a lejtő adta lehetőségekkel: ez 5:27 lett. Ekkor csatlakozott hozzám egy osztrák azzal, hogy már rég jön mögöttem, látja, hogy kb. egyforma tempóban haladunk, mehetnénk együtt. Beszédbe elegyedtünk, de amikor kiderült, hogy négy óra alatti maraton a célja, mondtam, hogy rám ne számítson. Meglepve láttam viszont, hogy folyamatos beszélgetésünk ellenére gyorsulunk: 5:3x–5:4x-es kilométereket tolunk, sőt, a 18. lejtő nélkül is 5:28 lett. A másdoik kör végére azonban a pulzusom már elérte a 150-et, így vissza kellett venenm, meg persze elengedtem az osztrákot. A harmadik kör lassabb lett, de enm sokkal lassabb az elsőnél, sőt, a 34. kilométerig 5:4x–5:5x-esek voltak a kilométerek. Ezután azonban erősen visszaestem: 6:21, 6:33, 6:23 következett. Itt azonban egy csaj hol leelőzött, hol mögém került, holott én egyenletesen haladtam. Egy idő után ez annyira idegesített, hogy kenyértörésre akartam vinni a dolgot. Gyorsítani kezdtem, gondoltam: ha bírja a tempót, és otthagy, jó; ha én hagyom ott, még jobb. Még jobb lett, végül 6:0x–6:1x-es kilométerekkel fejeztem be a versenyt. A végeredmény 4:08:28 lett, ami tulajdonképpen egy perccel rosszabb, mint Krakkóban, holott ott az időjárás sokkal kedvezőbb volt: Keszthelyen 25 fok felett volt a hőmérséklet! – arról nem is szólva, hogy ott előző nap nem futottam maratont! Ettől aztán meg is dőlt a múlt havi elméletem az időjárás mindenhatóságáról...
Nem verseny!
Voltam olyan hülye, hogy tavaly év végén neveztem a BalatonMan féliron távjára, gondolván, hogy fél év alatt nyugodtan fel tudok rá készülni... Hát, ebben kicsit naiv voltam, mert az úszással több gondom is volt, amit tetézett, hogy az edzési időszakok időnként megszakadtak. Nem volt több szerencsém a bicajjal sem. Márciusban ugyan sikerült vennem egy jó versenybringát, de aztán jött a rossz idő, nem tudtam használni, később pedig egyéb elfoglaltságok miatt nem volt időm. Pedig rám fért volna a gyakorlás, mert pl. a csatolós cipő használatában sincs gyakorlatom, ráadásul ezen egészen más a testhelyzet, következésképp más izmokat vesz igénybe, mint az eddigi kerékpározásaim. Amikor pedig végre elindultam vele az első gyakorlóútra, másfél kilométer múltán durrdefektet kaptam. Ezután néhány nap azért maradt ki, mert be kellett szereznem a belső cseréjéhez szükséges szerszámokat (hogy a belső javításához szükséges eszközöket, ill. az új belsőt ne is említsem. A kijavított belsőt visszatéve az hamarosan újra eldurrant: így vettem észre, hogy a felni belsejében futó védőszalag van szétszakadva. (Egy vadonat új bringán!) Ezután már a kerékkel kellett elzarándokolnom a boltba, és kicseréltetni a szalagot.
Eközben Bence, az úszóedzőm javasolta, hogy legalább egy sprintre menjek el a féliron előtt. Az ötlet annyira kézenfekvő volt, hogy azóta sem értem, korábban miért nem gondoltam erre. Bence az Orfűi Triatlon Fesztivált ajánlotta, így tehát az UB előtti hétvégére ez a könnyed átmozgatóprogram került. Közben az is kiderült, hogy a víz nagyon hideg lesz, így Litavecz Annától kaptam egy fura ruhát (Simonyi Balázs szerint ez szörfös ruha). A másik, ami kiderült, hogy a bringaútvonalon irtózatos emelkedők és lejtők lesznek: az egyik szervező annyi rémképet festett elém a lejtőkön lezúduló és összeroncsolódó kerékpárosokról, hogy a verseny előtti éjszaka folyamatosan a saját szétloccsanó fejemet láttam. Azért reménykedtem abban, hogy nagy baj nem lesz: úgy számoltam, a két órás szintidőbe éppen beleférek, ha 30 perc lesz az úszás (750 m), 60 a bicaj (20 km), 30 a futás (5 km). Időt nyerni legfeljebb az utóbbiban gondoltam. Magamat azzal nyugtatgattam, hogy ez nem verseny, ami némileg ellentmondásosnak tűnhet egy versenyen.
Az úszóruha sajnos nem vált be. Elindultam gyorsban, de egyáltalán nem ment: folyamatosan eldugoltam levegővételnél. Próbáltam átváltani mellebe, de kezdetben ott is gondot okozott a levegővétel. Közben megfigyeltem, hogy a ruha a hátamon állandóan megnyílik (Anna valószínűleg mellben erősebb nálam), talán ez okozhatott turbulenciákat, ezért nem váltak be a szokott mozdulatok. Aztán a mellett valahogy rendeztem, sőt, már gyorsba is tudtam váltani – ez utóbbival viszont annyira nem tudtam irányt tartani, hogy célszerűbbnek láttam visszaváltani mellbe. Végül a sok galiba ellenére is érezhetően jó idővel jöttem ki: kb. 22 perc lehetett. Ezután átöltöztem: ebben az egyetlen érdekes momentum az volt, hogy felhúzás közben teljesen szétszakadt az egyik zoknim – ennek ellenére ebben indultam el, és 26 perccel és egy kevéssel a start után már tekertem. A pályát könnyűnek nem mondanám, de se föl, se le nem találtam olyan vészesnek, ahogy lefestették. Az rosszabb volt, hogy bizonyos szakaszokon olyan volt az aszfalt, mintha rázókövön mentünk volna. Végig az járt a fejemben, hogy az első kerékben még olyan szalag van, mint a hátsóban volt, és ha tényleg azzal volt a baj – más magyarázatot nem találtam – akkor bármikor eldurranhat. Végül ez nem történt meg, a bringázás 50 perc alatt volt egy pöttyel, és rövid depózás (ill. egy félzoknicsere, melynek köszönhetően ezután bal lábamon fehér, a jobbon fekete zokni volt) után már futottam is a köreimet. Ekkor már láttam, hogy 1:18 után nem sokkal már a futópályán vagyok, és tudtam, hogy innen baj nem lehet. Kihasználtam, hogy e rövid távon nem kell a pulzussal vacakolni, és igyekeztem tolni, ahogy a csövön kifér. Mivel azonban az elején a bringázástól elég merev voltam, a végére viszont fárasztott a futás, úgy gondoltam, nem haladok nagyon gyorsan, olyan 5 perces tempóra tippeltem. Még az sem tűnt fel, miután 1:39:36-os eredménnyel befutottam, hogy ez 22 valamennyi öt kilométerre. (Ezzel kb. az is megvan, amire kíváncsi lettem volna: hogy mennyi lenne most egy full speedes szigetkör – mondjuk nem úszás és kerékpározás után mérve.) Mint kiderült, a futás 4:12-es kilométerekkel ment – el sem tudom hinni! Arra gondoltam, hogy ha úszás és kerékpározás után képes voltam erre, talán egy félmaratont is végig tudnék így nyomni – Bence aztán lehűtött, hogy aligha, és így utólag végiggondolva, hát persze, de a dolog akkor ennyire sokkolt.
A mázli csúcspontja
Már itthon voltam, járkáltam a lakásban, amikor hirtelen hatalmas pisszegést hallottam. Igen: az álló kerékpáron eldurrant az első, és a védőszalag fel van szakadva. Nem durrant el sem a versenyre menet, sem a versenyen, sem a versenyről jövet: itthon lehelte ki lelkét. Aligha lehet ez más, mint egy szerencsesorozat betetőzése.
Összegzés
A múlt havi 744 kilométer most 190-tel nőtt, így idén 934 km-nél járok, picit elmaradva a tavaly ilyenkoritól.
Utolsó kommentek