A bejegyzés címe lehetne az is, hogy Bolond a szív, de az már egyszer volt. Most ismét kiderül, hogy valahol kulcsszerepe van az időjárásnak.

Először is fel kell idéznem, hogy télen úgy gondolkodtam: nem edzek eleget, de hát télen ez érthető. Majd jön a nyár, és szinte minden reggel futni fogok. Jó, persze meleg lesz, de majd felkelek hajnalban, akkor mégiscsak hűvösebb van. Az elképzelés azonban már ott megbukik, hogy éjjel annyira meleg van, hogy nem tudok aludni. Ezért aztán fáradt vagyok, és a heverészést választom. Ekkora melegben a kettlebell is megterhelőbb, a hétvégi versenyek is, szóval jobb az óvatosság. Ebből aztán az a szörnyűséges tény következik, hogy a romantikus lassúzás óta eltelt három hétben mindössze kétszer futottam. Ráadásul úgy, hogy még azt is meg kell kérdőjeleznem, hogy lassúzásom valóban lassúnak tekinthető-e – legalábbis ahhoz képest, amit nyújtani tudok.

SZUFLA 50

Mondhatnám, hogy a SZUFLA egy olyan rövidítés, amit arra találtak ki, hogy rövidítésként jól hangozzék – ám még ez sem igaz, mert akárhogy  csavarjuk, a Szigethalmi Ultrafutók Egyesületének szak a SZUF-ig tart a SZUFLA, azt már nem fogják nekem megmagyarázni, hogy az Egyesülete normális rövidítése a LA. Arról nem is szólva, hogy versenyüknek 50 a neve, holott a leghosszabb táv 52 km – de hát aki jár teljesítménytúrákra, ehhez már hozzászokhatott.

A SZUFLA 50 egyébként kisebbfajta legenda, tavaly is nagyon dicsérték, ráadásul gyermekkoromban Szigethalomnál volt telkünk, érzelmileg is kötődöm a helyhez, így mindenképpen el akartam menni. Ma már nehéz lenne felidézni, hogy egy héttel a S!6 előtt miért éppen az 52 km-t szerettem volna megfutni – felkészülni ekkor már késő. Persze lehet, hogy előre sejtettem: közte amúgy sem lesz futás.

Amikor reggel a fuvarra vártam, még csak fejmagasságban sütött a nap, de már kellemetlenek voltak a sugarai. Gondoltam, hogy ez nem fog segíteni, de reméltem, hogy az út nagy része erdőben vezet, így a meleg sem okoz olyan gondot. Annak érdekében, hogy ne fussam magam szét a S!6 előtt, 140-es pulzushatárt választottam. Mivel sejtettem, hogy így végképp nem leszek kész pikk-pakk, még az mp3-lejátszómat is vittem, hogy ne unatkozzak a pályán. (Azt sejtettem, hogy nem lesz változatos: nyolc kört kellett megtenni az 52 km-hez.)

Kezdődött azzal, hogy bár egész éjjel a töltőn volt, a lejátszó kb. 10 perc alatt lemerült. Az erdő ugyan mint erdő kellemes volt, de nem valami látványos: szinte az egész pályán néhány méteres fák között egyenesen haladó, homokos utat lehetett látni. Csak néhány naposabb szakasz volt (ennek persze nehéz volt az adott körülmények között örülni), egy szakaszon kissé kanyargósabb volt az ösvény, és ezen a részen kicsit hullámvasutazott az út. E szakasz végén állt a legendás Szufla-domb, mely két, kb. három méteres halmocska, melyre igen meredeken kell fel- és lefutni, kb. bokáig érő homokban. Az időre különösebb panasz nem lehetett, mert a fák között hűvös volt, és még a szellő is fújdogált. Nem lehet egy rossz szót sem mondani a szervezőkre sem: a frissítés megfelelő volt (a kb. 6 km-es körön két frissítőállomás: egy italokkal, egy ételekkel és italokkal), az utat megfelelően mutatták és nagyon kedvesen biztattak.

Szóval semmire nem lehet panasz, de már az elejétől fogva nem éreztem magam motiváltnak. Ráadásul az 5. kilométer után hat perces kilométerek alá lassultam – a romatikus lassúzáson, ahol szintén 140-es pulzussal futottam, ez először a 10. kilométernél történt meg, és csupán a 27.-től volt rendszeres. ekkor már biztos voltam benne, hogy nem fogom végigcsinálni, el is döntöttem, hogy ha elkezdek 7 percnél lassabb kilométereket futni, inkább kiállok. A félmaraton környékén ez be is következett, az utolsó kilométereket már jóval lassabban futottam, mégsem tudtam a pulzust 140 alá nyomni. (A romantikuson egyszer sem mentem hét perces kilométerrel vagy lassabban.)

Kiszálltam, de nem éreztem úgy, és most sem érzem, hogy feladtam egy versenyt. Annyira motiválatlan voltam, és annyira nem volt értelme a folytatásnak, hogy természetesnek éreztem: ennyi elég. Gondoltam, majd az S!6-on úgyis jobb lesz.

Suhanj! 6

Tavaly a S!6-on futottam először tartósan 130-as pulzussal, mintegy kísérletként: végül 53,59km-t futottam a Garmin szerint. Most 150-es pulzushatárt lőttem be, és úgy számoltam, ezzel 63 km a reális eredmény. Ezt arra alapoztam, hogy ha ezzel a pulzussal Radenciben a kényszerkiállás ellenére 3:52 körül hoztam a maratont, akkor most minimum erre számíthatok, sőt, inkább jobb eredményre, hiszen a napsütés még annyira sem akadályoz, egyenletes és sűrű (két kilométerenkénti) a frissítés, és van arra remény, hogy a maradék időben még meg tudok csinálni egy félmaratont. Ezt azért is szerettem volna, mert korábban már kiszámoltam, hogy a 63 km-t tekinthetjük igazán ultrának: ami a 42 és a 63 között van, az csak wanna be ultra.

A pálya egyébként idén kellemesebb volt, mint tavaly, bár egy kis szint is került bele. Viszont tavaly a két kilométeres kör kétszer egy kilométerre oszlott, idén viszont középen volt a mérés, így négyszer ötszáz méter volt a táv. A gyakorlatban nincs különbség, de pszichikailag nagy: az ember így folyamatosan azt érezte, hogy mindjárt odaér a következő kiemelt ponthoz, a fordulóhoz vagy a kapuhoz. Sőt, világosban a déli fordulóban megfordulva máris látni lehetett a piros kaput. Innen is gratulálok annak, aki kitalálta!

Az első félmaraton szép könnyedén ment, annak ellenére, hogy végig fel voltam fújódva, hiába igyekeztem a tavalyi tapasztalatok miatt óvatosan étkezni. Könnyedén futottam, a pulzusom nem is ment fel 150-ig, de nem akartam erőltetni, hogy felmenjen, gondoltam, úgyis bosszankodom majd eleget, amikor csak amiatt kell visszafognom magam, hogy ne lépjem át a megszabott tartományt. Még az első körökben utolértem Vityát. Először arra gondoltam, hogy jó dolog lenne legalább egy ideig együtt haladni, de aztán megszólalt a jól ismert „jaj, de jól esik”-je – nála innen lehet tudni, hogy szenved. Mivel én ekkor még könnyedén bírtam a tempót, inkább kiléptem, hogy őt se kényszerítsem olyan tempóra, amit nem akar.

Az első félmaratont a hivatalos mérés szerint 1:54:42, a Garmin szerint 1:55:24 alatt teljesítettem. A Garmin szerint eddig a leglassabb kilométerem a 20. volt, 5:44-gyel – a hivatalos mérés szerint az első, 5:46-tal (ekkor még a pulzusmérő bolondozott, sűrű volt a pálya, kerestem a tempót). Bár még viszonylag jól voltam, ekkor már sejtettem, hogy búcsút inthetek a célnak: a második félmaraton 15 perccel szokott hosszabb lenni az elsőnél. Igaz, még nem voltam a pulzushatárnál, de ez már aggasztott: úgy éreztem, a lábaim nem bírnak anynit, amennyit a szívem könnyedén bírna. Talán a frissítést is elrontottam: bár minden körben megittam egy pohár vizet, enni az első félmaratonon semmit nem ettem. Nem éheztem vagy fáradtam szokatlanul, de ezt hibának gondoltam. Emlékezetem szerint ekkor kb. egy kilométerrel, azaz egy fél körrel járhattam Vitya előtt.

A második félmaratont tehát azzal kezdtem, hogy a víz mellé néhány körön át mindig lement egy darab banán is. A sebességem értelemszerűen folyamatosan csökkent: a hivatalos mérés szerint a 28. kilométer volt először lassabb hat percesnél, és a 30.-tól kezdve mind az volt; a Garmin szerint viszont a 29. sem volt gyorsabb (a dolognak nincs jelentősége: a különbség egy másodperc). A maraton végül a hivatalos mérés szerint 4:02:33 lett, a Garmin szerint 4:04:47. A hivatalos mérés azt mutatja, hogy eddig nem volt lassabb köröm 6:30-nál (ez a 42.), sőt, maradt energia még a 43.-ra is: ez 6:28 lett. A Garmin szerint már a 42. is 6:39 lett (bár addig valóban nem volt 6:30 feletti), a 43. már 7:03. Ez abból is adódik, hogy a 44. körben egy nagyobb frissítést tartottam, kis séta közben megittam a rajtcsomagban kapott energiafiola tartalmát, és ezt a  Garmin még a 43. kilométerre mérte. A félmaraton állása alapján kb. ekkorra kellett volna leköröznöm Vityát: volt, amikor a közelébe is kerültem, de sosem annyira, hogy a hátát lássam.

Ekkorra már eléggé összeomlottam, nyilvánvaló volt, hogy a kitűzött célt nem érhetem el, de még mindig hátra volt majd két órányi futás. A 44.-50. kilométer között hét perc körüli időkkel vonszoltam magam, nem sok erőm volt. Szerencsére összefutottam Láda Ágival, és kértem, hogy vegyen nekem egy csodatévő alkoholmentes citromos Gössert – ezt másfél kör múlva meg is kaptam Tóth Tamástól, és futás közben lassan elkortyolgattam. Úgy az 51. kilométernél meg is lett a hatása – ettől kezdve öt kilométeren át kilométerenként fél perccel gyorsabban, 6:30 körül haladtam, és végig nem lassultam hét perc fölé. Azt hiszem, ez a sör mentett meg attól, hogy a végére valami egészen gyalázatos tempót produkáljak. Ugyanakkor sokat jelentett a napfelkelte is, mely tavaly is hatalmas könnyebbséget hozott. Már olyan lassú voltam, hogy Vitya kezdte szépen visszahozni a hátrányát, már azon sem lepődtem volna meg, ha egyszer csak visszaelőz. Innentől kezdve viszont megint azt láttam, hogy minden körben néhány méterrel odébb találkozunk, tehát megint én haladtam gyorsabban. Így tartott ez az utolsó körökig, amikor Vitya valószínűleg begyorsított, és valahogy lemaradtam róla: végül kb 1,2 km-rel tettem meg többet, mint ő.

A Vityával való összehasonlítást nem azért erőltetem, mintha valami versengés lenne közöttünk, csupán azt próbálom kideríteni, hogy követtem-e el taktikai hibát. Hosszú távon eredményeink azt mutatják, hogy kb. egy kategóriába tartozunk: közös versenyeinken hol ő fut jobbat, hol én. Az egyértelmű, hogy ő ezt a versenyt óvatosan indította, és a végén is jó erőben volt: az utolsó kilométerét hat perc alá hozta be, ami nekem akkor már aligha ment volna. De akkor elfutottam magam? Nem, nem hiszem, hiszen ha nem is sokkal, de többet futottam nála. Ráadásul az én leggyorsabb köröm 5:08 volt, az övé 5:15 (mindkettőnknek a második), a leglassabb nekem 7:53, neki 7:57 (nekem a 49., neki a negyvenedik – a szomszédosakhoz képest mindkettőnknél jóval hosszabb, tehát valószínűleg egészségügyi szünetet tartalmaz; Vityánál a kiugrás nagyobb). Mivel Vityánál az egyetlen hét perc feletti kilométer ez a minden bizonnyal kitérőt is tartalmazó, azt kell mondanom, hogy legalábbis alulról egyenletesebb teljesítményt nyújtott – ugyanakkor akkora ingadozást nálam sem látok, hogy egyértelműen elfutásról beszéljek.

Végül a Gramin szerint 58,9 km, a hivatalos mérés szerint valamivel több, mint 59,275 km lett az eredményem. Kétségtelen, hogy ez eddigi leghosszabb futásom, de ahhoz, hogy elégedett legyek, minimum a hat perces átlagkilométer kellett volna hoznom (ez lenne a 60 km, azaz az óránkénti 10 km) – ezzel szemben 6:07 volt. Ami még jobban aggaszt, az az, hogy a pulzus alig néhányszor ment fel 150-re, sőt, az utolsó 15 km-en inkább 140 alatt volt – az átlag is 141 lett! Alig 12-vel, és nem 20-szal több, mint tavaly! Olyan, mintha teljesen elszúrtam volna a futási képességemet, és nem lennék képes úgy futni, hogy normális pulzust érjek el. Persze a Szufla meg arra utal, hogy még mindig nem tudok alacsony pulzussal normális tempót futni.

Összességében pedig az az eredmény, hogy akár innen nézem, akár onnan, szarul futok.Persze nem akarom azt mondani, hogy az eredmény úgy, ahogy van szar: ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egyben lefutok 59 kilométert, körberöhögöm. (2010 tavaszán még abban sem voltam biztos, hogy egy szigetkört le tudnék futni egyben.) És végképp nem akarom azt mondani, hogy aki nálam is kevesebbet futott, az papírkutya. Ami aggaszt, az a a fejlődés hiánya. Úgy érzem, ha tavaly nem pulzuskontrollal futok, akkor ennyit akkor is simán megtettem volna – talán többet is. Miféle fejlődést lehet itt látni? Szerintem a prágai maraton óta semmit nem tudtam fejlődni.

Lehet kifogásokat keresni. Az előző héten a hőségtől nem tudtam rendesen aludni. A verseny éjfélkor kezdődik, ez szintén extra nehézség. Ha ki nem is kellett állnom miatta, a felfújódás lassít. Bár a hátam feltűnően javul, futásnál azért folyamatosan fáj – ha nem is rettenetesen, annyira azért igen, hogy zavarjon. Ugyanakkor ennél jobb körülményeket, kellemesebb időjárást, jobb frissítést kívánni sem lehetne. Esetleg ACG-ket lenne érdemes magamnak bekészíteni. De most már ideje lenne felmutatni valamit.

Összegzés

A legutóbb 1247 km-nél tartottam, ehhez jön most 85, ami idén összesen 1332 km. Sajnos komolyan meglátszik az edzések elmaradása, hiszen tavaly ilyenkor már 1567 km-nél jártam: ez csaknem 250 km elmaradás. Az egyetlen vigasz, hogy tavaly ilyenkor túledzettem magam...