Az éjszakai futások korszaka elsősorban annak köszönheti létét, hogy nappal nyáron hőség van. De mi van, ha az éjszakai futások korszaka elmúlik, de a hőség még nem?

Idén pontosan erről szólt a Korinthosz.hu. A célba érkezéskor árnyékban volt 35 fok – csakhogy az út során árnyékot nem láttunk. (Van, aki ennél is nagyobb melegről számol be – Én azt mondom, amit célba éréskor a telefonom mutatott.)

De akkor kezdjük az elejéről: a Korinthosz.hu elsősorban a 240+ km-es Spartathlonra készülők felkészülési versenye. A Spartathlon első szakasza az Athén és Korinthosz közötti 81 km, ezt 9 és fél óra alatt kell megtenni – ezt szimulálja a Korinthosz.hu Baja és Szekszárd között (jó nagy kacskaringókkal, hogy meglegyen a táv). Itt két szintidő van, a tíz és fél órán belül beérők kapnak érmet, a kilenc és fél órán belül beérők emellett oklevelet is arról hogy a Spartathlon első szakaszának megfelelő távot teljesítették. (A befutópólót azonban, akárcsak a Borvidéken, előre megkaptuk, amit azért őszintén szólva nem értek. Vagy ne legyen rajta, hogy finisher, vagy ha rajta van, tényleg csak azok kapják meg, akik beérnek szintidőn belül.)

A versenyt már tavaly megcsináltam, ez volt azóta is a leghosszabb táv, amit egyben futottam (a belegyaloglásokat nem számítva), és valahogy nem is volt kérdés, hogy idén megyek-e. Idén az útvonal a tavalyi fordítottja volt, nem Bajáról Szekszárdra, hanem Szekszárdról vezetett, ráadásul kissé eltérő útvonalon. Irma úgy gondolta, hogy eljön velem, de csak biciglin, így legalább kísérhet. Akkor még nem olvastam Simonyi Balázs sorait:

Persze, amíg a szabályzat nem mondja ki egyértelműen, hogy nincs segítség, addig a szupportálás megengedett. Az örök kérdés mindig az: melyik teljesítmény ér többet, a tisztán magad által leküzdött akadály, vagy a segítségekkel, a körülmények kreatív kihasználásával elért? Nekem az előbbi. Az önkiszolgálás és önszopatás - az eleve jobban megedz és felkészít egy következő megmérettetésre. Azért szimpibb egy terepverseny, mert ott limitáltan lehet kísérni a kevés és nehezen megközelíthető pont miatt. A kísérés magától értetődően nem csalás, viszont kíváncsi lennék miket futnának magukra utalva a kísérőkkel elindulók.

Nos, én bevallom, ha Irma nincs ott, aligha érek be szintidőn belül. Nem is igazán azok a másodpercek, percek számítanak, amiket azáltal nyertem, hogy mindig a kezembe adta, ami kellett. De számos alkalom volt, amikor a hőségben két frissítőpont között kiszáradtam volna, ha nem ad vizet. Nyilván nem úgy száradtam volna ki, hogy kidőlök és hollók lakmároznak a testemből, de úgy igen, hogy ne tudjam pontról pontra pótolni a folyadékveszteséget, és teljesen belassuljak, esetleg feladjam és kiálljak. Alternatívaként persze ott lett volna, hogy ivózsákot vigyek magammal, mint tavaly, de ez másfajta pluszteher lett volna – nem is igazán a súly miatt, hanem mert a hőt leadó felületet csökkentette volna.

De akkor kezdjük ismét elölről. A szekszárdi Garay térről indultunk, fel a hegyeknek, mert a viszonylag sík kivezető utakon nem tudták lezárni a forgalmat. Nincs ezzel semmi baj, jó kis kihívással kezdődik, és hát ugye Görögország se sík. Összességében végül is alig hetven métert emelkedtünk, és aztán lefele jött. A „taktikám” idén is az volt, hogy hat percesekkel indulok, de az elején még olyan könnyedén ment, hogy felfelé is alig bírtam, hogy ne legyen jóval hat perc alatt. A 3-4. km-re aztán jött olyan emelkedő, hogy a 140 fölé emelkedő pulzusom miatt inkább visszaváltottam sétába. Az így elvesztegetett időből aztán azzal próbáltam visszanyerni valamicskét, hogy lefelé hagytam magam vitetni a gravitációval, még ha a pulzusom ennek köszönhetően nem is ment le rendesen. Aztán a síkra visszaérve belőttem az 5:50 és 6:00 közötti tempót, és a pulzus is visszaállt 130 és 135 közé. A 8. kilométer elején találkoztam Irmával (a kerékpáros kísérők egy része kihagyta a hegyeken való átkelést – nem mintha nem lehetett volna megküzdeni az emelkedőkkel, de szerintem nem illendő a futókat ezzel is zavarni a szűk utakon), és innen együtt haladtunk tovább.

Frissítőpont nagyjából 3-5 km-enként volt. Igyekeztem úgy beosztani, hogy úgy 5 km-enként egyek is egy energiaszeletet vagy zselét. Bár előzetesen azt hittem, ezeken a szakaszokon is szükség lesz a frissítőpontok közötti vízpótlásra, meglepetésemre még nem volt. A radikálisabb folyadék-utánpótlás érdekében a 26. km környékén, Bogyiszlón lenyomtam egy alkoholmentes citromos Gössert (ACG), és indultam tovább. Tavaly 30 után eljött egy holtpont, amikor igencsak nehezemre esett tartani a tempót, ilyen idén nem volt. A tempót, ha nem is könnyedén, de különösebb nehézségek árán tartani tudtam a 41. km-nél található fordítóig. (A 41. kilométernél 4:06:49-kor jártam a hivatalos mérés szerint: a tempóm eddig 6:02 volt – a frissítőknél elvesztegetett idő miatt rosszabba a  hat percesnél.) Mivel azonban a pulzusom folyamatosan emelkedett, úgy döntöttem, innentől inkább elengedem a tempót, és próbálom a pulzusom 150 alatt tartani. Ez helyes döntésnek bizonyult, de talán kissé megkésettnek is.

A következő 10-12 kilométeren ugyan még nem lassultam be olyan nagyon, de a végigfutott (frissítőpontmentes) kilométerek inkább 6:20–6:40 közé estek. Bár korábban sem volt sok árnyék, úgy a 46. km környékétől (tehát kb. déltől) egyáltalán nem volt, egészen kb. a 70. km-ig (azaz kb. délután háromig). Ez aztán meg is látszott a teljesítményemen.

Az 52. kilométeren a frissítőpont után már csak hosszabb séta után tudtam elindulni, és az 56. kilométerig csak egy olyan kilométerem volt, melyet nyolc percnél hamarabb tettem meg. Az 57. és 62. között viszont ismét sikerült 7:10 körüli tempóval mennem (egy 8:10 körüli km kivételével). A következő három kilométer átlaga viszont inkább a 11 perc körül járt, az ezt követő háromé viszont megint 7 körül. Eközben beértem Bajára, és egy frissítés miatt lassú kilométer után ismét 7:02-es, illetve 6:36-os (!) km-t futottam. Eközben elhaladtam a célkapu mellett, de még volt kb. 11 km-em, melyet a Baja melletti szigeteken kellett lefutni. Egy elkeseredett, hosszú gyaloglás közben, a 72. km-en merült le az órám.

Az alábbi képen az látható, hogy idén, illetve tavaly hogy haladtam 50 és 70 km között. Látható, hogy a belesétálások eloszlása más, de mindkét esetben öt hasonló mértékű belesétálás volt. Különbség még, hogy idén a sebességi maximumok alacsonyabbak voltak.

Itt az egyes km-ek láthatóak, fölül ismét az idei, alul a tavalyi. Maratonig hasonló a kép (eltekintve a hegymászástól), idén megúsztam a nagydepózást féltávnál, de hamarabb kezdtem lassulni. Itt is látszik, hogy a második fele lassabb volt.

Nemsokára aztán valahogy összeszedtem magam, és elkocogtam az utolsó előtti fordítópontig. Innentől viszont belesétálás nélkül végigfutottam a távot. Ez részben talán annak köszönhető, hogy itt már több volt az árnyék – bár a fák között megszorult nedves levegő időnként olyan érzést nyújtott, mint amikor szaunába lépünk be. Motiváló tényező volt az is, hogy már aggódtam, hogy kicsúszhatok a kilenc és fél órás határidőből. Azt ugyanis nem láttam már, hogy mennyi idő alatt mekkora távokat teszek meg, így egyáltalán nem engedhettem meg magamnak, hogy időt veszítsek. Minden sarkon azt vártam, hogy végre felbukkan a híd, mely visszavezet minket a cél szigetére. De persze a híd túl messze volt, és ezerszer csalódnom kellett. Aztán végre felbukkant, megmásztam, és szinte sprintelve értem a célba (legalábbis az előző kilométerekhez képest megdöbbentően jó tempót toltam – számszerűsíteni sajnos nem tudom, hiszen ekkor az órám már rég halott volt).

Végül aztán kicsit több, mint negyed órával a vége előtt értem be. Szalai Miki, akivel tavaly együtt értünk célba, most három percet rám vert, amihez gratulálok – ugyanakkor úgy érzem, ez nem olyan vészes különbség, különös tekintettel arra, hogy idén nem is nagyon tudtam igazán hosszúakat edzeni.

El lehetne játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem 6 percesekkel, hanem 6:20-asokkal indulok, vagy ha mondjuk 145 alatt tartom a pulzust. Lehet, hogy korábban kezdtem volna lassulni, de nem ilyen ütemben. De leginkább nem a távolságot vagy a sebességet éreztem megterhelőnek (legalábbis a maratoni távig, hanem a meleget.) Ennek ellenére lehet, hogy okosabb lenne a visszafogottság ilyenkor. Nyilván ezt akkor tudnám meg, ha többször futnék ultrát.

A verseny közben elég elkeserítőnek éreztem a lassúságot és a belegyaloglásokat, és úgy éreztem, nagyon rosszul megyek. Utólag viszont arra gondoltam, hogy ilyen időjárási körülményke között az sem lett volna csoda, ha a maratonig sem jutok el. Sőt, ha maratonra átszámolom, képes lettem volna ilyen körülmények között is behúzni négy óra alá, ami viszont tényleg kisebbfajta csoda. És végül is az is, hogy végig bírtam a 81 km-t és szintidőn belül beértem – és még csak nem is hajszál híján. Összességében tehát elégedettnek kell lennem, különösen ha arra is gondolok, mennyire nem voltam igazán felkészülve egy ultrára.

Ráadásul ha kellőképpen csűröm-csavarom, még azt is ki tudom hozni belőle, hogy Lubics Szilvit is legyőztem. Ő ugyanis tavaly 6:30 alatt teljesítette a versenyt, az idei hőségben 7:14 alatt húzta be, tehát kb. háromnegyed órát rontott – én viszont csak felet! Ha pedig az összidőnkhöz arányítjuk, még kevesebbet rontottam, mint ő: míg Szilvi tavalyi eredményénél 11%-kal futott több időt, én alig 6%-kkal... Mi következik ebből? Hát egyértelműen az, hogy ki a jobb... Ezek után pedig mire panaszkodjak?

(A képekért Szaszának vagyok hálás.)

IronMan, IronGirl

Nem, sem az IronManen, nem az IronGirlön nem indultam, viszont az előbbin önkéntesként segédkeztem, az utóbbin pedig kint voltam fényképezni. Vannak bizonyos fenntartásaim a női versenyekkel szemben, ezekről korábban írtam. A fő bajom ezekkel, hogy nem veszik komolyan a nőket: csak rövid távúak. (Azóta a Testébresztőnek van 30 km-es távja is, ami szépítene a dolgon – de az meg nem női futás.)AZ IronGirl a komolytalanságot azzal is fokozza, hogy tavaly egyáltalán nem volt csip, idén meg volt, de a rajtnál nem volt csipszőnyeg, így mindenkinek bruttó időt mértek, ami ugye semmit sem mond, különösen, ha hátulról indul valaki.

Fenntartásaimtól függetlenül fényképezni kijárok, hagy legyen meg a résztvevőknek az örömük, ha megtalálják magukat a képeken. Voltam már IronGirlön és Testébresztőn is, különösebben negatív benyomásaim nem voltak. Mostanáig.

Egy ilyen verseny viszonylag alacsony áron olyan dolgokat biztosít, melyeket sokszor nagyobb versenyek sem: póló, érem – ráadásul a szintidő is nagyon laza, gyakorlatilag nincs. Alapvetően azt feltételezhetnénk, hogy ez jó így, mert olyan embereket is elcsábít, akik egyébként nem indulnak versenyeken, és itt megszerethetik a dolgot, jöhetnek más versenyekre is. De sajnos a gyakorlatban ez nem így van.

Azért azt döbbenet látni, hogy egy tíz kilométeres verseny hatodik kilométerén (a második kör elején) már tömegesen sétálnak. De félreértés ne essék, nem a 20-40 kg súlyfelesleggel induló lányok-asszonyok – ők általában lassan, de tisztességesen tolják, esetenként belesétálnak, majd újra kocogni kezdenek. De nem, a sétálók többsége minimális vagy semmi súlyfelesleggel nem rendelkezik, korosnak sem mondható. Ráadásul sokuk arcán a csalódottság és megdöbbenés: hát nem megy? Na nem azt mondom, biztos vannak közülük, akik jó időt akartak futni, ezért elfutották az elejét. Valahol aztán kénytelenek belesétálni, majd visszafogottabb tempóban befutni a célba. Senkire sem mernék ujjal mutogatni, hogy nem való ide. De ennyien nem lehetnek. A többségről nyilvánvaló, hogy a verseny előtti hetekben biztosan egyszer sem futott le nemhogy tíz, de öt kilométert sem. Aztán itt valahogy végigvergődi az első kört, lesétálja a másodikat, majd átveszi az érmét és másnap a munkahelyen, barinőknek stb. eldicsekszik, hogy ő futóversenyen volt, lefutotta a tíz kilométeres versenyt! Megcsinálta!

Na nem, ez az amit nem kéne, erre semmi szükség nincs. A sportolás lényege nem az, hogy elmegyünk valahova, és onnan hazaviszünk valami elismerést. Az egész lényege éppen a felkészülés, amiről itt a résztvevők jelentős részénél nyilvánvalóan nem beszélhetünk. Az a sportesemény, mely elmondhatja magáról, hogy „felkészülés nélkül is meg tudod csinálni”, kontraproduktív, sőt erkölcstelen. Ez nem a sport megszerettetéséről szól. Ez valami olyasmit üzen, hogy pénzért megveheted az illúziót, hogy valamit letettél az asztalra. A minimum az lenne, hogy aki nem ér be mondjuk hét perces kilométerekkel (ami tíz kilométeren igazán nem kemény feltétel, félmaratonnál szokás ennyit elvárni), az nem kap érmet. Így aztán a sétálók nem vennék el a lehetőséget azok elől, akik tisztességesen futnának, de már nem tudnak nevezni. Arról nem is szólva, hogy ha versenyszervező vagyok, akkor még egy ilyen versenyen is odafigyelek a szabályok betartására. A verseny után több helyen is lehetett arról olvasni, hogy egyesek levágták a kört. Az ilyeneket nemhogy azonnal ki kell zárni  a versenyből, de a későbbi indulástól is eltiltani, hiszen nyilvánvaló, hogy számukra az egész csupán az éremvadászatról szól, semmi másról.

Összegzés

A legutóbb 1393 km-nél jártam. A Korinthosz.hu-n 81 km-t futottam, előtte ill. a következő héten összesen csupén 31 km-t edzettem, így augusztus 23-ig összesen 1505 km-t tettem meg.