Utoljára az UB kapcsán írtam – ennek immár több, mint három hónapja. Annak, hogy ez így történt, az az oka, hogy először nem volt igazán miről írnom, aztán meg elkezdtek felgyorsulni az események, és időm se nagyon volt, meg mindig úgy is gondoltam, hogy na még a következő hozzáveszem, és úgy írom meg. Így aztán eltelt a nyár. Most itt állok szeptember közepén, mint a kisdiák, aki visszatért az iskolapadba, és rögtön fogalmazást kell írnia Mit csináltam a nyáron? címmel...
Az egyik legfontosabb dolognak tartottam, hogy az UB után ne álljak le, és ne veszítsem el edzettségemet. A rákövetkező héten hétköznap ugyan nem futottam, de pénteken Gézáékkal ismét duplamaratonos hétvégére indultunk. A második ezúttal is Keszthely lett volna, de előtte most nem Szlovéniába, hanem Ausztriába mentünk. A Sommeralm Bergmarathon kis mezőnnyel (kb. 40 indulóval) rendezett verseny, érdekessége, hogy van benne 1730 méter szintemelkedés (371 méterről 1446-ra kell feljutni), zömmel aszfaltúton vagy nem túl nehezen járható ösvényeken – mindent összevetve érdekes kihívás.
Sajnos azt nem tudom elmondani, mennyire az, mert a negyedik kilométeren csúnyán beállt a vádlim, és a 11. kilométer után úgy döntöttem, hogy mivel nem javul, inkább kiszállok. Utána még sétáltam kb. ugyanennyit, gyönyörködtem a tájban, de sajnos a vádlim nem javult, úgyhogy legalább azzal nyugtathattam magam, hogy jól tettem, hogy kiszálltam. Sajnos a helyzet nem lett jobb másnapra sem, így aztán Keszthelyen már el sem indultam.
A következő héten elmentem masszőrhöz, majd pihentettem a lábamat. Pénteken elmentem egy könnyed belvárosi futásra (ha jól emlékszem, ez a pizsamás lehetett, de az is lehet, hogy a nyakkendős volt), és tesztelésre felvettem az új ötujjas Adidas cipőmet. (Cipőbemutató majd egy külön posztban.) Kellemesen telt a közel 15 km-es kocogás, eltekintve attól az apróságtól, hogy az új cipőm kissé feltörte a sarkam.
Vasárnap volt a Börzsöny Trail, ahol ismét új cipőt avattam (inov8). Ezzel nem lett volna baj, de a sarkam már fel volt törve. Úgy gondoltam, ez nem olyan nagy probléma, majd leragasztom, aztán kész. Mondjuk nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető fájdalom volt. Így futottam (egy kis eltévelyedéssel) 38 km-t. Az idővel nem dicsekednék, 5:20 lett (6 óra volt a szintidő), az is nagyrészt annak köszönhetően, hogy majdnem elestem. Azért csak majdnem, mert az esés irányába esett egy vastag bükkfa. A fejemet még el tudtam rántani úgy, hogy ne az tompítsa a becsapódást, ám így a mellkasomra és a karomra várt a mozgási energia elnyelésének nemes feladata. Néhány percig egy helyben álltam úgy, hogy még a leesett szemüvegemért sem tudtam lehajolni (egy sporttárs vette fel nekem), ráadásul a hirtelen mozdulatoktól teljesen begörcsölt a belső combom. Egy idő után igyekeztem összeszedni magam, és újra kocogni, de az újra jelentkező görcsök újra megállítottak. Végül elmúltak, és így viszonylag normális idővel mégis beértem, bár korábban nem voltam biztos abban, hogy ez szintidőn belül sikerül. (Az alábbi képen már láthatóak az esés következményei.)
Bár a fába csapódásnak köszönhetően is szereztem néhány nyolc napon túl gyógyuló sebet, ezek nem akadályozhattak volna meg a futásban. Ellenben a sarkam annyira szétment, hogy két héten át cipőt sem tudtam húzni, így a futások a június fennmaradó részére már el is maradtak. Először július 3-án futottam újra,laza, társalgós kocogás volt, hogy valahogy visszatérjek.
Két napra rá viszont már ott volt a Night Run Budapest.Természetesen nem akartam nagyon nyomni, tekintettel a kimaradt időszakra. Végül azonban annyira rosszul nem is sikerült, sőt egyfajta rekordot is felállítottam: emlékezetem szerint ez volt az első futásom, ahol az első kilométer volt a leglassabb, az utolsó a leggyorsabb. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a verseny a várba való felmászással kezdődött. Az első km 6:10 lett, a rakpart síkján kezdetben 5:20 körüli km-eket toltam viszonylag könnyedén, ám a 9. km-től ez már felkúszott 5:30 körüliekre, és egyre nehezebben ment. A táv felénél már az járt a fejemben, hogy bírom-e ezt végig. Aztán a 16. km után, az északi fordítónál elkezdtem úgy érezni, hogy van még mit kihozni, és okozatosan gyorsulni kezdtem. Érdekes módon olyan embereket, akikkel korábban lépést tartani is hiába próbáltam, simán visszaelőztem, a 20. km 4:51-es, a 21. 4:45-ös lett. Végül 5:21-es átlaggal, 1:53:43-as idővel értem célba, ami persze jónak sem mondható (edzésnek elmenne), de akkor nem bántam. Az egész szépséghibája az volt, hogy a pulzusom az egekbe ment, az utolsó km-eken már 160 felett járt, a célban a 170-et nyaldosta, és az egész távon átlagosan 155 volt. Igaz, ahogy hallottam, másoknak sem volt könnyű, mert bár már sötétben volt (igaz, az Endomondo szerint Weather: Sunny), nagyon fülledt volt az idő.
A következő hetek edzései azt mutatták, hogy bizony érezhető a kiesés. Kezdetben nappal nem is tudtam futni, mert már a reggel nyolc órás melegben is úgy lelassultam, ha tartani akartam a pulzusom, hogy szinte értelmetlennek láttam az egészet. Éppen ezért még nagyobb hangsúlyt kaptak a hajnali futások, különösen az Ulrik és Kriszti szervezte Fuss Hajnalkák. Ezúttal nem közlök táblázatot futásaimról, de egy számsort azért igen. A Fuss Hajnalkák találkozója a Batthyány térnél van, és azt találtam ki, hogy odáig igyekszem tempósan futni, utána úgyis a könnyed kocogás és lépcsőzés kombinációja következik. Mivel a Boráros és a Batthyány közötti táv csak 4km, úgy döntöttem, elfutok a Margit hídig, és onnan vissza, ez így pont 6 km. Ezt mindig igyekeztem a lehető leggyorsabban megtenni, de úgy, hogy a 150-es pulzushatárt azért ne lépjem túl. Ezen a távon a kilométerek átlagideje hétről hétre így változott: 5:02, 4:51, 4:43, 4:39, 4:41 (ez a 81km-es verseny után volt), (egy hét kimaradt), 4:37. A gyorsulás jelentős, de azért látható, hogy a folyamat a végére erősen lelassult.
A július nagyjából az egyébként érdektelen edzésekkel és az erőm visszanyerésével ment el. Az első verseny, amin indultam, a Budapest Terepkupa volt, de ezt is főként edzésnek szántam. Annak érdekében, hogy el ne fussam, elhatároztam, hogy Ulrikhoz csatlakozom, és vele megyek végig. Ez jó döntés volt, érdekes menet volt. Ulrik nagyon sajátos futó: igaz, volt, amikor úgy éreztem, nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne hagyjam ott, de voltak szakaszok, amelyeken azon gondolkoztam, hogy vajon meddig fogom még tudni tartani az általa diktált tempót. Végül a tervezett hét órán belüli teljesítés helyett 5:55:51 alatt értünk be, ráadásul pont a nagy zuhi előtt – nekünk csak némi csepergés jutott.
Két hétre rá viszont már igazi verseny jött, a Suhanj! 6. Ezt eredetileg célversenynek szántam, de a nagy edzéskiesés miatt az igazán komoly célokról már lemondtam. Viszont kezdtem úgy érezni, hogy azért lassan közeledek a versenyformámhoz, így végül abban maradtam, hogy egy 63 km-es célkitűzés nem irreális – és ebben Péter is egyetértett. Ehhez nagyjából 5:40-es km-eket kell futni, ezért elhatároztam, hogy próbálok egyenletesen, 5:30 és 5:40 közé eső km-eket menni. Úgy számoltam, hogy az első 21 könnyed lesz (a korábbi edzések alapján), a második 21 már kemény, a harmadikat pedig nagyon meg fogom szenvedni, ha sikerül egyáltalán. Ezzel szemben már az első tíz km-en erős kétségeim voltak, hogy meddig fogom bírni. Azért a 44. km-ig csak sikerült, igaz, addig a tartomány alján tudtam tartani az időt, így jó pár tartalékmásodpercet összeszedtem. Azért a következő tíz km-en nem nagyon ment 5:4x fölé az átlagom (egy frissítős megcsúszást nem számolva), az 56.-tól viszont már 5:5x-eseket mentem, a 60.-tól pedig már 6 perc fölé csúsztam. A negyvenesek végén még az is megcsillant előttem, hogy a 64 is meglesz, de a végére ez a remény elveszett. A 63. végén így is maradt majdnem négy percem, így ötszáz métert simán rá tudtam volna még tolni, de ez már nem érdekelt (meg a bugyellárist is elfelejtettem áthaladáskor kézbe venni).
Végül a 11. helyen értem célba, de nem ez érdekel: ha valamire büszke lehetek, akkor az az, hogy a leglassabb köröket nézve harmadik lettem: csak a csodálatos Szabó Áronnak (a verseny győztesének) és a remek Márkus Öcsinek (6. hely) nem volt lassabb köre, mint nekem. Ez pedig azt mutatja, hogy sikerült még így is nagyon egyenletes teljesítményt nyújtanom. Ráadásul sokkal jobb állapotban értem a célba, mint tavaly –annak ellenére, hogy az átlagpulzus 143, és nem 141 volt (érdekes módon a végére idén is lement 140 alá, mint tavaly).
Ezután alig hat nappal következett a Korinthosz.hu a maga 81 km-ével (Baja és Szekszárd között, nagyrészt a töltéseken, sok keringővel). Ez volt életem első igazi ultraversenye, hiszen eddig 63 km-nél többet nem futottam (a S!6 előtt a velencei Optivitán is pont ennyit tettem meg). Simonyi Balázzsal és Lőw Andrással, illetve Szalai Mikivel mentem le – az előző napi beszélgetés során kiderült, hogy ő kb. velem azonos esélyekkel indul, s mivel neki nem volt különösebb terve, abban maradtunk, hogy együtt indulunk. Az én nagy stratégiám az volt, hogy hatpercesekkel megyek, amíg bírok. A S!6 alapján reméltem, hogy ez azért úgy hatvanig menni fog.
Valójában rendkívül nyomasztó tudat volt 81 km-nek nekivágni. Ez első tíz km-nek el kellett telnie, hogy fejben kicsit összerakjam magam, és valahogy hinni tudjak abban, hogy lehetséges. Az első holtpont a 33-34. km-nél jött el. Előtte Miki hosszabban időzött a frissítőpontnál, így egyedül haladtam – alig tudtam hozni a hat percet. Nem sokkal a következő frissítőpont előtt utolért. Ezután együtt megint jó sebességet hoztunk, volt egy 5:30-as kilométer is, tudatosan kellett arra figyelnünk, hogy ne fussuk el. Sajnos féltávnál hosszabb kiállásra kényszerültem, Miki továbbment, kellett néhány tempósabb km, hogy utolérjem. 50 után viszont már kezdtünk belesétálgatni, és amikor futottunk, akkor is 60:10–6:30 között. Volt hogy Miki mondta, hogy menjek, mert nem bírja, aztán utolért, volt néhány km, amikor ő haladt előttem. Aztán a 67-nél egy frissítőponton megint utolértem, és innen már végig együtt haladtunk tovább. Többször belesétáltunk, de pl. a 72.–73. km lényegében kerek hatperces lett, amit nem győzök csodálni. (Korábban sosem értettem azokat, akik hol belesétálnak, hol elfutnak mellettem – ebben az esetben viszont olyan volt, hogy ha futottam, akkor egy bizonyos sebességgel kellett, és nem tudtam mondjuk hétpercesekkel, de folyamatosan haladni.
Hatvan után már azt mondtam Mikinek, hogy jó, ha beérünk a kilenc és fél órás szintidőn belül, ő még reménykedett a kilenc órásban. A hetvenedik felett már kezdtük sejteni, hogy a kilenc óra meglesz – végül 8:45-ön belül értünk be. Ez 6:28-as átlagot jelent, ami szerintem ilyen távon először kifejezetten jó, ezúttal nem vagyok elégedetlen. (Persze nyilván van hova fejlődni. A pulzusom maximuma egyébként 155 volt, ezt már a 35. km környékén közelítettem, de ötven felett már a közelében sem nagyon jártam, kivéve a befutót.) Már korábban tapasztaltam, hogy sokszor segít, ha valakivel együtt megy az ember – most ez még erősebben kijött. Biztos vagyok benne, hogy egyedül egyikőnk sem tudta volna így abszolválni a távot, ha pedig megpróbáltunk volna versenyezni egymással, akkor kicsináltuk volna egymást, és kimerülten vonszoljuk be magunkat, jóval később. Persze a sikeres együttműködéshez az is kell, hogy tényleg nagyjából egy szinten legyünk.
A 81 km után négy nappal már a Szimpla Élményt futottam Moós DK Gergővel – éppen egy hónappal azelőtt, hogy nekivágnánk a Dupla Élménynek. Erről Gergő részletesen írt, feleslegesnek találom megismételni, amit leírt. Úgy látom, felfele és síkon kissé gyorsabb vagyok, mint ő, ám lefele ő megy sokkal jobban – és ezt nem csak a Hokának köszönheti. Én kevésbé szélsőségesen ítélem meg, mint Gergő, mert én eleve nem célként tűztem ki a teljesítést, csupán egy próbának, hogy hogy menne. Ez persze nem jelenti, hogy ne gondolnám komolyan, de azt hiszem, akkor sem kell szégyenkeznünk, ha mondjuk a 60. km-nél kiszállunk. A mostani 5 óra 23 perces eredmény nem rossz, azt igen valószínűtlennek tartom, hogy teljesítjük, de szintidőn túl – szerintem ha nem leszünk bent időben, annak komoly oka lesz, teljes kimerültség vagy sérülés. Az én átlagpulzusom 134 volt, és nem ment 153 fölé. Igazi kihívásnak még csak nem is a Sombokor másodszori megmászást tekintem, hanem utána a leereszkedést – eddigre már nagyon fáradtak lehetnek az izmaim, és könnyű sérülni.
A 23-ai hétvégén Krisztivel és Katával mentünk a Pécs-Pogány Repülőtéri Éjszakai Félmaratonra. Itt a kifutópályán kellett futni. Laza tempót terveztem, de az első kilométerek 5:0x–5:1x-es tempóval sikerültek. Ekkor úgy éreztem, innen már nem illene visszalassítani. Bár fogalmam sem volt, mennyivel megyek (időközben teljesen besötétedett, és a kifutópálya fényei csak arra voltak elegendőek, hogy az irányt tartsam – azt sem láttam, hova lépek, de szerencsére a beton valóban makulátlanul sima volt; az órám világítása meg még tavasszal tönkrement), ezt a tempót sikerült is tartanom, sőt, a 20. km 4:45, az utolsó 4:42 lett. Igaz, a pulzusom ekkor már 160 közelében járt – az átlagpulzus 147 lett.
Az utolsó nagy augusztusi futásom 30-ára esett, és inkább túra volt, mint futás. Erdei András vitt el minket Gergővel a Várak a Mátrában túrára futni. Csupán 44 km-ről volt szó, ami nem sokkal több, mint a Szimpla Élmény. Szintben ugyan több (2250 vs 1690), de ez nem tűnt annyira vészesnek. A tervezett kb. 6 óra helyett azonban több mint nyolc óra alatt teljesítettük, és igencsak kimerültem – annyira, hogy a következő héten sem jöttem teljesen rendbe, bár hét közben egyáltalán nem futottam. Úgy tűnik, a sorozatos kemény terhelések valahogy mégis visszaütöttek, remélhetőleg azonban az elkövetkező kihívásokra sikerül ismét formába lendülni.
Összegzés
Legutóbb az UB előtt összegeztem a kilométereimet, akkor 1248 km-nél jártam. Ehhez a nyáron (a május utolsó napján futott UB-szakaszokkal együtt) 766 km-t sikerült hozzá tennem, így a nyár végére – teljesen véletlenül! – elértem a kerek 2014 km-t.
Utolsó kommentek