I.sz. -29. héten is alapozó munkát végeztem. Kétszer futottam 10, egyszer 15 km-t, 6 percen belül tartva a kiliket, ügyelve arra is, hogy a pulzus se emelkedjen túl magasra, ami többé-kevésbé sikerült. Figyelnem kellett azonban arra is, hogy szombaton olyat teszek, amit még előtte sohasem.

Még mielőtt a szombatra térnék, a péntek is jelentős eseménnyel szolgált; meglátogatott minket, nemmás, mint maga Iramszarvas. Iramszarvas nálunk aludt, hogy másnap hajnalban együtt vessük alá magunkat a Tortúrának. Hajnali 4 óra körül csaptunk a lóerők közé, megcélozva először Eger városát, ahol Szemi barátomat sikerült rávenni szombati hajnali kelésre, hogy Miskolcról visszahozza a paripát Egerbe. (Gondolom Szemi időközben átértékelte a barátság fogalmát: ha az ember ilyen barátokra tesz szert, ellenségekre sincs már többé szüksége.:))

Reggel 7:30-kor rajtoltunk el a Miskolctapolcai Általános Iskolából, hogy Bükkszentkereszt, Bánkút, Tamás kútja, Várkút érintésével átszelve a Bükköt, közel 65 km megtételével  elérjük a papok városát. Az első ellenőrző pont Bükkszentkerszten volt, ahová zuhogó eső kísért végig bennünket. Ez a 12 km-es etap komoly, 730 méteres szintkülönbség leküzdését igényelte, ami enyhe sárdagasztás közepette nem mindig tűnt egyszerű feladatnak. A sík és lejtős helyeken futva igyekeztünk időnket lerövidíteni. Végül 9:35-kor érkeztünk meg Szentkeresztre, ahol az iskola ebédlőjében napközis bögrében kínált forró teával melegedtünk át. (Pont egy héttel korábban szintén Szentkereszten, igaz a Pilisben ugyanebben az időpontban két sörrel birkóztam meg. Más ital, más hegység.)

Miután átmelegedtünk 20 km várt ránk Bánkútig 620 méteres szinttel. Még Szentkereszten egy kert előtt haladtunk el, ahol disznót vágtak (Disznótortúra). Az eső talán alább hagyott egy kicsit, így a forró teától átmelegedve hamar Hollóstetőn találtuk magunkat. A kaptatók száma csak nem akart csökkenni, de álltuk a sarat. Az eső időközben havassá vált, sőt arra lettünk figyelmesek, hogy a fehérbe öltözött a táj. Ekkor egy alkalmi túratárs csatlakozott hozzánk, akivel tovább haladva egy kis bolyongást követően Bánkútra érkeztünk. Iramszarvas által használt itinerrel ellentétben, azonban a megjelölt helyen arról tájékoztattak, hogy kissé túl jöttünk, mivel az ellenőrző pont felé vissza kell mennünk. Ez a hír két és fél óra után nem esett annyira jól, miközben a hó szakadt tovább, annyira, hogy szinte besötétedett. Éhesen, ázva-fázva, elcsigázottan érkeztünk meg. A turistaházba alig fértünk be, időbe tellett, hogy a cserépkályha mellett helyet találjunk magunknak és az átázott kesztyűnek, sapkának. Holtponthoz érkeztünk. Körbenéztem és mindenki kissé hervadtan tekintett maga elé, sokan arról panaszkodtak, hogy nem volt könnyű megtalálni ezt az ellenőrző pontot. Azon tűnődtem, hogy miért is jó nekem, hogy itt vagyok, ahelyett, hogy otthon kényelemben feleségemmel és gyerekeimmel  együtt lennék. Kilátástalannak tűnt a továbbhaladásunk, a hó zuhogott, se a sapka, se a kesztyű nem száradt meg, sőt azon vettem észre magam, hogy a cipőm is átázott. Próbáltam erőt venni magamon és miután jóllaktam, a továbbhaladás mellett döntöttünk. (Később hallottuk, hogy Bánkúton rengetegen feladták a versenyt.) Kilépve a turistaházból kissé fázva indultunk a 11 km-re lévő Tamás-kút felé. Kocogni kezdtünk, hogy szervezetünk hőt termeljen, aminek hatására már nem fáztunk és a hangulatunk is kedvezőbbé vált. A havas út kiváló itinernek bizonyult, térképre szinte nem is volt szükség. Egész jól haladtunk, csupán Iramszarvas bosszankodott, hogy az általa használt útleírás szerint máshol kéne lennünk. Ennek ellenére még sötétedés előtt csakhamar a tamáskúti ellenőrző ponthoz értünk. A speciális mentő- és tűzoltócsoport kínálta forró teával próbáltunk átmelegedni, majd szilárd táplálékot is magunkhoz véve igyekeztünk tovább haladni, mivel zárt, fűtött tér nem állt rendelkezésre.

Időközben besötétedett, így utunkat a fejlámpa fényénél folytattuk a 12km-rel távolabb fekvő Várkút felé. A havas erdő sötétben is magával ragadó és a túratársak lámpáinak fénye lenyűgöző látványt nyújtott. Ismét sikerült felmelegednünk és az elgémberedő lábainkat minél gyakoribb kocogással próbáltuk karban tartani. Várkút felé haladva a havas táj tovatűnt és ismét a mocsári teknősöknek kedvező terep fogadott minket. Egyszer kavarodtunk el kissé, de ezt leszámítva minden zökkenő nélkül 3 óra alatt értük el az ellenőrző pontot. Itt már csak egy teát ittunk, nem adva időt arra, hogy hőtermelésünk visszaessen.

Úgy tűnt, hogy az utolsó 10 km már nem okoz különösebb fennakadást. Rendben haladtunk a Bikk-bércen át egészen a Nagy-eged hegyig, ahol az elázott és használhatatlan itiner és a megfelelő jelzés hiányában egy hosszabb úton értünk el Egerbe, ahol a Várat megkerülve a Dobó téren találtuk magunkat és 21:13-kor belépve a Lenkey Általános Iskolába gratulációk közepette vettük át az oklevelet és a kitűzőt, majd egy pár virslit elfogyasztva taxiba vágva magunkat Szemiékhez igyekeztünk.

Kilépve az iskola kapuján az 50 méterre lévő taxihoz érve vacogni és dideregni kezdtünk megfelelő hőtermelés hiányában és a kimerültség következtében. Szemiéket kissé leharcolva köszöntöttük és a teázás közepette megbeszéltük, hogy tulajdonképpen mi nem vagyunk teljesen normálisak. Iramszarvas azt is kifejtette, hogy Bánkúton ő is krízisállapotban volt és amennyiben felajánlom, hogy legyen elég, nem kellett volna erről sokat győzködni. Szemit megnyugtattam, hogy csekély az esély arra, hogy a következő években vendégszeretetükkel ilyenformán visszaélünk.

Megköszönve Szeminek segítségét - ami nélkül nem érhettünk volna célba - a közeli Demjén felé vettük az irányt, ahol a termálfürdő jótékony hatásait kihasználva igyekeztünk kissé regenerálódni. Éjfélkor hagytuk el a hevesi megyeszékhelyet és pontban 2:15-kor kerültem ágyba.

Remélhetőleg a Tortúra az alapokat megfelelően szilárddá teszi és a későbbi terhelések idején emlékezni fog szervezetem, hogy van miből merítenie.