Egy stég végén ülök, előttem a magyar tenger keleti medencéje. Siófok mögöttem. Tihany-Füred-Csopak szemben. Jobbra Kenese-Akarattya. Vihar közeleg kelet felől. Egyre nagyobb hullámok jönnek fehér tarajokkal. A szél zúg, háttérben dörgés. A túlparton gombostűfej nagyságú villogó pöttyök jelzik a viharveszélyt. 

Kapaszkodok a stég korlátjába, pedig ülök. Nem tudna elfújni a szél, de mégis biztonságot ad. Régóta vágytam egy kis didergésre, mert jó ideje megült a meleg felénk. A felkarom libabőrös lesz. Egyrészt a hűsítő szél miatt, de a távoli vihar egyszerűen gyönyörű. (a mellékelt kép nem saját, forrás: Látó-kör)

A szél befúj a pólóm ujjánál és eléri a hátam közepét. Beleborzongok. Végre egy kis hűsítő érzés. Szinte remegek. Közben figyelem a tó partvonalát. Tihanytól egészen Aligáig. Elmerengek az elmúlt hét eseményein. Ez a szakasz lett volna a távom az UB-n. De a sors másképp alakította a dolgokat. Nem ment volna. Most nem...

Nem egészen úgy alakult a verseny, ahogy terveztem. Nem egészen úgy érzem most magam, mint ahogy érezni szerettem volna magam, vagy ahogy nagyon sokan érzik magukat a verseny után. Nem egészen úgy éltem meg a történteket, ahogy akár meg is élhettem volna. Sok minden volt, de örömfutás nem. Nem volt rossz, nincsenek rossz emlékeim, nem vagyok letörve, de talán pici csalódott. Sokkal jobban is alakulhatott volna.

Elég sokat kellett dolgoznom mostanában, ezért a felkészülés utolsó szakasza nagyon gyengére sikerült. Sem edzésmunkában, sem teljesítményben, de még csak rápihenésben is messze elmaradtam a kívánatostól. Még pénteken is aszalódtunk a melegben, amely apránként emésztette fel utolsó tartalékainkat. Az utolsó éjszaka sem a könnyű és kimerítő alvásról szólt. Sem jól, sem eleget nem tudtam pihenni. Szombaton reggel újabb pakolás, szervezés, majd a délutáni rajtot követően a vászolyi ponton segédkeztünk. Egyik sem volt komoly fizikai leterhelés, de azért igen fárasztó. Most már úgy érzem, nem volt sportszerű a csapattársaimmal szemben. Egy fenékkel több lovat megülni nem szabad, nem lehet.

Kicsit úgy érzem, cserben hagytam őket. Mert már az első megfutott méterem előtt mérhetetlen fáradtság ült rám. Egyetlen porcikám nem kívánta futócipő felhúzását. De nem mondhattam. Tennem kellett a dolgom, mennem kellett előre. Talán ez a lelkifurdalás volt az oka, hogy amikor Laci helyett be kellett ugrani a 30. km környékén, elsőként vállaltam fel a beugró szerepét. Pedig a tervezett indulásomig még több, mint 12 óra lett volna vissza. Ezzel számolva ettem degeszre magam az újra tervezett indulásom előtt alig fél órával. Akkor még nem tudtam, hogy menni kell.

Ez a teli has, ebben a melegben, az amúgyis fáradt szervezetem alaposan igénybe vette. 12 km volt mindössze a táv, de már ez szenvedés volt. A meleg sem segített. Igyekeztem kihozni a lehető legjobbat ebből. De nem sok sikerrel. Alig jártunk a szintidőn belül. A távom után meg már alig mertem enni. Mondjuk nagyon nem is kívántam semmit a vízen kívül. Közben besötétedett, egyre álmosabb, fáradtabb lettem. Persze a többiek is. Félve vártam a következő szakaszom, ami 16 km volt. Éjszaka, hűvösebb időben, de fizikálisan és mentálisan is egyre meggyötörtebben. Az ezt követő egyre rövidülő szakaszaim hasonlóan teltek. De azokat már nappal, az újabb kánikulában tettük meg. Mindannyian fáradtak és kimerültek voltunk már.

Valahol Aliga előtt járhattam, erőtlenül vánszorogtam, amikor egy autó lassított le mellettem. Szami volt az. A verseny egyik, talán legnagyobb hőse a szememben. Mert persze kell erő haladni és menni előre. De mekkora erő kell ahhoz, hogy meg tudd állni: nem futhatsz. Milyen kínzó lehet a többieket látni azzal a tudattal, hogy ő nem mehet. Végig drukkolta az utat. Osztogatta a vizet, biztatta az elcsigázott futókat. Nekem pedig az aligai úton csak annyit mondott félig kihajolva a vezetőülés ablakán: "Ha fáradt a lábad, fuss a szíveddel!".

Alig bírtam visszafogni a könnyeim. Ott már eléggé meggyötört állapotban nehezen tudtam az érzéseim visszafogni. Mint ahogyan a mozgás is igen nehezen ment. Nyeltem kettőt, majd lassan kocogni kezdtem. Percenként mondtam el újra magamnak, hogy "fuss a szíveddel!". Köszönöm ezt neki, mert enélkül talán még most is ott bóklásznék valahol...

Istvánnal megküzdöttünk az utolsó, tihanyi emelkedőkkel is. Az már tényleg kínzó volt. Erőtlenül robotoltam felfelé. Bár közelítettem a vállalt 50 km-hez, messze elmaradtam a tervezett tempótól. 7:10-7:30 körüli lett talán az összesített átlag. Az éjszakai szakaszomon volt egy szűk tízes, amikor 6 perces körülit tudtam nyomni. De ez kevés volt. Nem, nem tudok elégedett lenni vele. Mint ahogyan azzal sem, hogy kimaradtam sok közösségi programból. Nem tudtam a DK-s barátaimmal lenni, sem pedig Sanyoszékkal ünnepleni kicsit. Piheni próbáltam. De azt is inkább kevesebb sikerrel. 

Ezek a vegyes érzelmek kavarogtam bennem az utolsó kilométer lejtőjén a cél felé. Közben elővettem kabala zászlóm. Megjárta az első két maratonom. Most is itt volt velem, minden emlékével, örömével, az összes könnyel együtt. Négyen együtt futottunk be a célba. Megváltás volt leroskadni a célvonal mögött. Addigra már forgott velem a világ. Elhagyott minden mentális és fizikális erőm. Leültem egy padra. Arcom a zászlóba temettem. Zokogtam. Nem tudnám megmondani, hogy miért. De valahogy mindig ez a vége. Csak folytak a könnyeim. Amikor picit feleszméltem, utat vágtam magamnak a tömegből. Egyedül akartam lenni. 

A tó mellett álló gémes kút fedésében kerestem menedéket az emberek elől. Magam voltam. Remegve ültem ott hosszú perceket. Igyekeztem felfogni a történteket, de nehezen ment. Nem futottam ultrát, nem is ment volna. De talán a teljes bő 24 óra, ami kellett az egészhez mindennel együtt. A monoton haladás, amikor az autóval utazás is fárasztó. Amikor egy picit sem kívánom az aszfaltot, de menni kell. Ez talán egy kis betekintés volt az ultra világába.

Most, ahogy a vihart nézem magam körül, kicsit kesernyés gombóc ül a torkomban. Másképp is alakulhatott volna az egész. Elégedettebb is lehetnék. De nem vagyok. Nem, nem azért, mert a teljesítményem kritikán aluli. Hanem valahogy az egész, ahogy alakult. Ahogy próbáltam sokaknak megfelelni, sokakat segíteni. De a sokakból kimaradtam én magam. És sok szempontból a csapattársaim is.

Egyre jobban fúj a szél. Látom a Kékszalag mezőnyét, akik a partvonal másik oldalán teszik meg a kört, amelyet mi is megcsináltunk. A távolba révedek, a megannyi kérdésre adandó válaszok helyett a jövőt kémlelem. Azokat a dolgokat, amiket másképp kellene csinálnom, amiket meg kellene tennem. És nem feltétlenül és kizárólag a futással kapcsolatban. A hajók suhannak tovább, ahogy az élet is halad. A vihar után újra derült idő jön. Az eső által megtisztított emlékek örökre bevésődnek a szívembe. Körbefutottuk, megcsináltuk. És megyünk tovább...