Nem vádolom magam, mert a távom vége előtt kiszálltam az UB-n, nagyon jól tudom, miért mondtam le arról, amire háromnegyed évig készültem – mégis rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Úgyhogy megpróbáltam kiköszörülni a csorbát, méghozzá a tett színhelyének a közelében.

Köveskálon szálltam ki. Ha Köveskáltól délre egyenes vonalban Révfülöp fekszik (bár a Balaton-part Zánka felé közelebb van). Márpedig éppen az UB-t követő szombaton innen indult a Balaton-átúszás. Az UB-vel szemben a Balaton-átúszásra egyáltalán nem készültem – legalábbis az idén.

Történeti visszatekintő

Pedig erről már akkor álmodoztam, amikor a sport még egyáltalán nem volt része az életemnek. Úszni azért tudtam, ha nem is jól, de ritkán gyakoroltam, akkor sem túl intenzíven. Azt azért úgy gondoltam, hogy a nagyobb kihívások közül – talán a teljesítménytúrákon kívül – ez lenne a leküzdhető kihívás számomra.

2010-ben, az átváltozás évében viszont komolyan és elszántan készültem rá. Heteken át rendszeresen eljártam a Komjádiba, és fokozatosan egyre növeltem az időt és a távot. A végére elértem az öt kilométert, ami lényegében az átúszás távjának felel meg. Sajnos arra nem emlékszem, mennyi idő alatt. Mindenesetre július 3-án indultam a velencei-tavi tóúszáson, és ott 3 km-en 01:38:49 lett az eredményem. Sajnos ebben az évben a Balaton-átúszást folyamatosan halasztgatták, és végül nem is került rá sor.

Tavaly ismét terveztem az átúszást, de nem volt annyira a középpontban, nem készültem rá annyira céltudatosan. A verseny előtti napon leutaztam Siófokra, hogy reggel ne Pestről kelljen odamenni, de rossz volt az idő, szinte biztos voltam benne, hogy megint lefújják. Mivel épp egy grillpartiba futottam bele, sokáig voltam fent, és némi alkohol is lecsúszott. Ennek következtében másnap nem voltam a legjobb formámban, ráadásul az idő sem lett meggyőzőbb, bár a versenyt megtartották. Nekem viszont semmi kedvem nem volt elmenni. Aznap ugyan jártam a vízben, de száz métert sem úsztam, máris inkább ki akartam jönni, szóval egy csöppet sem bánom, hogy nem mentem el.

Idén egyáltalán nem készültem a versenyre. Annyira, hogy idén először június 22-én mentem el egy másfél órás úszásra (és tavaly sem decemberben voltam utoljára), a távot nem is mértem. Aztán 26-án elmentem egy hasonlóra, de egy óra után egy rossz mozdulattól begörcsölt a vádlim, úgyhogy inkább kijöttem. Úgy terveztem, az átúszás előtt még elmegyek egy párszor, de aztán nem jött össze. Így aztán megvolt az esély, hogy a mérleg serpenyőjébe valami értékelhető kerüljön: ha nem tudtam megcsinálni, amire annyit készültem, hátha sikerül megcsinálni, azt, amire nem készültem.

A csorba köszörülése

Mivel már egyáltalán nem emlékeztem korábbi eredményeimre, fogalmam sem volt, mennyi időre kell számítanom. Úgy gondoltam, nem lehet több, mint egy maraton, annyit viszont állva úszva is kibírok.Gondoltam is, milyen hülye vagyok, ezt a távot futva fél óra alatt kacagva letudnám, ehelyett órákon át szívatom magam.

Az első kilométer elég gyorsan eltelt, úgy éreztem, fél óra sem volt, pedig nem kezdtem erősen. Meg is kérdeztem a bója után egy hajónál, mennyi az idő: valóban 27-28 perce úszhattam. A második km után szándékosan nem kérdeztem meg, nem akartam ezzel foglalkozni, örültem, hogy jól haladok.

A harmadik után azonban az az érzésem fogott el, hogy több lesz ez már a másfél óránál. (Fogalmam sincs, honnan vannak ilyen erős intuícióim az időről.) Sajnos itt nem tudtam megkérdezni, csak néhány száz méterrel később, itt kiderült, hogy több, mint egy és egy háromnegyed órája indultam – az biztos, hogy a három kilométer már több volt másfél óránál. Három és félnél a talpam kezdett görcsgyanús lenni, és a bokám kissé merevedett, próbáltam tudatosan ellazítani, ez meghozta az eredményét.

Az utolsó kilométeren már biztos voltam benne, hogy ez meglesz. (Kb. innen láttam úgy, hogy az elhagyott part van olyan messze, mint amelyik felé tartok.) Ezen az sem változtatott, hogy a vádlim és a térdem mögötti rész küldött fura jelzéseket. Éreztem ugyan az izmaimat, és a szemüveg egyre erősebben, szinte fájdalmasan nyomott (utólag arra gondolok, hogy ennek jelentős része van annak, hogy az arcom egyre durvábban lesült), de nem éreztem magam kimerültnek. Az sokkal rosszabb volt, hogy egyre éhesebb lettem.

Azért az utolsó kétszáz méteren már szorgalmasan kezdtem ellenőrizgetni, hogy leér-e már a lábam – igaz, ez inkább a lustaságnak, mint a kimerültségnek volt köszönhető. Amikor végre talajt fogtam, úgy éreztem, mintha egy 20%-os emelkedőn kellene felmennem, úgy hátrafeszült a lábfejem. Valójában csak nagyon lankásan emelkedett a sekély déli fenék.

Végül az időm picit 2:55 alatt lett, ami azt jelenti, hogy a két évvel ezelőtti valamivel 33 perces kilométerek helyett most valamivel 34 perc alatt úsztam – ez minimum szinttartásnak tekintendő, de figyelembe véve, hogy a táv csaknem a háromnegyedével több volt, akár javulásról is beszélhetünk.

Mint élményről azt kell mondanom, hogy nem volt végig csupa öröm, és volt, amikor már herótom volt tőle. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy kellő felkészültség mellett nagyon kellemes lehet. Kellő felkészültség alatt többek között azt is értem, hogy az ember képes ellazítani húgyhólyagjának záróizmait, miközben a végtag izomzata aktív. Ennek uszodai körülmények között való gyakorlása azonban bonyolult etikai kérdéseket vet fel. Természetesen az élményt erősen befolyásolhatják az időjárási körülmények is, hogy mennyire, azt személyesen kellene tesztelni – pillanatnyilag nem vagyok benne biztos, hogy erre még sor kerül. A pipát behúzhattam mellé, been there, done that, ezek után ennek inkább csak akkor lesz értelme, ha komolyan készülök és az időeredményt is fontosnak tartom. Persze érdemes lenne rendszeresen úszni a hátfájásom miatt is, nem tartom kizártnak, hogy rákapok, de pillanatnyilag nem prioritás.

Amikor kimentem és leszáradtam, elkezdtem érezni, mekkora is a hőség. Ez volt az a pont, amikor elgondolkodtam: vannak esetek, amikor ezt a távot érdemesebb leúszni, mint lefutni. Bár egy félmaratonról aligha nyilatkoznék így.