Nem tudom, mi járt a fejemben, amikor tavaly év végén neveztem a Balatonman triatlonversenyére, arra a távra, melyet nem a klasszikus középtávú elnevezéssel illetnek (bár a középtávú OB futama is egyben), nem is az újabban divatos féliron néven neveznek, hanem 70.3-nak. Az első tippem az volt, hogy ez a táv összege, de mivel csak a kerékpár 92 km, ezt elsőre elvetettem. A következő tippem az volt, hogy ez mérföldben értendő, és ez a tippem be is jött. Más kérdés, hogy a 70.3 azon a szabályos távon jön ki, melyen a kerékpározás 90, és nem 92 km, mint a Balatonmanen. Nevezték volna akár középtávúnak, akár félironnek, ennyi eltérés simán belefért volna, még az is belefért volna, ha 70-nek nevezik (a túrák mintájára, ahol sosem annyi az annyi), de hogy egy 72.3 mérföldes versenyt 70.3-nak neveznek, az mégis vicces.

Szerencsére a versennyel kapcsolatban kb. ennyi volt, amit kritikus hangnemben kell megfogalmazni, mert a szervezés remek volt – márpedig az nyilvánvaló, hogy itt aztán jóval több dologra kell figyelni, mint egy egyszerű futóversenynél.

Ember tervez, aztán valahogy csak végez...

Életem második triatlonversenyének vágtam neki, így célom nem volt több, mint a teljesítés. Az első elég jól és szerencsésen sikerült, ettől függetlenül tudtam, hogy a sprint és a középtáv összehasonlíthatatlan. A szintidő 10 óra volt, reménykedtem, hogy ennyi idő alatt sikerül. Ha nem lettek volna köztes szintidők, gyakorlatilag biztos lettem volna benne, így azonban nem.

Az úszás szintideje 70 perc volt (ráadásul ezalatt a depót is el kellett hagyni), és az eddigiek ellenére sem voltam benne teljesen biztos, hogy sikerül. Még inkább idegesített az, hogy nem foglaltam előre neoprént, későn jött a nyár, és talán nem lesz elég meleg a víz. A hét elején utánanéztem, és láttam, hogy 21 fok, amin meglepődtem és felettébb örvendeztem. Aztán mikor lementünk, kiderült, hogy 19 fokos víz várható, ami azért elgondolkodtatott. Végül szerencsére sikerült neoprént bérelni, ha csillagászati áron is.

A bemelegítésnél próbálgattam a gyorsúszást, de nem túl megnyugtató eredménnyel. Az egyik problémám, hogy a hideg vízben azonnal elered az orrom, ami nagyon zavarja a légzést. A másik, hogy iszonyúan megzavar az, hogy a vízben nem látok semmit – nem csak az iránytartás miatt, hanem egyáltalán. Ezt tehát még gyakorolni kéne. Úgy döntöttem, mellben indulok el, és miután láttam, hogy egyesek még gyorsban is lassabbak így nálam, reméltem, hogy ez elég lesz a szintidőhöz, és úgy döntöttem, hogy nem fogok a gyorssal kísérletezni. Azt nem tudom, ez jó döntés volt-e, mindenesetre 49:22 után jöttem ki a vízből, és komótos, nyugodt átöltözést követően 56:04-kor, tehát még 14 perccel a szintidő letelte előtt elhagytam a depót. (Árnyoldala a dolognak, hogy már ekkor kezdett görcsölgetni a combbelsőm.)

A kerékpár esetében ugyan mondták, hogy nagyon kemény a pálya, de én elsősorban nem emiatt izgultam, hanem a defektek és egyéb lehetséges műszaki galibák miatt. Ilyesmi szerencsére nem következett be. A pálya viszont tényleg kemény volt, míg az orfűi Gonosz Manó nem is tűnt annyira gonosznak, ez azért durva volt. Szinte  Balaton szintjétől fel kellett mászni a Balaton-felvidékre, ráadásul kétszer. Érdekes módon sokan tolták is a bicajt, én ilyenre azért nem vetemedtem – igaz, közben megértettem, hogy tulajdonképpen mennyire jó kis gépet sikerült beszereznem. Bármely más eddigi bringámmal közel sem tudtam volna így menni.

Menet közben úgy éreztem, hogy a második kör gyorsabb lett mint az első, de ezt a mérések csak részben igazolják vissza: ezek szerint felfelé ugyan gyorsabb voltam 3,26 km/h-val, de lefelé lassabb 0,63-mal. Ezt nem igazán tudom megmagyarázni, mert a második körben már jóval bátrabban engedtem lefelé gyorsulni a bringát. Az sem egészen világos, miképp lehetséges, hogy lefelé alig 3-6 km/h-val  voltam gyorsabb, mint fölfelé. Rendben, mindkét szakaszon voltak emelkedők és lejtők is, de felfelé voltak szakaszok, ahol csak lépésben lehetett menni. Azt tippeltem volna, hogy jóval nagyobb volt a két szakasz között a különbség. (Az Endomondo szerint egyébként 59 km/h volt a maximális sebességem, de szokott olyan hülyeségeket írni, hogy nem bízom benne. A kilométerórámban még annyira sem bízhatom. Amikor elhoztam a boltból, csodálkoztam, hogy milyen lassan megyek vele, ráadásul sokkal gyorsabbnak érzem. Aztán elkönyveltem, hogy bizonyára egészen más érzés ez, de azért frusztrált, hogy annyival sem tudok vele menni, mint a fiximmel. De gondoltam, majd összeszokunk. Most azonban a verseny alatt leesett a tantusz: mérföld/órát mutat. Ez persze megint jó pár kérdést felvet a kerékpár-kereskedéssel kapcsolatban, de hagyjuk.)

A legnagyobb probléma azonban nem technikai volt, hanem az én fizikai felkészületlenségem. Mentem én már nagy távokat és hegyeket is másztam bicajjal, de utoljára ősszel. Ezen meg ráadásul meglehetősen másképp kell ülni, és nagyon nem voltam hozzászokva. Fájt a derekam, pedig pl. a bringával munkába járásnak az az előnye, hogy nem fáj a derekam – itt viszont előre kell hajolni, és ez hosszú távon megterhelő. De ennél is durvább volt, hogy a második körben a jobb talpam egyre jobban fájt ott, ahol a pedál volt (pedig fémtalpú a cipő). Meg voltam róla győződve, hogy hatalmas vízhólyag nőtt a talpamon, és előre aggódtam, hogy fogok futni. (Aztán kiderült, hogy nincs ott semmi, és a futásnál ez semmilyen gondot nem okozott.) A frissítésem sem volt rendben,bár igyekeztem odafigyelni. Iszonyú hőség volt, de ebből menet közben szinte semmit nem lehetett érezni (a nagy emelkedők árnyas erdőben voltak), így nem éreztem, hogy még többet kéne enni, inni. A felkészületlenséggel együtt ez épp elég volt ahhoz, hogy eléggé lerombolva érkezzek be a futásra, 4:46-os összidővel. (Azaz maga a kerékpározás kb. 3:51 lett.)

Kicsit aggódtam, hogy a kerékpárról leszállva majd nem bírok megállni a lábamon, de szerencsére ilyesmi nem következett be. Másik végletként kerékpározás közben már arról álmodoztam, milyen jó lesz már végre futni. Ez sem következett be. Elég lelkesen vágtam neki a futásnak, bízván abban, hogy szétesett tagjaim majd helyrerázódnak. Ez nem következett be. Egyrészt meglehetősen kínzott a derékfájás, másfelől ekkor éreztem meg, mennyire le vagyok merülve. 30 fok volt, de futás közben rázott a hideg. Szerencsére két kilométerenként jött a frissítőpont, állandóan azon tűnődtem, a következő alkalommal mivel lehetne kísérletezni, ami életet lehelhet belém. Izót nem mertem az elején, nehogy meghajtson. Először vízzel próbálkoztam, hogy minél hamarabb feltöltsem a folyadékháztatrtásom, aztán tömtem magamba paradicsomot, a következő alkalommal narancsot, majd kiderült, hogy van magnéziumos ampulla, abból nyomtam egyet, aztán egy idő után átálltam a kólára, hátha a cukor és a koffein segít, és végül maradt az izó. Nehezen tudnám felidézni, hogy mikor voltam utoljára ilyen rosszul futás közben, de a helyszín azért segített: a tavalyi UB utolsó szakaszán. Igaz, ott nem egyszerűen a kimerültség kínzott, hanem a meleg is – most egyszerűen nem foglalkoztatott a hőség.Viszont nem nagyon emlékszem olyan esetre, amikor futás közben hallucináltam volna, ez viszont most megtörtént: egyszer közeledek a frissítőponthoz, és látom, hogy felállítottak egy nagy zuhanyt... persze nem.

Az első kilométereken olyan érzésem volt, hogy nem fogom bírni, aztán már csak az vitt tovább, hogy ha eddig bírtam, még kibírom. Az jól esett, maikor egyszer csak elém került egy srác Finnishing is your only fucking option feliratú pólóban – ez annyira feldobott, hogy legalább száz méteren át nem szakadtam le róla. A tempómmal nem dicsekszem, az 5.30-as induló kilométerről a 10.-re már hét perc fölé lassultam. Ezután össze-vissza ugrált, bár én úgy emlékszem, nagyjából egyenletes tempót próbáltam nyomni: a 15. pl. 6:14 lett, míg a 16. 6:48. Arra emlékszem, hogy az utolsó kört kezdő 18.-at már megpróbáltam erősebben nyomni, bár a végén vissza kellett fognom magam, mert a combbelsőmbe visszatért a görcs. Ennek ellenére ez a megtolt kilométer 6:26 lett, az előtte levő meg-nem-tolt 6:30, az ezt követő újabb óvatos viszont 6:25. Az Endomondo szerint az utolsó km 5:38 lett, amit nem értek, de a térképen félremérésnek sincs nyoma (sőt, az össztávot is elég pontosan eltalálta). A hivatalos mérés azt mutatja, hogy itt 6:14 volt a sebességem. (Pulzust sajnos nem tudtam mérni.) A félmaraton így végül csaknem két és negyed óra lett, ami azért bosszant, mert reméltem, hogy két óra alatt ilyenkor is hozni tudom a félmaratont. Hát nem. Ami vigasztal, az az, hogy a futásba így sem kellett belesétálnom (eltekintve a frissítőponton való áthaladásnál megengedett luxust).

Végül 7.07:36 alatt értem be, azaz csaknem három órával a szintidő alatt. Ez azt jelenti, hogy futás helyett elég lett volna sétálnom, vagy kényelmesen jutott volna idő bringaszerelésre, ha úgy alakul, a szintidőt ez sem fenyegette volna. Ennek ellenére nem vagyok teljesen elégedett.

Kész voltam. Kész voltam?

Utólag azon töröm a fejem, hogy mennyire voltam kész erre a megpróbáltatásra.  Ha az időeredményemet nézem, akkor mondhatom, hogy teljesen, hiszen bőven szintidőn belül értem be. Azonban úgy érzem, ennyire nem lett volna szabad szétesnem a végére.

Bár egyébként úgy gondoltam, az úszás az én gyenge számom, utólag ezzel nem vagyok annyira elégedetlen, még úgy sem, hogy mellben mentem. Végül is ez elsősorban a nyílt vízi úszásban való gyakorlatlanságomra vezethető vissza, és ez ellen sokat nem tehettem volna. Ráadásul ha mondjuk sokkal jobban úsznék, akkor sem számíthatnék 30 percesnél jobb eredményre (és asszem, ez is erős túlzás), tehát max. ha 20 percet tudnék faragni az időmön. Ez még azt a kérdést is felveti, hogy ennyi javulásért érdemes-e egyáltalán uszodára költeni azt a rengeteg pénzt. Más kérdés, hogy gyorsban jobban kímélném a lábizmaimat, és ez jól jönne később.

Igazi gyengémnek most mégis inkább a bringát érzem. Függetlenül attól, hogy viszonylag normális időt tudtam vele menni, ez aránytalanul sok energiát vett ki belőlem, és a futás itta meg a levét.

Érdekesek a helyezésemet mutató számadatok. Míg Orfűn az összes versenyző közül a 23. voltam úszásban, a bringa végére felkerültem a 20. helyre, a futásban pedig a 17.-re, és a férfiak közt, illetve kategórián belül is hasonló fokozatossággal halattam előre, addig itt egészen más volt a helyzet. Az úszás végén a 255. helyen álltam, majd egyre hátrébb kerültem. A 90. kilométernél megint a 255. helyen álltam, de mire a depóba értem, a 260.-on. Nem értem, hogy előzhettek meg az utolsó két kilométeren öten is – én nem emlékszem, hogy bárki ott lehagyott volna, de öt ember azért feltűnt volna. A futást hátrébb, a 259. helyen kezdtem meg, és körönként 6-8 embert bedaráltam – ez már közelebb áll az elvárható tendenciához, ha egyszer a futás a legerősebb számom. Azt megint nem értem, hogy a futás utolsó száz méterén hogyan előzhettek meg négyen is – szerintem senki nem előzött, és ez azért nagyon rövid szakasz, hogy az előzés ne tűnjön fel. Mindez tehát azt mutatja, hogy a bringa még az úszásnál is gyengébb volt, de a futás a kimerültségem ellenére jelentősen javított az eredményen.

Lesújtóbb viszont, ha a kategórián belüli eredményt nézem. Itt az úszásnál elért eredményemet csak az ötödik futókörben sikerült megjavítanom, de a célba éréskor már ezt is elvesztettem. Ez azt mutatja, hogy a versen során szint teljesen kiegyenlítetten haladtam, az úszás átlagos, a bringa az átlagnál kicsit rosszabb, a futás kicsit jobb volt. Ha ez igaz, az valami olyasmit jelenthet, hogy átlagban a kategóriámban mindenkinek a futás az erőssége – amit kétlek.

Az egésznek azonban az a nagy tanulsága, hogy ironról egyelőre álmodozni sem érdemes. Ilyesmiről majd akkor kezdhetek gondolkozni, ha a középtáv, ha nem is kényelmesen, de nem ilyen nehezen megy.

Összegzés

Úszás ide, tekerés oda, futni bizony csak egy félmaratont futottam, így a múltkori 1025 km-hez csupán 21 jön, az állás tehát 1046 km.