A Velencei-tó megkerülése után úgy éreztem, nem megy ez nekem. Bármennyire visszafogott tempóban haladtunk, nagyon fáradtam, és a végén már egyszerűen nem esett jól. 28 kilométer volt az egész, és ott, abban a pillanatban nem voltam benne biztos, hogy rá tudnék még tenni 14-et, ha muszáj. Gondoltam, még onnan a parkolóból felhívom Gusztos Petit, és elnézést kérek tőle, de megkérem, hogy inkább mégse számítson rám a maratonon, mert nem biztos, hogy végig tudom csinálni. Egyébként is így a szezon vége közeledtével egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg át kéne állnom a nagyon lassú futásra, de ez egy versenyen érthető okokból nehéz. Aztán valahogy mégis meggyőztem magam, hogy ha egyszer a Suhanj!-nál elígérkeztem, azt még csak végig fogom valahogy csinálni, lesz, ami lesz.
Persze ekkor már beneveztem a NATO-futásra, de az végül is csak 10 km. Gondoltam, szépen tartom a 130-at, nem érdekel semmi. Csakhogy a mezőny irtózatos svunggal lőtt ki, az első két kilométert 6 perc körüli tempóval nyomták a leglassabbak is, s mivel ha nem akartam a legvégén, a többiektől jócskán lemaradva haladni – amit a szervezők nyilván csakis provokációként tudtak volna értelmezni –, akkor kénytelen voltam magam is olni eszeveszetten, 135 körüli pulzussal is. Szerencsére a Szarvas tér után kezdett csitulni a mezőny, így rá tudtam állni egy 6:30 körüli tempóra, ami már elég volt a pulzus kordában tartásához – egy darabig. Az Andrássy úton már 7 perc körüli volt a tempó, és a ligetben már a 7 és fél felé kezdett kacsingatni. Ekkor azonban már nem a pulzus néztem, hanem csatlakoztam Balogh Ádámékhoz, akik számomra akkor még érthetetlen módon szintén elképesztő csigatempóban haladtak.Időnként ellenőriztem a pulzusom, az ő tempójukkal pont 130 körül ingadozott, időnként ugyan fölé ment, de aztán alá is, anélkül, hogy a tempón igazítani kellett volna. Beszélgetés közben aztán kiderült, hogy Ádi előző este fejezett be egy 24 órás futást, és a NATO-t mindössze levezetőnek szánta. Így végül bekocogtunk a célig, ahol az utolsó 200 méteren nyomtunk egy nagy sprintet, így lett az idő 1:08 (6:44 p/km-es átlaggal), a pulzus pedig kereken 130 (/156, a sprint miatt).
Ez a futás viszont nagyon jólesett, így hasonló tempóban haza is kocogtam, bár a pulzust itt sem tudtam végig ellenőrizni, mivel lemerült a Garmin. Mindenesetre így a nap (ill. a hét!) végeredménye 14 km.
Időközben azonban felhívott Gusztos Péter, és arról tájékoztatott, hogy a maratonon iramfutónak, vagy inkább záróbusz-felvezetőnek kértek fel minket, így a maratont öt óra harminc perc (igen, 5:30!) kell lefutnunk. Először tulajdonképpen örültem is a dolognak, mert úgy gondoltam, ezt mindenképpen bírni fogom. Utána viszont megijedtem. Oké, futottam én már hatórás versenyt, de sokkal jobb állapotban, és ha nem is a saját tempómban, mégiscsak 6-7 perc közötti sebességgel! Itt meg 7:38-cal kell indulni, és 8:10-zel beérkezni! Öt és fél órán át haladni valami olyan mozgásformában, mely formálisan ugyan futás (gyalogláshoz túl gyors, de persze ezzel is próbálkoztunk), de valójában az erőnk jelentős része a fékezésre megy el. Én maratontól ennyire még sosem féltem. Megint nem voltam biztos benne, hogy én ezt most bírni fogom, de azért reméltem, hogy csak nem dőlök ki valahol az úton.
Végül eljött a nagy nap, és elindultunk. A tempót a Garminnak köszönhetően sikerült jól belőni, 7:3x-eket mentünk. A mezőny végén csak néhány nagyon fegyelmezett futó igyekezett velünk tartani a lépést, a pálya szinte teljesen kihalt volt, amíg el nem jutottunk az első fordulóig. Itt persze nagyon jó volt látni a sok ismerőst, lehetett mindenkit biztatni. Néhány másodperccel minden kilométeren gyorsabban haladtunk, de gondoltam, ez még belefér. Egészen addig, amíg át nem szóltak a záróbuszról, hogy már egy perc késésben vagyunk. Ez komoly dilemma elé állított minket, mivel voltak, akik pont a mi sebességünket tartották, és ha elkezdünk gyorsítani, könnyen a záróbusz áldozataivá válhattak. Végül úgy gondoltuk, óvatosan gyorsítunk, és néhány kilométeren belül behozzuk azt az egy percet: aki azt nem bírja, aligha bírná végig. (Az első embereket egyébként döbbenetesen hamar, a negyedik kilométer körül vette fel a busz – ráadásul ők váltóban futottak, ezzel bukott az egész váltó!) Azonban hiába gyorsultunk, a buszról csak az jött, hogy késésben vagyunk.
A pulzusom nagyjából rendben is volt, az első órában nem is érte el a 130-at, a 12. kilométeren viszont végzetes hibát követtem el: unalmamban elkezdtem hátrafele futni. Ez remek érzés volt, pl. felfedeztem, hogy így mindig lábujjhegyre érkezem, ráadásul egészen másképp veszi igénybe az izmokat. A remek játék addig tartott, míg észre nem vettem, hogy a pulzusom már 150 felett jár. Gyorsan visszatértem a hagyományos technikára, de ettől kezdve a pulzus már nagyon odaragadt a 130-hoz, a 18. kilométertől, azaz a harmadik óra elejétől már nem is ment alá. Eddigre saját számításunk szerint már vagy két perccel haladtunk gyorsabban a kelleténél, de a buszról jelzést kaptunk, hogy már két perccel le vagyunk maradva. Ekkor Lóci hátrament egyeztetni, és kiderült, hogy a buszosok más időbeosztást kaptak, mint mi: miközben nálunk a tempó fokozatosan csökkent, náluk kétféle tempó volt: egy a 21. kilométerig, egy pedig utána. Nem csoda, hogy nem voltunk szinkrónban.
A félmaraton felé közeledve kezdtünk beérni embereket. Ilyen szempontból is nagyon tanulságos élmény volt: voltak, akik úgy vágtak neki a maratonnak, hogy ez volt életük első futóversenye – volt olyan, aki azt mondta, hogy életében még nem futott egyszerre öt kilométernél többet. (Igaz, ezt 25-nél mondta, de ott fel is szállt a buszra.) De volt olyan is, aki fegyelmezetten jött velük, aztán a félmaratonnál feladta – pedig állítólag teljesített már maratont. És volt olyan is, akiről a 3. kilométernél azt hittük, hogy már nem sokáig húzza – de bejött, igaz, valamivel mögöttünk. Ahogy haladtunk előre, mintha egy csatamezőn egy vert seregen mennénk keresztül, még ebben a rendkívül visszafogott tempóban is sorban hagytuk el az embereket. A legviccesebb talán az az angol fiú volt, aki elmesélte, hogy a 27-es tábláig lelkesen nyomták a barátjával, ott viszont meglepődtek, és nem értették, mit keres ez itt – aztán valahogy rájöttek, hogy a táblák nem mérföldet, hanem kilométert mutatnak. Ő végül csatlakozott hozzánk és célba is ért velünk.
A 28. kilométertől már elkezdtem én is hosszabban tolni Esztert, később pedig én vittem Lillát, így a pulzusom is a 150 környékére ment fel, és annak a környékén ingadozott. A Nyugati-felüljáróra olyan későn értünk, hogy már Saci nénit sem láthattuk. Az utolsó kilométerek: kín és szenvedés. Már nagyon vinne a lábam, csak érjek végre be, de nem lehet, a tempót tartani kell. Végül aztán valamivel 5:28 felett érünk be. Kész. Megvan. Túlestünk rajta. Annyira nem is volt vészes. Lefutottam életem legrosszabb maratonját. Ennél rosszabb időeredményt már aligha érek el, hiszen ha látom, hogy ennyi lesz, akkor biztos nem fogom lefutni.
De végül is mit akarhatok? Két évvel ezelőtt futottam le ennek a versenynek a 30 km-es távját, életem addigi leghosszabb versenyét (előtte is csak egy 7 km-es és egy félmaraton volt). Akkor kérdezte meg tőlem valaki, hogy tényleg lefutottam-e a maratont, és azt válaszoltam, hogy nem őrültem én meg, hogy maratont fussak. Csak ezután kezdtem azon gondolkodni, hogy a 30-tól a 42 már nincs is messze. Most meg itt vagyok egy rossz periódusomban, és pihenésképp, regenerációként azt az opciót választom, hogy hát akkor majd lassan futom a maratont... 42 km
Összegzés
Két hét alatt 56 km, ez a legutóbbi 1738-hoz hozzáadva 1794 km.
Talán nem is kéne panaszkodnom. Biztosan messze több van bennem, mint három éve volt, még ha ez pillanatnyilag nem is látszik. Most, hogy vége a szezonnak, másképp fogok a dologhoz állni. Nem fogok hosszúakat futni, hanem fokozatosan ráállok a rendszeres, szinte mindennapos futásra, de csak könnyű rövideket fogok futni. Aztán majd meglátjuk, hogyan állok helyre. Tervezgetni egyelőre nem érdemes.
Utolsó kommentek