Eredetileg ennek a posztnak a Négy nap Ultrában címet szántam, de hát így alakult... Ez a blog azzal a céllal indult, hogy négyen fejenként 53 km-ben körbefussuk a Balatont. Most valami nagyon hasonlót sikerült is megcsinálnom, méghozzá már nem egyszer, hanem háromszor, három egymást követő napon. 53 km ugyan csak az egyik nap volt meg, de minden nap nagyon közel jártam hozzá. Igazán egyik napot sem nevezném ultrának, mert ugyan hosszabbak a maratonnál, de nem sokkal – inkább csak afféle wannabe ultrák. De így együtt azért talán mégis tekinthetőek ultrának.
Első nap
5:40-5:50-es km-kkel indultam, ez kb. 17 km-ig 135 alatti pulzust jelentett, 28 körültől azonban már 6:15-6:40-esek mentek úgy, hogy 140 körül (de sajnos nem mindig alatt) tartottam a pulzust. A pulzus főleg a nap miatt mehetett fel, árnyékosabb helyeken lement. Az idő gyönyörű volt, a szél hűtött. Futás szempontjából jobb lett volna a kevesebb nap, de pszichikailag így volt kedvezőbb.
Második nap
Ezen a napon azzal zártam fészbukos beszámolómat, hogy egyelőre cincognak az egerek (muszklik), de bármikor hazatérhet a kimerültség apokaliptikus macskája. Ám nem a kimerüléskandúr toppant be, hanem egy sokkal aljasabb állat.
Harmadik nap
Badacsony–Balatonfüred: 43,57 km, 4:36:29 (6:21/km), AHR 134 bpm.
Szilágyi Péter előző nap azt jósolta,hogy fejben ez a nap lesz a legnehezebb. Ez akkor kicsit melbe vágott, mert addig mindenki azt mondta, hogy ez a nap lesz a legkönnyebb. Végül fejben egyáltalán nem volt nehéz, sőt, általánosan nézve fizikailag sem. Egyébként az tény, hogy ez a szakasz nem volt könnyű, főleg azért, mert végig sütött a nap (és ha esett vagy fújt volna, akkor sem lett volna jobb a nyílt terepen). Ráadásul ez a nap már szintesebb volt, éppen ezért nem is érdemes részleteznem, mikor mekkora sebességet tudtam tartani – ez leginkább a terepviszonyok függvénye volt. (Meg kell jegyeznem, hogy ismerőseim többsége, aki aznap a maratonon indult, a nagy meleg miatt rendkívül szenvedett. Jellemzően mindenki rosszabb eredményt ért el a vártnál, volt, aki fel is adta. Visszafogott kocogással az időjárást nem éreztem igazán megterhelőnek, még annyira sem, mint előző nap.)
Döntőnek mégis az bizonyult, hogy valahol 20 előtt beállt a jobb sípcsontom, s míg máskor egy-két km múlva ki szokott állni az ilyen a fájdalom, most végig kitartott. Változatosság csupán annyi volt, hogy néha rövid időre átment a bokámba, ill. térdembe. Az utolsó 25 km nagy részén minden lépés rettentően fájt. Ha tudom, hogy végig kitart, biztos hamarabb ki is szállok.
A fájdalom elképzelhető okai:
- Előző nap a talpamon nőtt egy vízhólyag, ezt ugyan kilyukasztottam, letapasztottam, de lehet, h kissé másképp lépek miatta;
- előző nap az utolsó szakaszon meghúztam, de akkor észre sem vettem, ma jött ki;
- egy lejtőn kihasználtam a gravitáció jótékony hatását: lehet, hogy ezzel az egyébként remek módszerrel nem kellene élni, ha az ember az előző két napon 100 km-t futott;
- az istenek úgy gondolták, h most már elég a hübriszből.
Az egészen biztos, hogy én mindent megtettem azért, hogy a sérülést elkerüljem. A BSI hivatalos fotósa még azt is lencsevégre kapta, amint a combbelsőmet nyújtom indulás előtt. Azt nem tudom, mire gondolhatott a művész, amikor a toitoiokat mögém komponálta.
Az viszont biztos, hogy ismét nagyon elégedett lehetett a munkájával, mert megint úgy értékelte, hogy akkor a pályán engem már nem is kell fényképezni.
Azt kell mondanom, fejben nagyon is ott voltam, ha ezt ilyen sebességgel végig tudtam csinálni. Magával az eredménnyel nagyon elégedett lennék, ha nem így született volna.
Negyedik nap és azután
Mivel sétálva is sántikáltam, nem láttam értelmét elindulni.
Lehetnék elkeseredve, hogy nem sikerült teljesítenem a kitűzött célt, de egyáltalán nem ezt érzem döntőnek. Sokkal inkább azt, hogy a sérüléstől eltekintve az utolsó nap is remekül éreztem magam, kész lettem volna nekiindulni, és egészen biztos vagyok benne, hogy különösebb nehézségek nélkül hasonló eredménnyel lefutottam volna az utolsó napot is. A harmadik napig egyetlen egyszer sem kellett belesétálnom – a legrosszabb, amit el tudok képzelni, hogy a negyedik napon gyalogoltam volna egy picit. De talán azt sem.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy mindebben hatalmas szerepe van az időjárásnak, mellyel nagyon nagy szerencsénk volt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ha esett volna vagy iszonyatos lett volna a szél, akkor mennyivel nehezebb dolgunk lett volna. Szerintem ha egyszerűen csak borult az idő és nem süt a nap, már az is rosszabb lett volna, függetlenül attól, hogy fizikailag persze az ilyen időjárás kedvezőbb. A napsütés viszont lelkileg annyi energiát adott, hogy minden testi fáradozás ellenére kifejezetten feltöltöttnek éreztem magam.
Sajnos a sérülés miatt a következő heti Vértes terepmaratonon, ahova óvatosságból eleve a félmaraton távjára neveztem, csak rendezőnek mentem el. Addigra ugyan lelohadt a duzzanat és a lábam sem fájt különösebben, ám ha megnyomogattam a sípcsontomat, még mindig éreztem a sérülés helyét. Úgy gondoltam, jobb nem kockáztatni. Van még néhány kihívás a következő hónapokra, és ebből több, főként az UB nem magánügy, mert mások célkitűzéseit is kockáztatom. éppen ezért most igyekszem rendkívül óvatosnak lenni, bár van bennem félelem, hogy esetleg a legnagyobb óvatosság sem segít. De ez majd úgyis kiderül...
Összegzés
A legutóbb 624 km-nél tartottam, de a várt csaknem 200 km helyett végül csak 144 km-t teljesítettem, így most 768 km-nél tartok. (Persze ezzel még mindig előrébb járok, mint tavaly ilyenkor: akkor 523 km-nél jártam, és ezt a kilométerszámot még egy hónappal később sem értem el. Persze a sérülésem javulásától függ, milyen gyorsan olvad el ez az előny...)
Update: A legfontosabbat persze sikerült kihagynom! Köszönöm Szilágyi Péternek a felkészítést, tanácsokat edzésterveket. Nélküle aligha sikerülhetett volna így.
Utolsó kommentek