Ezen a héten tovább ismerkedtem a testemmel, és újabb meglepetésekkel tudott szolgálni. Jó úton járok-e, vagy sem – ez továbbra is kérdés.
Nyugtató
Abban a tekintetben nem volt kétségem, hogy ezen a hétvégén le kell futnom a Yours Truly 50 kilométerét. A Yours Truly finn találmány, és az eredeti neve Kotirataultra, amit kb. „hazai pálya ultra”-ként lehetne fordítani. A lényege az, hogy 24 óra alatt kell lefutni az 50 km-t, akár részletekben is. Én persze nem így akartam.
Eredetileg nem egyedül szándékoztam, de miután az ismeretségi kör nagy része elment egy 2,8 km hosszú körön futni, és féltem, hogy azt halálra fogom unni. Futás közben sem volt bennem az az érzés, hogy nahát, milyen jó lenne, ha még egy halom ismerős látna ilyen fejjel. Vityát próbáltam rábeszélni, hogy csatlakozzon, de inkább a „magaslati edzőtábor”-t választotta. Így aztán egyedül vágtam neki választott útvonalamnak, ami csöppet sem hazai pálya: eddig csak egyszer mentem rajta végig, akkor is kerékpárral, ráadásul az ellenkező irányban. Annál inkább hazai pálya, legalábbis a középső szakasza Vityának: ezt már futottuk egy párszor (legutóbb az előző héten), sőt, egyszer mentem már rajta Gergővel is.
A terv tehát az volt, hogy Szobról futok le a Duna mentén Dunakeszire, a már említett helyszínre, ahol a közelebbi és távolabbi ismerősök hada a 2,8 km-es köreit nyomja. Felpattantam tehát a Keletiből induló Moravia expresszre, melynek Szobig a vagonban én voltam az egyetlen utasa (és az egész vonaton csak egy család ot láttam rajtam kívül). Némi bemelegítés után belevágtam a távba.
A célkitűzés az volt, hogy 6 percesnél gyorsabb kilométereket menjek, ami kb. az első 17 km-en sikerült, de nem azért, mert elfutottam magam: ekkor is általában 5:50 körüli idők sikerültek, tehát éppen hogy az elvárt időn belül sikerült teljesítenem. A 20. és 30. kilométer között előfordult, hogy sikerült hat perc alá nyomnom az időt, sőt, még a 30. és a 40. között is volt két ilyen kilométerem, de egyre inkább a hatos fölé csúszott a képzeletbeli mutató. Ez azért meglehetősen zavart, hiszen legutóbb a maratont 5:20 és 5:40 közötti kilométerekkel futottam, és reméltem, hogy legalább azt meg tudom közelíteni. Ami viszont még aggasztóbb, hogy akárcsak a legutóbb, valahol a maratoni táv környékén mintha csak elvágták volna. A negyvenedik kilométer környékén bemerevedek, lelassulok, radikálisan visszaesik a sebességem. A legtöbb kilométerem hét percnél is tovább tartott, de a néhány kivétel sem volt sokkal gyorsabb. Hogy ezzel mit lehetne kezdeni, azzal végképp tanácstalan vagyok. Lehet, hogy azt jelenti, még nem vagyok kész az ilyen távokra, és többet kellene rövid távokkal erősítenem? Vagy éppen azt, hogy inkább több hosszú távot kellene futnom, hogy szokjam? Nem tudom.
Az útra nem vittem magammal pulzusmérőt, mert nem akartam a pulzusommal foglalkozni. Miután azonban hazaértem, lefürödtem, ledőltem egy kicsit pihizni. Feltűnt, hogy igen erősen ver a szívem, és kíváncsiságból feltettem a pulzusmérőt. 80 és 90 között szaladgált, időnként felszökött százig – mindezt úgy, hogy közben mozdulatlanul feküdtem. Ekkor már több, mint két órája nem futottam, a pulzusom mégsem tért vissza a nyugalmi állapotba (ami nálam 50 körül van). Megint csak: sejtelmem sincs, hogy ez a dolog természetes velejárója, vagy pedig valamilyen figyelmeztetés... mindenesetre nem mondanám, hogy nyugtató.
Lazító
A hétfő még kissé nehéz volt, de kedden már mentem kettlebellre, szerdán pedig megnéztem a DK Teammel a Népstadion melletti atlétikai csarnokot. Értelemszerűen itt nem hegyezhettem (bár a kanyarok szintesek), és gyorsítani sem igazán volt kedvem – néhány egyenest azért próbáltam sprintelni. Összességében mégiscsak inkább lazítás volt az egész, picit átmozgatni a lábamat.
A csarnok egyébként érdekes hely, az öltöző és zuhanyzó ugyan kint van egy konténerben, de ahhoz képest meglepően kulturált. Vicces, hogy gyerekek edzenek bent, az ember olyasmivel szórakozhat, hogy tíz éves leánykákkal tud-e lépést tartani, és ha igen, elöntheti a büszkeség. Én néhány kör erejéig egy távgyaloglóval is megpróbáltam tartani a tempót, ő bírta tovább. (De ő legalább nem gyerek volt.) Magát a pályát viszont már az első körben untam, és nem jó az sem, hogy állandóan féloldalasan kell futni. Úgyhogy ha bent, én továbbra is a futópadot választanám.
Nem nagyon számoltam, mennyit futkározhattam, de összesen talán 5-6 km lehetett. Inkább felejtsük el.
Bonus track
Csütörtökön életemben először történt meg, hogy a munkahelyemről enm indultam el időben, ezért lekéstem a kettlebellről – azaz lekéstem volna, ha elmentem volna, de úgy döntöttem, inkább elmegyek futni. Induláskor az Endomondo nem talált műholdat, aztán elvesztette, aztán megint megtalálta, időnként szépen pontosan rajzolta a z útvonalat, időnként összevissza, de ez alkalommal azt mondanám, inkább kevesebbet mért, mint többet, így tekintsük az általa mért 7 km-t reálisnak.Egyébként rohadt hideg van, és azt mondanám, nem jó futni, de ahhoz képest jó.
A múlt heti 444-hez csak az 52-t és a 7-t számolom, ami így 503, tehát tíz hét alatt megvolt a félezer km. (A januári összkilométer 249.)
Utolsó kommentek