Két héttel a Nike előtt került sor a jászberényi Zagyvamenti félmaratonra. Úgy gondoltam, ez jó lesz erőnléti felmérésnek, kiderül, hogy mit várhatok magamtól a Nike-n. Nos, sokat nem.
Weed out the weaklings
Vajda Zsuzsival azt a taktikát beszéltük meg, hogy az első 4 km-t kb. 5 percesekben futom, utána pedig fokozatosan megpróbálok 4:50–4:45-re gyorsítani, és ezt végig tartani. A Győr–Lipót alapján ez egyáltalán nem tűnt irreálisnak. Igaz, akkor és ott kellemes idő volt, Jászberényben viszont 30 fok feletti hőmérséklet és tűzött a nap.
Az elején minden a terv szerint haladt. Az első négy kilométeren néhány másodeprccel 5 alatti kilométereket futottam, de ezek inkább a hibahatáron belül voltam, nem toltam nagyon. Az ötödik kilométer már 4:49 lett. A hatodik viszont 5:02-re esett vissza, igaz, ez egy frissítőállomásnak volt köszönhető, ahova nem túl jó ritmusban érkeztem, várnom kellett a vízre. Ezután sikerült visszagyorsulnom 4:55-re, de már éreztem, hogy ezt nem fogom végig bírni. A nyolcadik kilométerre ismét aszfaltútra értünk, itt még csináltam egy 5:00-ás kilométert, de ekkor már tudtam, hogy a kilométer végén el fogom engedni ezt a versenyt. Először úgy voltam vele, hogy megállok, és visszasétálok. Korábban nem értettem, miért van az, hogy a profik gyakran, ha látják, hogy nem fog aznap jól sikerülni, inkább kiállnak. Ezen a ponton már pontosan értettem. Eszembe jutott, hogy talán Nagyatádon is jobb lett volna, ha kiszállok, és nem fárasztom tovább magam – hosszú távon edzésre mehetett volna az ott elpazarolt energia. Elég hülyeség, de végül az vitt tovább, hogy ha kiszállok, még érmet sem kapok. Pedig az érem szokott a legkevésbé érdekelni.
Úgy gondoltam, tartom a könnyed 5:30-as tempót, így megyek be. Csakhogy a kilencedik kilométer 5:49 lett. Nem baj, gondoltam, most még fáradt vagyok az előzőektől, majd a következőnél visszaállom az 5:30-ra. De a következő két kilométer is 5:40 és 5:35 lett. Így utólag úgy néz ki, mintha kezdtem volna összeszedni magam, de belülről nem így éreztem. A 12. kilométeren olyan következett, ami – legalábbis félmaratonon – nagyon régen nem: belesétáltam. Mit belesétáltam! Vagy 700-800 métert sétáltam belőle, 7:49 lett. Ezalatt nagyon sokan elhagytak, még DK-sok is. A 13. 5:44. Ezután értem be az erdőbe. Úgy éreztem, végre kezdem összeszedni magam, mintha a sebességem is nőne. Aha, 6:40. Ezek szerint már a realitásérzékemet is kezdem elveszteni. Szerencsére az erdős szakasz második része jobban sikerült, aztán a kilométer végére kint is voltam az erdőből, 5:52. Közben néhányakat visszaelőztem. Láttam, hogy Emőke, aki a séta végén előzött meg, még mindig csak 200 méterre lehet előttem. Gondoltam, legalább őt behozom. 5:37, 5:41, 5:35. Emőke még mindig előttem. Közben azért jópár embert megelőztem, köztük állva hagytam olyanokat, akik a sétámnál, még biztattak, hogy legalább kocogjak, majd lemondóan otthagytak. 5:15, Emőke el is tűnt valahol a kanyarokban. Az utolsó, 20. kilométeren azonban már megelőzöm és elég magabiztosan elmegyek mellette, a kilométer 4:59, és a maradék 600 métert is hasonló tempóban húzom le. 20 km
Ami meglepő, hogy a drasztikus összeomlás után még ennyire össze tudtam szedni magam. A teljesítményem ettől függetlenül tragikus, átlagosan 5:29-es kilométerekkel. Lehet jönni azzal, hogy milyen meleg volt, mindenesetre sokkal rosszabb nem lehetett, mint tavaly a Nike-n, ahol 1:43 valamennyit futottam, azaz 4:55 alatt volt az átlag. Ez óriasi különbség, ezt nem lehet a gátakra és a földutakra fogni – az erdő pedig hol volt még, amikor az egész elveszett! A főpróba tehát azt mutatta, hogy a leghalványabb reményem sincs semmilyen PB-re – legfeljebb ha drasztikusan kedvezőbb lesz az időjárás, de akkor sem igazán. Az okokról vannak elképzeléseim, de arról inkább majd szeptember közepén.
No matter how you try
A hétfői laza 6-8 km-t áttettem keddre, amikorra Ulrik FUSS, HAJÓ a kedved! címmel futós-hajós programot szervezett. Ez a Jászai Mari térről indult és a Kopasz-gáton ért véget, kicsit kevesebb, mint 9 kilométer volt, ezalatt 121/138 volt a pulzusom, 6:55 az átlagtempóm. (A Jászaiig volt egy rövid, alig több mint kilométeres futásom, 5:25-ös (133/141) tempóval.) 11 km
Bár nem mondható, hogy ez ne lett volna a lehető legkönnyedebb futás, ráadásul pihenőnap előzte meg, szerdán úgy ébredtem, mint aki másnapos. Egész nap álmos voltam, sorban csúsztak le a kávék. Alig vártam, hogy jöjjön a délután négy, amikor végre leléphetek, és mehetek a Margitszigetre. Mire odaértem, hatalmas sorok kígyóztak. Megadóan beálltam a Duna felőlibe (arra szoktam lelakatolni a bicajt, persze a törzshelyem környékén ez már reménytelen volt), kiderült, hogy ez a rövidebb. Ettől függetlenül egyáltalán nem láttam biztosnak, hogy jut még hely az öltözőben, vagy hogy marad megfelelő méretű kölcsönözhető cipő, mire oda jutok. Húsz perc várakozás alatt alig jutottam előrébb, ki is számoltam, hogy az elkövetkező negyven percben biztos nem fogok bejutni. Ekkor érett meg bennem az elhatározás, hogy nem szívatom magam, nekem ennyit nem ér meg, hogy bármilyen sztárt akár tíz méteres távolságból is láthassak, sem az ingyen kapott ötezer forintos póló, de még az a fél liter langyos ásványvíz, amit viszont negyven perc tűző napon való várakozás után valószínűleg mind közül a legtöbbre becsültem volna, sem. Így aztán már sosem írhatom meg a Hogyan találkoztam Carl Lewisszal című könyvemet, helyette viszont ott a lehetőség, hogy megalkossam a Hogyan nem találkoztam Carl Lewisszal című remekművemet.
Az egyébként is nyomasztó nap, melyet annyira elrontani már ezzel sem lehetett, így ért véget. Nem, komolyan fel sem merült, hogy itthon elmenjek futni. Persze gondoltam rá, de kedvet, azt nem éreztem.Gondoltam, esteleg majd csütörtökön lemegyek legalább egy könnyű hatosra, de inkább azt sem.
Igazán egy csöpp motivációt sem érzek magamban, nem várok mostanában semmi jót. A Nike-t azért becsületből le fogom futni, végigkocogom a paksi háromnegyedmaratont is, de aztán jó időre semmi hasonlóra nem vetemedek. Infirmo sat.
Összegzés
Hát ez bizony csak nyomorult 31 km, ami az eddigi 1611-hez hozzátéve 1642 km.
Utolsó kommentek