Az I. féléves étlap utolsó fogásaként, mondhatni desszertként hagytam magam rábeszélni, hogy induljunk a június 22-ei Salomon Zugspitz terepfutóverseny "babatávján" a Basetrailen. Mesterem szerint idei felkészülésem teljesen lehetővé teszi a 35,9 km teljesítését. Németország legmagasabb pontját is megközelítő pályán 1892 méter szintemelkedés leküzdése várt ránk. Ezt a versenyt egy tapasztalatszerző jutalomkirándulásnak fogtam fel, bele kóstolva a számomra eddig csak síelés közben megismert miliőbe.
Mesterem szervezésében csütörtök délután indultunk útnak Grainauba, ahova Lúdtalp dinamizmusának hála alig 6 és félóra alatt érkeztünk meg. A festői szépségű, mondhatni már giccsbe hajló Zugspitzdorfban az otthoni 35-40 fok után nagyon kellemes, enyhe idő fogadott. Hámory András által intézett remekbe szabott pályaszálláson Szaszáék és Pepéék is növelték az amúgy sem alacsony hazai terepfutó szintet, majd a közeli bierstubéban elfogyasztott vacsorát követően csatlakoztak hozzánk Zenyik Robiék is. Mesterem rögtön egy tippversenyt rendezett mindenkit megnyilatkoztatva a várható teljesítményéről. Láthatólag mindenki szerénykedett, én egy 6 órás teljesítést tartottam reálisnak, figyelembe véve azt is, hogy a Mester tavaly a pálya ezen szakaszát 5 és fél óra alatt nyomta le, igaz közel 70 km-rel a lábában.
Pénteken a reggelit követően a közeli uszodához siettünk, ahol átvettük a rajtcsomagot és élve a kedvezményes lehetőséggel egy kétkulacsos Salomon övtáskát vásárfiaként hoztam el. Nem mellesleg egy hátizsákban rejtett rajtcsomag a rajtszámon és a térképen és egyéb reklámterméken kívül egy kiváló fejpántot és rajtszámtartót is rejtett magában. A közeli Garmisch-Partenkirchenben ebédeltünk, majd a délutáni pihenést követően a Musikpavilonban egy remek tésztapartyn hangolódtunk a másnapi versenyre, egy bajor ostoros harmonikaszám pattogó ritmusát élvezve. Lefekvés előtt szobatársam András osztotta meg helyi élményeit, illetve segített a kötelező felszerelések praktikus összeállításában. Andrásról tudni kell, hogy pont a Zugspitzen ünnepelte 50. szülinapját, aminek örömére tavalyi idejéhez képest majd másfél órát javított az Ultrartrailen. Tanúja lehettem András alázatos, mérnöki pontosságú felkészülésének, aminek köszönhetően másnap a csapat doyenjeként 17:45:41 idő alatt szaladt végig a pályán. Roppant elégedett lennék magammal, ha ezt a teljesítményt 50 évesen én is elérném.
Hajnalban elkísértük korunk hőseit az Ultratrail rajtjához, akikre több mint 100 km hosszú táv alatt 5420 méter leküzdése várt. Pontban 7:15-kor bajor népviseletbe öltözött dobosok felvezetésével vágott neki 1600 örült, hogy 26 órás szintidőn belül célba érjen.
Az ámulatból fel sem ocsúdva reggeliztünk meg a Mátrabérces váltótársaimmal Bálinttal és Csabival, majd 9-kor buszra szálltunk. Enyhe szemerkélő esőben, 16 fokos hűsben érkeztünk a tengerszinttől 911 méter magasan lévő Mittenwaldba a rajthelyszínére, ahonnan majd 600-an pontban 11 kor a highway to hell rigmusára rajtoltunk el.
Az első kili az alpesi üdülőhelyen vezetett keresztül, majd egy rövid boxutcás kiállást követően egy patakmentén, csodaszép vízesésekkel tarkított környezetben emelkedtünk 1100 méter fölé. Közben a nap is kisütött és meglehetősen párás idő alakult ki, nagyon jó döntésnek bizonyult a rövidujjas.
Kisvártatva egy mesebeli tóhoz (Ferchensee) érkeztünk, amelyet körbefutva értünk el az 5 km-es frissítéshez. A pulzusomat 160 alatti kordában tartottam, a sebességemre sem volt panasz. Fenyveserdőbe érve hosszú emelkedő várt ránk, máris 1300 felett jártunk és talán egy felhőbe érve napsütés helyett nyirkos-párás klímában nyomtuk tovább. Nem tudom, hogy korábbi frissítésnek köszönhetően, de egy kis időt kellett kérnem, hogy megvizsgáljam a sűrű erdő aljnövényzetét. Talán 5-10 perc telhetett el guggolással, miután ismét a pályán találtam magam. Jól futható dózerúton komoly lejtős szakasz elé néztünk, majd egy jó kilométeres kaptatót követően nagyon szűk hasadékokon átívelő, sziklás lejtmenet következett; egy kili alatt 1200-ről 800 méterre zúgtunk le. Az ilyen szintű zúgó-üzemmódot még nem volt szerencsém tesztelni, egy biztos itt is van még hova fejlődnöm. Az előzések nagyon sportszerűen történtek, szinte minden esetben félrehúzódtak a lassabban haladók, teret engedve a gyorsabban zúgóknak. Bálint is az utóbbiak közé tartozik, el is engedtem hadd menjen. Kisvártatva 15 kilinél frissítőpont várt ránk, majd két gyors folyású patak találkozásánál Bálinttal fényképeszkedtünk.
Ismét hegymenet várt ránk 2 kili alatt 1100 felett voltunk. Kissé szuszogva, féltávnál éreztem, hogy egy kicsit vissza kell fognom a gyeplőt és mivel tudtam, hogy innentől jó sokáig szinte csak felfelé megyünk extraüzemanyagot jelentő energiazselét nyomtam magamba. Egy jó kilométeres jól futható lejtős szakaszon próbáltam a tempót fokozni, mikor az eső rázendített. Úgyis csuromvizes voltam, nem láttam szükségét az esőkabátnak, embert próbáló emelkedőhöz értünk, így a fokozott hőtermelésem miatt inkább melegem volt. A zselének köszönhetően ismét remek erőállapotban éreztem magam és egy ifjú titán mögé állva egész jó tempót sikerült felvennem. 20 kilihez értünk és a titán tempója kezdett sok lenni. Közben az jutott eszembe, hogy 1200 méter felett egyébként sem kéne nagyon feszíteni a húrt, hiszen a megváltozott, oxigénhiányosabb viszonyokat még sosem volt alkalmam tesztelni. A távolban üdvrivalgást véltem hallani és ez a hanghatás előrehaladva egyre jobban erősödött. Saccra alig 2-300 méterre tettem a hangforrás helyét, de látva a rám váró roppant emelkedéseket, hamar megkaptam a realitást, hogy bizony ez a röpke néhány száz méter fölöttem van és az odavezető út bizony keservesen meredeknek és hosszúnak tűnik. Mivel lassultam és a hőtermelésem is visszaesett, fázni kezdtem és a sok folyadéktól a gyomrom is émelygett. Egy hórihorgas fenyőfa tövében felvettem a dzsekit és egy diós kalóriabombát kezdtem el majszolni. Egy szimpi, fiatal német srácot értem be, egymásra mosolyogtunk, megállapítva, hogy bizony itt normális embernek nincs helye. Az üdvrivalgás zaja egyre erősödött, majd a hosszú, szűk, kanyargós ösvényről egy széles dózerútra értünk ki. Ebben a pillanatban egy lelkes szurkolótábor hatalmas ovációban részesített és azon vettem észre magam, hogy én is velük ünneplek. A frissítőponton most már hosszabban időztem. Meleg tea, narancs, dinnye, sós uborka, diákcsemege, majd egy energiasűrítésű süti és végül egy pohár kólát is sikerült a pult alól kicsalni.
Egy csinos ajándékhurok várt rám, amit csúcshódításnak is nevezhetünk, hiszen 1610 m-ről a Kraizek 2029 méteres csúcsára vitt a pálya. Az erdőből kiérve sűrű köd fogadott, ami csak erősödött ahogy haladtam felfelé. Elvileg egy könnyedén futható dózeren haladtam, akkor és ott nem tudtam rá venni magam a futásra, igaz senkit sem láttam magam körül. A fák eltűntek, helyettük hófolt és szikla. A sítúrák során oly kedvelt hütte mellett haladtam el, majd sífelvonók végállomására lettem figyelmes. Sajnos a sűrű köd nem tette lehetővé, hogy a kilátásba gyönyörködjünk, de 25 km-nél azért egy-két fotó így is készült. Innen 200 méter szint leküzdésével értem a 2029 méteres csúcsra, szusszantam egyet, majd lejtmenetbe váltottam.
Erre mondják a nagyok, hogy a pálya roppant technikás. Ez a gyakorlatba annyit tesz, hogy szinte minden lépésednél egy focilabda nagyságú sziklát kell kikerülni közel félméter széles kanyargó ösvényen, nem mellesleg néhol hófoltos, majd sáros szakaszon kell átnyomulni, úgy hogy 3 km-en 400 métert esik a szint. Igaz a nagyon meredek részeken farönkökből óriási acélszegekkel megtámasztva lépcsőt alakítottak ki. Aki pont itt esik el és a feje az acéllal találkozik…. Az ajándékhurok vége felé haladva ismét a frissítő állomásra érünk, csak az a bökkenő, hogy a lefele út valamivel hosszabbnak tűnt, egy-két kanyarral többet kaptunk a vártnál. Másnap éppen Mesterem fejtette ki, hogy a hurkot fordított irányba kéne igazából futni, hiszen a szűk keskeny emelkedők akár négykézláb is megmászhatók, míg lefele a dózeren sokkal jobban és biztonságosabban lehetne zúzni. Nem véletlen, hogy rengeteg túrázó pont velünk szembe haladva tette meg hurkot.
Az ajándékhurkot befűzve ismét az 1610-es Langerfelden-i frissítőponton fogyasztottam és kissé megnyugodva eszméltem rá, hogy sokkal jobb állapotban vagyok, mint a hurok előtt voltam. Abban a tudatban indultam neki, hogy közel 6 kilit követően célba érkezem, igaz a meredély, ami rám várt, nem tűnt túl biztatónak. Ehhez képest meglepően jól haladtam. Időközben az eső is elállt. Egész jó tempót nyomtam, sőt olybá tűnt, hogy inkább én előzők, mint fordítva. A pálya módfelett technikás volt itt is, néhol meg-megbotlottam, de szerencsére talpon maradtam végig. Bele se merek gondolni, hogy sokan ide már sötétbe érnek és fejlámpával kell megkeresni, a talpalávalót. Egy kis emelkedőhöz érve vettem le a dzsekimet, majd nyomtam, ami a csövön kifért. Az erdőt elhagyva Grainauba értünk, a cél már csak 3 kili, éreztem, hogy maradt még bennem; padlógáz annyira, hogy az oldalam is szúrni kezdett. Ilyet nem is tudom mikor éreztem. Szállásunk mellet elhaladtam, majd a lelkes szurkolók köszöntése közepette értem célba: 06:08:05,6! A korcsoportomban ezzel 56. lettem.
Ezúton szeretnék ismét köszönetet mondani Mesteremnek, aki végig biztatott és remekbe szabott edzéstervének köszönhetően a tavaszi, nyáreleji formámat sikerült egész elfogadható szintre tornázni, aminek köszöngetően egy félmaratoni PB is becsúszott. Külön hálás vagyok a Zugspitzért is, magamtól eszembe nem jutott volna, hogy a lábamat betegyem erre a vidékre. Nagyon nagy élmény volt, hogy ugyan szalonszinten, de belekóstolhattam a nagyok játékába. Igaz azt még nem tudom elképzelni, hogy úgy fussak itt, hogy rám sötétedik, ezért akkor váltanék súlycsoportot (supertrail), ha edzettségi szintem lehetővé teszi, hogy még világosba célba érjek, azaz 12 óra körül nyomjam le a 70 kilit.
Utolsó kommentek