A müncheni fiaskó után nem hagytam el magam, annál is inkább mert a Bécs-Pozsony-Budapest ultramaraton  befutó szakaszának teljesítése becsületbeli ügy. Nem mellesleg elég sok munka maradt bennem ahhoz, hogy csak úgy  elengedjem, ezért megteszek mindent azért, hogy az a sz@rhoz hasonlóan kijöjjön belőlem. (Wichmann Tamás : "A munka olyan, mint a sz@r, előbb vagy utóbb, úgy is kijön.")

A Münchent követő héten laza átmozgató edzéseket végeztem, próbáltam pihenni és feltöltődni. Időközben elrajtolt a Bécs-Pozsony-Budapest szupermaratoni verseny mezőnye is, ahol váltócsapatokban sok kenus sporttárs is rajthoz állt, így figyelemmel kísértem  a történéseket. Régi vágyam, hogy én is tagja lehessek egy váltónak, azonban még nem sikerült futótársaimban kedvet ébreszteni. Természetesen nem adom fel a reményt, remélhetőleg hamarosan sikerül egy jó kis csapatot verbuválni ahhoz, hogy  ezen a versenyen is részt tudjunk venni.

Az utóbbi években október 23.-án Kolóra emlékezve teljesítjük  a szupermaratoni verseny befutó szakaszát jelentő félmaratoni távot, átvágva a János-hegyen, majd az Istenhegyi úton leereszkedve érünk a célba. Sokáig a Hősök terén volt a befutó egy nemzetközi versenyhez méltó helyszínt nyújtva a megfáradt versenyzőknek, 2010-ben azonban az új főpolgármester első intézkedései között nem járult hozzá ahhoz, hogy a mezőny keresztül haladjon Budapest legszebb részein, így tavaly és tavaly előtt a Naphegyen volt a befutó, míg idén a MOM sportközpontban. A főpolgármester döntése kapcsán az útvonal is módosításra került, aminek köszönhetően a rajtot követően nem egyből a roppant meredek Budakeszi úton kezdünk el savasodni, hanem a Telki felé vezető műúton melegítünk be, ennek jótékony hatása nemcsak a megfelelő kezdésben, hanem a befutószakaszon is érződik. Na, de ne szaladjunk ilyen gyorsan előre.

A rajt előtt nagyon sok rég nem látott sporttárssal találkoztam, a viszontlátás öröme igazi fieszta hangulatot eredményez. A közös fiatalkori élményeknek köszönhetően egy időutazás varázslatával ismét serdülő, ifi versenyzőkké válunk lélekben. Azonban rajtot követően kénytelenek vagyunk visszazökkenni a mába, testünk rögtön jelzi, hogy mi a realitás. Remek, rövid ujjas idő kényeztetett minket. Az első kilik kicsivel 5 perc alattiak voltak, frissnek éreztem magam, még egy kis beszélgetés is belefért, mikor Iramszarvas elhúzott mellettünk. Telki felé haladva is már érezni a hegyvidéki tájra jellemző szintkülönbségeket, így emelkedők és lejtők váltogatták egymást. Egyik emelkedőn Iramszarvas mellé értem, aki, mint az utóbbi évben mindig, természetesen most is pulzuskontrollal futott. Érdeklődésemre jelezte, hogy kissé visszaváltott, mikor elérte a kívánt pulzustartományt. A szintes terepnek is köszönhetően, a 4 napos menetelésben megfáradt élsportolókkal sikerült lépést tartanom, arra lettem figyelmes, hogy Kozmann Gyurival, majd Vajda Attilával előzgetjük egymást. Visszaérve a Budakeszi útra a roppant emelkedőn próbáltam tartani a tempót, 5:30 körüli kilikkel érkeztem a Jánoshegy aljába, majd a lankásabb részeken sikerült az 5perc/km-es tempót stabilizálnom. A 16. és 19. km-ek között az Istenhegyi úton zúgtunk le egészen a Déli-pályaudvarig. Nagyon élveztem a gurulást, a terepfutásoknak köszönhetően megszerzett rutinnak is hála, 4 perc körül telt el egy km. Életem talán leggyorsabban megtett kilométere  3:53 alatt fogyott el. Az Alkotás útra érve már kissé zihálva vettem a levegőt, de a tudat, hogy alig 2 kili és célba érek, arra késztetett, hogy egy hosszú finist nyissak. A sportcsarnokban elhelyezett célkapuban 01:40:50-nél érkeztem meg az ünneplő ultramaratonisták közé. Terepen ilyen gyorsan még nem futottam 21 km-t, síkon is csak kétszer voltam gyorsabb. A 4:44/km-es sebességhez 171 bpm pulzus társult.

A terepcipőm júniusban volt a lábamon utoljára a Zugspitz Basetrail teljesítésekor. Közel négy hónapot követően elérkezettnek láttam az időt, hogy ismét megnézzük, hogy megy a futás a hegyekben. Ösztönzésképpen elhatároztam, hogy idén is elindulok a Piros teljesítménytúrán. Tavaly Iramszarvassal a Dobogókőig tartó 35-ös távra vállalkoztunk. A fenntartható fejlődés jegyében idén emeltem a téten, a Nagykovácsiban véget érő 65-ös túrát néztem ki. A Zugspitzet együtt teljesítő sporttársamhoz, Bálinthoz csatlakozva a Naszályban próbáltam alapozni egy kicsit annak érdekében, hogy a hegyekben ne fogyjak el ideje korán. Ismét ráébredtem, hogy a természet lágy öle nyújtotta élmény semmihez sem hasonlítható, ez az ami kell nekem, ez az ami jó nekem! Persze, azt sem volt nehéz észrevenni, hogy a terepváltóm még akadozik kissé, így a hegyekben a "fogyasztásom" nem volt a legideálisabb. Ellenben Bálint, aki hetente többször hódítja meg a szirteket, van úgy, hogy munka után este fejlámpával (!), nagyon meggyőző formát mutatott. Meg is beszéltük, hogy a Piroson együtt indulunk el, igaz ő csak a Kopár csárdáig tartó 55 kilit vállalja. Ennek tudatában kissé elbizonytalanodtam, ha Bálintnak elég az 55, mit keresek én a 65-ön? Mesteremet is kifaggattam, aki szerint a közelmúltban megtett kilik mennyisége alapján nem okozhat gondot a 65 sem, igaz okosan kell az erőt beosztani. Az őszi szünetben egyik napon szabadságot vettem ki, így  a verseny előtt 3 nappal még egyszer a Naszályban találtam magam. Igyekeztem egyenletes tempót diktálva a rendelkezésemre álló 1,5-2 órát tartalmasan megfutni. Mi tagadás ismét elfáradtam, de sokkal jobban éreztem magam menet közben, mint legutóbb.

A Római-fürdőn  november 2-án pontban 7:09-kor indultunk útnak Bálinttal (amit Iramszarvas örökített meg), azzal a céllal, hogy még napvilágnál érjek célba Nagykovácsiba. Mesteri instrukciók alapján arra ügyeltem még, hogy a pulzus ne haladja meg a 160-as mértéket. Ez azt jelentette, hogy síkon, lejtőn és az enyhe emelkedőkön jól eső futás, majd a durvább kaptatókon tipegés, illetve kúszó-mászó üzemmód az ajánlott. Csillaghegyen arra eszméltünk, hogy egy túratársunk bőrsaruval a lábán mezítláb nyomja. Momentán minket simán meg is előzött. Alig egy óra alatt (1:06) értünk fel a Nagy-Kevélyre. Tavaly itt a ködből kimászva csodás "tejszínes", szemkápráztató napfényes látvány fogadott, most szürke, enyhe ködbe burkolózott még a nap. Az enyhe időnek köszönhetően egyébként egy hosszú-ujjas elegendőnek bizonyult. Sziklás, kőgörgeteges meredek ösvényen előre engedtem Bálintot úttörőnek. A Kevély-nyerget elhagyva Csobánkát elég jó tempóban értük el, magunk mögött hagyva bőrsarus barátunkat is. Csikóváralján frissítettünk egy nagyot a terülj-terülj asztalkámról. Volt itt minden, különösen az aszalt áfonya vett le a lábamról. Finom málna és narancs szörppel töltöttük fel kulacsainkat, majd a Holdvilág-árok felé vettük az irányt, ahol tavaly elkeveredtünk kissé. Idén utunk egyenesen vezetett a Tölgyikrekig, ahol sok 6 órakor rajtoló túrázót sikerült beérnünk. Egy éve ezen a helyen már a másfél órával később induló terepfutók is utolértek. Egy jól futható gyönyörű szakaszhoz (igaz szinte az egész túra útvonala csodálatos) érkeztünk, majd az igen meredek Szőke-forrás-völgy mentén a Szentfa-kápolnához értünk, ahol Edit (nem először) kapott lencsevégre.

Innen 10 perc alatt gurultunk le a dömösi ellenőrző pontig, ahol most pontőrként spártai hősünk Simonyi Balázs fogadott. A tavalyihoz képest pont másfél órával gyorsabban értünk ide. Kisvártatva megérkezett a versenyt egyébként később óriási pályacsúccsal megnyerő, hozzánk képest  1 óra 21 perccel később rajtoló Kiss Miki is. Miki nem sokat időzött a ponton egy kis port kevert a kulacsába, majd miután a 2. helyen Ispi szinte meg sem állt, Miki is eltűnt a szemünk elől. Raktárainkat feltöltve egy zsíros deszkával a kezemben indultunk tovább Dobogókő felé.

Dömösről Dobogókőig vezető közel 8 km során 620 méter szint legyűrése várt ránk, így felkészítettem magam, hogy ez lesz talán a túra legkeményebb része. A kúszó-mászó üzemmódot elvétve váltotta fel a futás, igaz legnagyobb gyönyörűségünkre az elitfutók java ezen a szakaszon mutatták be nekünk művészetüket. Ahogy Bálint fogalmazott a terepnek a csapatépítő hatása érvényesült most. A körülményekhez képest viszonylag gyorsan, 50 perc alatt értünk fel a Szakó-nyeregbe, majd további fél óra kellett ahhoz, hogy szinte déli harangszóra megérkezzünk a túra legmagasabb pontjára. A Turistamúzeumban vételeztem két citromos sört, megjutalmazva magunkat a csúcshódításért. Bálint legnagyobb megrökönyödésemre, szakmai önéletrajzából kihúzandóan, a sörét bontatlanul elajándékozta  az első szembejövő turistának. A sokkhatást alig heverve ki, egy hosszú lejtést követően Pilisszentléleken találtuk magunkat, ahol egy gyors boxutcás kitérőt is beiktatva haladtunk tovább. "Terra incognita", azaz ismeretlen helyen jártam már javában, mivel a Pilis ezen részét még sohasem érintettem korábban. Pilisszántónál már ránk fért a frissítés, majd Bálint iramot váltva (vagy én lassultam le?), faképnél hagyott, legközelebb a Kopár csárdánál találkoztunk. Mint később kiderült ezalatt a 10 kili alatt 8 percet adott nekem. Holtponthoz érkeztem, megfáradva kissé, egyedül, számomra eddig ismeretlen terepen gázoltam, a táj lenyűgöző szépsége  vigasztalt csupán, mikor elérkeztem a Vörös-hegy nyergéhez. A Vörös-hegy megmászása sokkal nagyobb erőfeszítésembe került, mint eddig a túra bármely más szakaszáé. A csúcsra érve most a lélegzetelállító kilátás sem töltött el megnyugvással. Innen egy fenyvesen át vadregényes ösvény vezetett a Kopár csárdáig. Az ösvény végén Csanyáék piros bohócsipkás szurkoló csapata kereplőkkel biztatott, ami nagyon-nagyon jól esett. (Nem is lehet kérdés, hogy jövőre a Terep50-en rajthoz állok.)

A Kopár csárdánál Bálint egy meleg bográcsgulyással fogadott, amiért igen hálás voltam, annak ellenére, hogy zsírtartalma futógyomornak kissé túlzó volt. Ekkor futott be zugspitz-i szobatársam és egyik példaképem András is, akivel együtt fejeztem be a levest. Miután kulacsaimat ismét szörppel töltöttem fel, az eső is eleredt, osztozva szomorúságomba, hogy közös túránk Bálinttal  véget ért.

A Kakukk-hegy felé tartva eszméltem fel, hogy bizony olyan zónába érkeztem, ahol korábban nem jártam, 55 kilit is elhagytam. Itt értek utol Andrásék is és megbeszéltük, hogy milyen jó lenne együtt futni, de a jelenlegi körülmények ezt még nem teszik lehetővé számomra. A homokos talajnak köszönhetően fárasztó úton érkeztem meg Pilisszentivánra, majd egy jól futható szakasz következett, ami egészen a Hosszú-árokig tartott. A Nagy-Szénási emlékfalhoz vezető erdei emelkedő a megtett 60 kilit követően már annyira nem esett jól, a 274 méter szintet magában foglaló 3 kilit fél óra alatt tettem meg. Innen még egy kis emelkedőt követően, igen technikás sziklás meredek várt ránk, aminek az elején Szasza kamerája is megtalált, köszönet neki. A lejtős szakaszt letudva Nagykovácsiba érkeztem, ahol szürkületben a sok gyertyától fénylő temető nagyon szép látványt nyújtott. Egy-két kanyar és fél öt előtt 5 perccel érkeztem meg a túrám végcélját jelentő plébániába.

Ilyen hosszú túrát korábban még nem teljesítettem; az összesen 66,1 km-es szakaszon 2475 méter szintet másztam meg, pontosan 9 óra 16 perc alatt. Célomat teljesítettem, a fejlámpára sem volt szükségem. Fontos kiemelnem, hogy ez a túra nagyon jól szervezett keretek között zajlott, az útjelzés elsőrangú, eltévedni alig lehetett, ha másért nem a frissítőpontok bőséges kínálata megéri a részvételt.