Számos érdeklődő hiányát fejezte ki, hogy rég nem hallattam magamról e blog hasábjain. Valóban az UB-ról készült páros beszámoló óta nem posztoltam, pedig azóta ismét jártunk a Zugspitzen, majd jött a nyári feltöltődés és az elmúlt hétvégén újfent megmérettettem magam a Suhanj!6-on.

A tavalyi Szalonspitzen szerzett élménysokkot követően, szinte rögvest eldöntöttük Bálinttal és Csabival, hogy idén is az indulók között leszünk, sőt a fenntartható fejlődés jegyében a Basetrailről a Supertrailre váltunk. András barátunk a pályaszállásunkat már karácsony előtt le is foglalta. A nevezést azonban az utolsó pillanatra hagytam, mert ugyan éreztem magamban megfelelő kraftot az újabb kihívás teljesítésére, elmémben mégis ott bujkált a kérdés, hogy vajon az UB okozta megterhelés kipihenhető-e röpke három hét alatt, úgy hogy közben visszanyerjem valamennyire a T50-es formámat. Végül is meghoztam a döntést: emelem a tétet és belecsapok a Supertrailbe. Nagy elvárásaim nem voltak magammal szemben, tapasztalatszerzésnek és egyfajta jutalomkirándulásnak fogtam fel ezt a versenyt, minden méterét élvezve kívántam letudni a rám váró 60,7 km-t, úgy hogy közben összesen 2973 métert hegynek fel, majd 3335 métert a völgy felé haladunk.

Június 19.-én kora délelőtt csaptunk a lóerők közé és a Ludas Matyi betétdalát kívülről fújva érkeztünk meg a szinte már giccses szépségű Grainauba. Pályaszállásunk a magyar ultraterepfutó elitjétől hemzsegett  - Olipapa, Zserzseli, Pálos Zsófi, Pap Gábor -, szorgosan "jegyzeteltem", hogyan is hangolódnak rá a nagy megmérettetésre nagyjaink.
Verigáékkal és Fecóval kiegészülve a szénhidrátfeltöltésnek szenteltük  az estét, a tavaly jól bevált "törzshelyünkön". Mesterem ismét tippversenyt celebrált, majd a nincs szebb állat, mint a lúd dallamával a fülünkben tértünk nyugovóra.
A tavalyihoz hasonlóan zajlott a verseny előtti napunk; a regisztráció a német precízitásnak megfelelően gördülékenyen zajlott, majd a rajtcsomag részét képező 20,- Eurós kupont idén egy kompressziós rövidnadrág vásárlásába fektettem, ami annyira megtetszett, hogy a versenyen is ebben indultam.

A sportkultúra jegyében meglátogattuk az 1936. évi téli olimpia színhelyét, ahol többek között a Négysánc verseny (Oberstdorf, Garmisch-Partenkirchen, Innsbruck és Bischofshofen) 2. etapját is rendezik. A nagysánc látványa mindenkit elbűvölt, majd az olimpiát bemutató "Az érem sötét oldala" című kiállítást is megtekintettük. A zuhogó esőt egy pizzériában vészeltük át, ahol a rendelés és a kiszolgálás között minimális idő telt el. A Pasta-party ismét hozta a tavaly megismert formáját, ostorcsattogtatás közepette burkoltunk.
Eljött a verseny várva-várt napja, reggeli közben Zsófin kitört a pánik, hogy a kabátját hogy juttatja vissza a szállásra. Végül nekem adatott meg, hogy elkísérhettem a Supertrail XL indulóit szállító buszhoz. Menet közbeni beszélgetésünk során megállapítást nyert, hogy egy "para-fenoménnal" van dolgunk, hiszen nem vitás, hogy egy kiváló adottságokkal rendelkező sportolóról van szó, aki mindentől és mindenkitől retteg.

Az Ultratrailen induló nagyok rajtját megtapsoltuk, majd ippeghogy elértük a Leutasch-Weidach felé induló transzferünket. Idén olyan szerencsében volt részem, hogy Mesteremmel együtt rajtolhattam együtt. Ahogy előre megfogadtam, nyugodtan, nem kapkodva vágtam neki a nagy túrának pazar, szikrázó napsütésben, felhőknek nyoma sem volt. Csabival egészen az első emelkedőig együtt haladtam, majd a remek formában lévő Bálintot is beértük. Az első 10 kili alatt sok lejtőt nem láthattunk, 1106 méterről 2048 m-re kocogtunk fel, nem egyszer nagyon szűk kaptatókon haladva. Legutóbb a Mátrabércen használt botoknak ismét jó hasznát vettem. A Scharnitzjoch csúcsán a káprázatos panorámába gyönyörködve szusszantam, majd alig 3-4 kilis zúgás következett és ismét 1100m körül voltunk. Az óvatosság jegyében ereszkedtem és az sem zavart nagyon, hogy inkább engem előztek meg.

Az első frissítőpontot követően egy hosszú inkább síknak mondható szakasz következett, lakott területtel is megspékelve. Előbb egy tanösvényen haladtunk, ahol itthon annyira nem megszokott módon a kirándulók erős biztatása csalt mosolyt az arcokra, majd egy műútra értünk le, ahol oldtimer versenyen résztvevő autómatuzsálemekben is gyönyörködtünk. Noha a versenyt továbbra is élveztem, ezen a szakaszon kis fáradtság lett úrrá rajtam, szerencsére Mittenwaldba /tavaly innen rajtoltunk a Basetrailen/ érve ismét frissülhettem. Egy erdei szakasz következett megint, majd a Frechensee-hez érve tudtam, hogy innen már a tavaly megfutott pályarész következik. Tavaly a látási viszonyok annyira nem voltak ideálisak, hiszen nagy felhő ülte meg a tájat, ezért idén új arcát ismertük meg az ismert pályaszakasznak.  Az órámra pillantva konstatáltam, hogy idén sokkal frissebben mozgok, köszönhetően a jobb erőbeosztásnak, igaz egy-két szenvedősebb résznek még elébe néztem. A tavalyi pálya számomra legnehezebb lejtőjéhez értem (2 kili alatt több, mint 800 métert süllyedünk), ha nem is játszi könnyedséggel, de magamat is meglepve viszonylag gyorsan leértem a festői szépségű vízfolyáshoz, ahol a várva várt frissítőpontnak kellet következnie. Azonban a tavalyi hatalmas sátornak csak a hűlt helyét láttam. Ennyire hallucinálnék, avagy a figyelmemet kerülte el valami? Haladtam tovább, bízva abban, hogy nem sokára a közelben mégis belebotlunk a mannát adó állomásba. Bizony jó 2-3 kilit tettünk még meg a tavalyi pályától is eltérő úton, mire egy étteremhez értünk, ahol egy új portéka, a Red Bull energiaital is a terítékre került. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és éltem a nem várt lehetőséggel. Itt ért be az XL táv előörse is.

Felfrissülve és valóban szárnyalva indultam ismét útnak, felkészülve a tavalyi gyötrelemre: több, mint 1000 m szint leküzdése várt ránk. Ezen a szakaszon egy éve eső fogadott, most viszont pazar látvány tárult elénk:  a Kraizek 2029 méteres csúcsa. Nagyon távolinak és nagyon magasnak tűnt a csúcs, szerintem tavaly nagy szerencsénk volt, hogy a felhők miatt nem láttuk, hogy hova kell feljutnunk.
Felkészültem a tavalyi gyötrelemre, de most elmaradt a katarzis, amit egy cseppet sem bánok. Persze nem volt most sem kéjutazás, de nagyon elégedetten konstatáltam, hogy milyen hamar elértem az 1610 méteren lévő frissítést. Egy jó leves után következett a csúcshódítás. Szépen, nyugodtan egyenletes tempóban haladtam, arra ügyeltem csak, hogy nehogy elaléljak a gyönyörtől. Helikopter zaját hallottam meg hirtelen, utóbb derült ki, hogy a hegyimentőknek akadt dolga; a szirteken rekedt hegymászókat hoztak le. A csúcsot követően egy roppant technikás rész következett, ahol ismét egészen jól vettem az akadályokat. Itt ért be az Ultratrail vezetőcsoportja. Hirtelen arra gondoltam, hogy valami serdülő mezőnyt engedtek ránk, de másnap az eredményhirdetésnél láttam, hogy a versenyt nyerő srác alkata még fejlődésben lehet. A csúcskört teljesítve még egy levest engedélyeztem magamnak egy napozóágyba lerogyva, mellettem hőfóliába tekertek egy srácot, aki kissé leharcolva pihegett.

A végére nem sok erőm maradt, így 4 km-es szakaszon a 800 méter lejtmenet inkább a küzdelemről és bukdácsolásról szólt, mint sem a nyugodt, egyenletes teljesítményről. A faluba érve a helyi lakosság ünneplése több, mint megható érzéseket váltanak ki a megfáradt teljesítőkből. Mindenki magáénak érzi a versenyt, a nyugdíjas sörpocakos panziótulajtól a kisiskolás srácig ismeretlenül is köszöntésre emelkedő kezekkel tisztelegnek a befutók előtt. Érezni a szeretetet, a tiszteletet. Örömmel tölt el mindenkit, hogy részese lehet a célba érkezés élményének.11:22:12 eredménnyel úgy érzem nagyon nem kell szégyenkeznem, igaz Mesterem bombasztikus 7:35:17-es eredményét is figyelembe véve, amivel korcsoportunkban a 2. (!) helyezést érte el, van még hova fejlődni. Zsófi előzetes félelmei ellenére (vagy éppen ennek köszönhetően?) fantasztikusan versenyezve győztesként ért célba. Idén csapatunkból csak András vágott neki a királykategóriának számító Ultratrail távnak. Annak ellenére, hogy 80 kilinél gyomorbántalmak gyötörték, gyönyörűnek mondható 18:45:17-tel nyűgözött le minket a csapat 51 éves korelnöke. Szerintem nincsenek véletlenek; a másnap megjelenő német lapok címoldalán a "DANKE ALTE!" felirat díszelgett. (Vagy a veterán Miroslav Klose Ghána elleni egyenlítő gólja adott okot a címlapsztorinak?)
Este a közös élménybeszámolók alkalmával mindenki elégedetten beszélt a versenyről, Oli 10-es skálán 8 és 9 közötti értéket adott, osztályzatát csupán a Frechensee-t megelőző sík szakasz húzta le. 

Zugspitzről hazatérve júniusban már nem találkozott futócipővel a lábam, hagytam meggyötört testemet pihenni, feltöltődni. Júliusban kezdtem ismét mozgásba lendülni, igaz a korábbi hónapok teljesítésétől elmaradtam, 183 kilit raktam a zsákba. Próbáltam a testsúlyomat optimalizálni és a közelgő Suhanj!6-ra tekintettel megfelelő pulzusmederben maradva 5:30/km-es tempót belőni. A 6 órás versenyen a tavalyi 58,84 km-es eredményemet kívántam megdönteni, titkon remélve, hogy a  átlépem a bűvös 60 km-es lélektani (6:00/km) határt is.

Gödről az utolsó komppal érkeztem Szigetmonostorba. A tetthelyen Iramszarvas - akivel az UB óta nem is találkoztunk - tavalyi szerkójában (pizsi) fogadott. Ő egy kicsit merészebb tervet - 65 kili - dolgozott ki, mint én, de bátran mertem csatlakozni hozzá, hiszen ő is 5:30 - 5:40 körüli tempót határozott meg. 68 egyéni induló (20 hölgy), 33 páros és 32 váltó csapat várta, hogy augusztus 9.-én éjfélt üssön az óra. Az éjszakai lehűlésnek köszönhetően 22 fok körüli, igaz az előző napi esőzéseknek köszönhetően kissé párás időben rajtoltunk el.

Cseppet visszafogottan, alacsonyabb pulzussal vágtunk neki a távnak, nem törődve a gyors lábúakkal. Idén sajna Gödről nem indultak váltóban a helyi futótársak, így a tavalyi lelkes szurkolás ugyan nem serkentett, de az a tény hogy Iramszarvassal majd 20 kilit együtt tudtam megtenni roppant jó ómennek bizonyult. 5:30 körüli kiliket karcoltunk, a tavalyival cm-re pontosan megegyező 2 km-es körpályán. 20 kili körül a pulzusom kezdte nyaldosni a 150 feletti tartományt, így egy picit visszavettem az iramból, aminek köszönhetően 5:40/km-rel haladtam. Mesterem tanácsát követve, még az UB-ra kapott magas szénhidráttartalmú eperízű porból készített fél literes frissítőt nyomtam óránként, illetve szinte mindegyik körben egy-egy pohár vizet is vételeztem. A folyamatos frissítésnek köszönhetően nagyon nagy holtpontot nem kellett leküzdenem, igaz 4 és 5 óra között éreztem némi izomfáradtságot, de a rajtcsomag részét képező magnézium ezt is feledtette. Az idő előrehaladtával természetesen folyamatosan lassultam 30 kili felett már 5:50 körül csippant a kmjelző, majd 40 felett a 6 perces kilik időszaka következett, 50 felett pedig azért izgultam, hogy a 6 perc feletti kilikkel a táv elején felhalmozott tartalékot ne éljem fel. 55 km környékén éreztem, hogy kis szerencsével még elcsiphetem a 60 kilit is.
Itt és most muszáj megállnunk és meghajolnunk Iramszarvas teljesítménye mellett, aki túl azon, hogy nagyon jót tett velem azzal, hogy a táv első harmadában vele haladhattam, szinte végig egyenletes iramban nyomta végig a 6 órát. 50 kili körül hátba is vert, majd "megdicsért": "miután ilyen jól kipihented magad, most már igazán diktálhatnál nekem egy jó 5:40-es tempót". Válaszom túl rövidre sikerült: "elmész te a pics@ba", amit szó szerint véve ismét faképnél hagyott. /Iramszarvas végül 63,260 méteres lélegzetelállító teljesítményével 9. helyen zárta a versenyt./

Az éjszakában való futás során a Hold járása jelezte, hogy ha túl gyorsan nem is, de azért az idő is elhalad felettünk. 2-3 alkalommal hullócsillagra lettem figyelmes, majd az egyhangúságot a sötétséggel együtt a pittymalat oszlatta el. Élvezetesnek tűnt ismét természetes fényviszonyok között szaladni, majd lassan de biztosan a Nap sugarai is megjelentek a horizonton. Ekkor már annak örültem, hogy a 29. körömet elérve biztos lehettem abban, hogy a tavalyi eredményemet túlszárnyalom, majd a 60. kilinél szólt Ulrik, hogy 6 perc van még hátra. Uzsgyi neki, lássuk mi maradt még bennem; az uccsó kilit 5:36.76 alatt nyomtam le, majd pontosan a frissítőimet tartalmazó ládám mellett ért a verseny végét jelentő dudaszó.
6 óra alatt 61.055 métert tettem meg, 149-es átlagpulzussal, amivel teljesen elégedett vagyok, szerintem szinte a maximumot sikerült kihoznom magamból. A helyezéssel ugyan nem szoktam foglalkozni, de az, hogy ezzel az eredménnyel a 10. helyen végeztem, nagyon meglepett. Igaz, ehhez az is kellett, hogy sok remek futótárs idő előtt kiszállt (pld. gyomorproblémák miatt Bitliszbá) és engem az éjjeli hűs idő is nagyban segített és a magasabb páratartalom sem zavart annyira. Ulrikék egy érdekes statisztikát is kiadtak, ahol a leglassabb kilométereket  rangsorolták. Itt 4. (!) lettem 6:24-gyel - a legyorsabb kilim 5:29 volt -, ami mondhatni viszonylag egyenletes teljesítményt mutat. /Ebben a kimutatásban csak a versenyt megnyerő Szabó Áron (5:17),  az 5. Márkus Öcsi (5:43) és az előttem 9. Iramszarvas barátunk (6:21) végzett./  Még egy érdekesség; pont a 6 órás futáson megtett távval értem el idén az 1500. futókilométert. 
Ez a teljesítmény nem jöhetett volna létre családom támogatása nélkül, akik tűrik edzéseim okozta távollétemet és támogatják felkészülésemet. Köszönöm továbbá Mesteremnek az edzésterveket és állandó tanácsait, a gödi futókör és a váci Jedik támogatását is, Iramszarvasnak az iramot és a remekbe szabott teljesítményével kiváltott ösztönzést, Walter Ulrik vezette csapatnak a szervezést és a pályán helyt álló sok-sok sporttárs önkéntes, önzetlen segítségét. A S!iker közös!