Továbbra is teljes bizonytalanságban vagyok, sőt, ha lehet, ez egyre csak fokozódik. Azt korábban sem tudtam, hogy jó-e az edzéstervem, de legalább rendesen betartottam. Mostanára azonban teljesen ad hoc-ká váltak az edzéseim, és fogalmam sincs, mennyire hatékony az, amit csinálok. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy a korábbi szintemen azért feltehetőleg nem rontok. 

Nyugtató

Eljött az ideje, hogy régi vágyam teljesítsem, és elfussak a Rákos-patak torkolatától (na nem egészen onnan, de a Váci úttól) egészen a Rákosokig. Végig követtem a vonalát, csak a Kerepesi út után vesztettem el, mert ott úgy tűnt, hogy a gyógyszergyár területén folytatódik – utólag kiderült, hogy egyszerűen csak rossz irányban kerültem meg a gyárat.

Amikor itthon öltözni kezdtem, elég borultnak és szelesnek tűnt az idő, ezért viszonylag melegen öltöztem. Döntésem helyesnek tűnt, amikor kiléptem a kapunk, ekkor ugyanis már hóvihar kavargott. Angyalföldön viszont már sütött a nap, és bár a Váci úton még süvített a szél, az út nagy részén nyoma sem volt. Így aztán hamar szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy túlöltöztem, és bár nem nyomtam valami veszett tempót, szakadt rólam a víz. Azért azon a néhány helyen, ahol meg kellett küzdenem a szélrohamokkal, úgy éreztem, hogy talán nem biztos, hogy a legrosszabb döntést hoztam.

A másik nagy dilemmám az volt, hogy milyen cipőt vegyek: terepre valót, vagy közönséges futócipőt. Az út nagy része ugyanis aszfaltozott, de voltak szakaszok, amelyek nem. Arról még nincs határozott tapasztalatom, hogy mennyivel jobb a terepcipő terepen, mint a közönséges, de azt egyértelműen érzem, hogy terepcipőben aszfalton vagy betonon nem jó futni. Végül a biztonság kedvéért a terepcipő mellett döntöttem, és nem bántam meg, bár nagy sárral nem kellett sehol sem megbirkóznom.

Az út egyébként a Kerepesi útig meglehetősen unalmas, és túl gyakran szakítják meg mindenféle átkelők ahhoz, hogy igazán jó futóterep legyen. (Az viszont igaz, hogy a városon belül viszonylag jó levegőjű résznek tűnik – szombaton persze ezt kevésbé tesztelhettem.) Onnan kifele viszont szinte természetivé válik a környezet. Az út felénél még szürkemarhákat is láttam legelni. Egy alkalommal kutyák is meg akartak kergetni. Lányoknak azért nem ajánlanám, hogy egyedül erre futkározzanak. Egy alkalommal én is majd frászt kaptam. Egy kihalt részen hirtelen úgy tűnt, mintha jönne mögöttem valaki. Ez igen meglepett, hiszen biciglizésre sem volt éppen ideális a talaj, gyalog meg azért nem olyan könnyű utolérni egy futót (más futóval pedig akkor már rég nem találkoztam). Amikor félig hátrafordultam, hogy megnézzem, tényleg jön-e valaki, a szemem sarkából egy sötét, legalább két ember magasságú alakot pillantottam meg. Persze kitört a frász, és ugrottam egy hatalmasat. Aztán kiderült, hogy valaki véletlenül éppen arra lovagolt. Sajnos a pulzusmérő nem volt nálam, ideális alkalom lett volna, hogy megtudjam, mekkora is a maximális pulzusom. 

Sajnos ami a sebességet illeti, nem lehetek túl elégedett. A pontosan 21 kilométeresre sikeredett út (ki gondolta volna, hogy ennyire kicsi ez a város?) megtétele 2 óra 4 percbe telt. Ráfoghatom ezt sok mindenre, a télre és a ruházatra, a túlöltözésre, arra, hogy kamelbekben mégiscsak lassabb az ember, mint nélküle, vagy arra, hogy az előző heti hosszút nem sikerült rendesen kipihennem. Sőt, az is bejátszhat, hogy füvön az ember mégiscsak lassabb, mint aszfalton. A hat percnél valamivel lassabb kilométerek azonnal felugrottak 5:40 környékére, amint szilárd talajra értem. Mindennek ellenére úgy érzem, hogy azért már nem kellene síkon 2 óra feletti félmaratonokat futnom.

Kaptató

A lehangoló hétvégi eredmény után úgy gondoltam, jobb lesz, ha tovább pihenem az előző heti hosszút, és ezen a héten megint nem futok. Bizonyára így is lett volna, ha nincs Zsolnai Viki, aki megosztotta velem azon aggodalmait, hogy a szekszárdi Borvidék félmaratont esetleg nem tudja lefutni (amit egyébként kizártnak tartok). Mivel az emelkedőkben valóban nincs gyakorlata, javasoltam, hogy menjünk el egy kis gyakorlásra a Gellért-hegyre, és szerdában meg is állapodtunk. Aztán Viki meggondolta magát, de addigra nekem teljesen ráállt az agyam arra, hogy este Gellért-hegy, úgyhogy elmentem egyedül. 

Mivel arra már régen rájöttem, hogy nekem szinteset legegyszerűbb a Gellért-hegyen futni, de az egyszeri felfutás meg elég kevés, a legcélszerűbb, ha fel-le futkározok. A Kelenhegyi úton megyek fel végig a Szirtes utcáig, megkerülöm a Citadellát, majd a Szirtes úton és a Bérc utcán le a Hegyalja útig, ott meg sarkon fordulok, és ugyanezen az útvonalon visszatérek a Gellért térre. Ezt most kétszer tettem meg, Így az egész futás az Endomondo szerint 17 km volt, de megint annyi benne az ökörhugyozás, hogy a biztonság kedvéért inkább csak 16-nak számolom.

A múlt heti 352-höz ezúttal tehát csak 37 jön, ami így összesen 389.