Mint sokan mások, életemnek egy olyan szakaszában kezdtem sportolni, amikor életem nehéz időszakán mentem át: úgy éreztem, semmilyen szempontból nem találom a helyemet, s helyzetemből nem láttam a kiutat. Úgy gondoltam, esetleg szakember segítségére is szükségem lehet, ezért pszichoanalitikushoz fordultam. Arra, hogy valójában mennyit segített, ma sem tudnék egyértelmű választ adni, de nem is emiatt említem, hanem azért, mert az első alkalommal igyekeztem a lehető legtöbb olyan dolgot elmondani, ami segítheti őt abban, hogy segítsen rajtam. Eközben megemlítettem azt is, hogy az utóbbi hetekben néhányszor lent voltam egy edzőteremben, és bár semmilyen sportmúltam nincs, ne csodálkozzon, hogy ha néhány hónap múlva már kigyúrtan fogok megjelenni, mert ha én egyszer belekezdek valamibe, akkor abba eléggé bele szoktam vetni magam. Nos, ha kigyúrtnak a mai napig nem lehetne mondani, az azért tény, hogy néhány hét alatt lefogytam, és egészen kisgyermekkorom óta életemben először nem voltam kövér.

Mindez arról jutott eszembe, hogy néhány héttel ezelőtt megjelent egy cikk a Magyar Narancsban, mely a testedzés-függőséggel foglalkozott. Mivel annak tudatában vagyok, hogy igen sok időm megy el különböző sporttevékenységekre, érdeklődéssel kezdtem olvasni – a végére azonban annyira csalódott voltam, hogy a cikket még a Facebookon sem osztottam meg (pedig hát ott is igencsak aktívan szórom azokat az anyagokat, melyek szerintem mások érdeklődésére is számot tarthatnak). A történet azonban nem ért itt véget, mert néhány nap múlva Vitya is elküldte a linket egy „ne haragudj, de eszembe jutottál” megjegyzés kíséretében. A jelen posztban először is azt fogom leírni, miért nem gondolom, hogy sportfüggő lennék, majd azt, hogy miért gondolom, hogy a cikkben felsorolt szempontok alkalmatlanok arra, hogy ezek alapján ítéljük meg, sportfüggő-e valaki.

Szembenézés

Bárki, aki egy „miért nem vagyok függő”-típusú magyarázat olvasásába kezd, joggal gyanakszik, hogy a magyarázkodó egyszerűen nem képes szembenézni a helyzettel. A posztindító történetet éppen azért írtam le, hogy világos legyen: tisztában vagyok azzal, hogy hajlamos vagyok a függőségre, és képes is vagyok ezzel szembenézni. Tudom, hogy voltak már olyan életszakaszaim, amikor bizonyos dolgokat értelmetlenül túlzásba vittem, szenvedélyesen csináltam olyan dolgokat, melyek racionálisan nem voltak könnyen indokolhatóak. A szóban forgó cikket is azért kezdtem olvasni, mert úgy gondoltam, ha függő vagyok, akkor arról tudni akarok.

Nos, azt feltétlenül el tudom fogadni, hogy bármilyen hobbi űzése függőségnek tekinthető, ha a munka és a magánélet rovására megy. A munkámat viszont problémamentesen ellátom, sőt, éppen a munkámmal kapcsolatban merül fel az addikció lehetősége: például valósággal erőszakkal kellett rávennem magam, hogy munkaidőn túl, hétvégenként és éjjelenként ne dolgozzak. Ha számítógép elé kerülök, ma is bele-belenézek a munkával kapcsolatos dolgokba, ha nem is töltök el órákat ezzel. Abban, hogy ez ne így legyen, többek között éppen a sportolás segített.

Ami a magánéletet illeti, ezzel nem nagyon dicsekedhetem, de érdekes – ám a nyilvánossággal megosztani nem szánt – történetek sorával tudnám illusztrálni, hogy ez nem azért van, mert minden időmet a sport veszi el. Ellenkezőleg: inkább mondanám azt, hogy a sport nélkül minden szempontból csak kevesebb esélyem lenne arra, hogy a magánéletem is sínre kerüljön. Úgy gondolom, ha a magánéletem azt kívánná, nem okozna gondot a sporttal kapcsolatos céljaimból engedni, a sportra fordított időt csökkenteni. Eddig azonban nem volt olyan helyzet, amikor ezt meg kellett volna tennem, és bármit azért szalasztottam volna el, mert a sportot választottam.

Igen, vannak dolgok, amelyek hiányoznak. Például jó lenne többet olvasni. Vagy nyelvet tanulni: belekezdeni egy újba, vagy legalább azt erősíteni, amit már tudok. Ezekben azonban elsősorban nem a sport akadályoz, hanem a munkám merít ki úgy szellemileg, hogy erre már nem marad kapacitás.

Szerintem az én sporttal töltött időm bőven megfelel annak, amit a cikk úgy fogalmaz meg, hogy „a testi-lelki rekreációt szolgálja, és akár a probléma felszámolását is segítheti”. Egyáltalán nem igaz rám, hogy „annak ellenére, hogy sérült, fájdalmai vagy épp családi problémái vannak, szenved minden szinten – mégis tovább csinálja”. Lehet, hogy elég lenne kevesebb is, de rám általában jellemző, hogy csak azt tudom rendesen csinálni, amit intenzíven csinálok – amit nem csinálok intenzíven, azt általában el is hagyom. Ha csak hetente egy-két edzést futnék, és egy-két havonta egy versenyt, az valószínűleg annak a jele lenne, hogy már nem érdekel a futás – és talán el is hagynám teljesen. Lehet, hogy nem. Most mindenesetre nincs okom arra, hogy a futásokból tudatosan visszavegyek.

Szempontok

Az, hogy Demetrovics Zsolt szempontjaival probléma van, már az első bekezdésből kiderül: „Az a túlzott testedzés, ami problémákat okoz. [...] Hogy mennyi a sok, az egyéntől függ, nemtől, életkortól, edzettségi szinttől, családi körülményektől. Akinek öt gyereke van, és fél napot bármilyen edzéssel tölt, ott biztos komoly problémák lesznek ebből.” Az utóbbi mondatból nem derül ki, hogy fél napot mennyi időből tölt példaemberünk edzéssel. Kétségtelen, hogy ha valaki minden napja felét edzéssel tölti, az sokat sportol – és ha az illető nem profi, akkor ez gyanúsan sok akkor is, ha egyáltalán nincs gyereke. Ha mondjuk egy héten tölt edzéssel fél napot, az lehet, hogy családi problémákat okoz, de testedzésfüggőségnek aligha tekinthető: sőt, mondhatjuk, hogy ennyire azért szüksége is van (különösen öt gyerek mellett).

„Már nem az a jó, amikor csinálom, hanem az a rossz, amikor nem csinálom” – jellemzi Demetrovics a függőséget. Ez a jellemzés azonban nem meggyőző. Bármit szeret csinálni az ember, rossz neki, ha nem csinálhatja. Ha az ember megkíván egy sört, és nem érzi magát jól attól, hogy nem kaphatja meg, még nem alkoholista. Ha valaki imádja a zenét, de nem tud eljutni egy koncertre, szomorú vagy bosszús lehet. És aligha minősíthető kapcsolatfüggőnek valaki csak azért, mert frusztrálja, hogy nincs párja. Marad tehát az állítás másik fele: „nem az a jó, ha csinálom”. Ezt nehéz úgy értelmezni, hogy egyáltalán és sosem jó, hiszen ha valaki semmi örömet nem lel valamiben, azt nem csinálja. (Az alkoholfogyasztás esetében talán más a helyzet, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy legyen sportfüggő, hogy a mozgásban már semmilyen élvezetet nem talál.) Az viszont megint csak a legtermészetesebb dolog, és nem a függőség jele, hogy az embernek kedvelt tevékenysége sem okoz örömöt, például a kudarcok miatt. Ha valaki hegedülni tanul, de belefásul, aligha mondjuk neki, hogy hagyja a hegedűt a fenébe – legfeljebb azt tanácsoljuk, hogy egy ideig foglalkozzon vele kevesebbet, hogy aztán ismét a régi mederben, esetleg még intenzívebben folytathassa. Ha valaki belefárad a nyelvtanulásba, azt tanácsoljuk, hogy a nyelvtani tesztek helyett töltsön több időt olvasgatással, nézzen idegen nyelvű filmeket. Ha valakinek megromlik a házassága, és nem kirúgja az asszonyt, hanem megpróbálja a dolgot rendbe tenni, akkor nem kapcsolatfüggőnek tartjuk, hanem épeszű embernek.

„Ha valami megakadályozza a függőt a tréningben, akkor a szokásos megvonásos tünetegyüttest lehet megfigyelni: irritált, ingerlékeny, ideges lesz.” Mint ahogyan az egészséges embert is zavarja, ha nem csinálhatja azt, amit szeretne, vagy nem lehet azzal, akivel szívesen töltené idejét.

„Megjelenik az obszesszív jelleg is: amikor az illető nem sportolhat, fejben akkor is folyamatosan erre készül, tervezgeti.” Ide kapcsolhatjuk azt is, hogy Demetovics szerint az is a sportfüggőség jele, ha valakinek azon jár az agya, mikor tud elmenni edzeni, vagy sporteszközöket nézeget a weboldalakon. Én bizony nem tudnék megnevezni olyan hobbit, amelyeknek mindez ne lenne természetes velejárója. Ha minden horgász függő lenne, aki szívesen lapozgat egy Shakespeare-katalógust, akkor tele lennének a halelvonóink. Ha minden kézimunkázó, aki szívesen tér be egy fonalboltba kicsit turkálgatni, függő lenne, elég nagy bajban lennénk. (Figyeljük a 3:22-nél kezdődő magyarázatot!)

„... hogy ne legyen megvonásérzet, egyre nagyobb téteket kell tenni, nagyobb célok és még extrémebb edzésmennyiségek kellenek a megnyugváshoz” – Ismét teljesen érthetetlen szempont. Az egyre nagyobb célok iránti vágy minden hobbit jellemeznek. Ha spanyolul tanulok, és leteszem a középfokú nyelvvizsgát, akkor természetes módon merül fel, hogy igyekszem elérni a felsőfokú szintet is, esetleg kiköltözöm spanyol nyelvterületre, hogy nyelvtudásom minél közelebb kerüljön az anyanyelvi szinthez. Ha egyszer ez a hobbim, és ez nyújt nekem örömet, akkor ez aligha tekinthető betegesnek. Az pedig egészen természetes – különösen a sportnál –, hogy a nagyobb célokhoz eléréséhez több idő kell: egy maratonra többet kell edzeni, mint egy félmaratonra. Az sem igaz tehát, hogy az edzésre fordított egyre több idő a függőség jele.

„A ciklikusság alapvető jellemző; gyakorlatilag nincs nyugvópont, egy edzés vagy verseny után a kielégültség csak átmeneti, és előjön a késztetés. És ez az igazi addiktív komponens: sosem lehet hátradőlni, hogy "most jó".” – Ezt sem tudom megérteni. Ha eljönne a „most jó” pillanata, és ez a kielégültség nem lenne átmeneti, akkor az ember onnantól hagyná a fenébe az egészet. De tegyük fel, hogy valaki kitűzi maga elé a sub90-es félmaratont, és eléri. Ha ezután kitűzi maga elé a sub180-as maratont, akkor függő – de ha elhatározza, hogy akkor most pedig megtanul kínaiul vagy skótdudán játszani, akkor rendben van?

Persze el tudom fogadni, hogy van olyan, hogy testedzésfüggőség, és valakinek valóban zavarokat okozhat az életében a túl sok sport. Ebben a legmeggyőzőbb szempontnak az tűnik, hogy a túl sok sport az élet más területeitől veszi el az időt. Ezzel a szemponttal csak annyi bajom van, hogy úgy csinál, mintha lenne valami norma, amihez igazodni kellene. Pedig ma már elfogadjuk, hogy bárki szabadon választhat karrier és család között, vagy pedig – a lehetőségek függvényében – ízlése szerint meghatározhatja a kettő arányát az életében. Persze világos, hogy ha már egyszer ott a gyerek, akkor  erkölcsi szempontok is azt diktálják, hogy a szülő foglalkozzon is vele, töltsön vele elég időt, mint ahogy élettárával is – de azért belátjuk, hogy ennek mértékét objektív módon meghatározni nincs lehetőségünk. Kívülről tehát aligha lehet meghatározni, hogy valaki függő-e: akkor függő, amikor ő maga is úgy észleli, hogy sportmániája már a terhére van, és maga igyekszik szabadulni tőle. Ha akár csak a párja vélekedik hasonlóan, az lehet annak a jele is, hogy a párja nem elég rugalmas.

Gyógyulás?

Végül külön ki kell térni arra, hogy a sportfüggőség erősen különbözik az alkoholtól vagy a kábítószerektől való függőségtől: ott ugyanis az adag megvonása fiziológiai gyötrelmekkel jár – egy hobbi esetében ilyesmiről nincs szó. Az alkoholról azért nem könnyű lejönni, mert a szervezet működése borul fel – a sportról azért nem könnyű lejönni, mert nem akarunk lejönni róla. Megkockáztatom: az alkoholfüggőség valóban betegség, de a sportfüggőség legfeljebb tünete lehet annak, hogy egyébként baj van az életünkkel. Ez pedig azt is jelenti, hogy a sportról „lejönni” egyáltalán nem azonos a gyógyulással, legfeljebb egy tünetegyüttes elnyomása. Azt érdemes valakinek tanácsolni, hogy ne igyon többet alkoholt, illetve ennek érdekében forduljon szakemberhez. Lehet, hogy egy alkoholista sosem gyógyul ki függéséből, de ha nem fogyaszt alkoholt, az egyértelműen jobbat jelent. A sportfüggőnél nem így van. Azzal, hogy lebeszéljük a sportról, semmivel nem lesz jobb helyzetben (kivéve persze, ha állandóan lesérült), sőt, ha sikerrel járunk, feltehetően rosszabb lesz a helyzete, mert nem tudja hogyan feldolgozni frusztrációit.

Ebből aztán az következik, hogy nagyon nincs értelme azt mondani hogy „ne fuss már annyit” meg „szerintem túl sokat futsz”. Ha valakinek valóban ilyen problémája van, akkor abban kell segíteni, hogy elhárítsa azt, ami a túlzott sportolást kiváltja. Másnak nincs igazán értelme.