Már tavaly azt terveztem, hogy ezzel a címmel posztolok, ha megvan a sub 210-es maraton. Tavaly ez elmaradt, idén pedig nem olyan volt az élmény, mint előre képzeltem. Az azonban, hogy két hónapig nem is írtam róla, nem ennek köszönhető, hanem egyéb elfoglaltságaimnak, leginkább költözésemnek.
München és Frankfurt között
Utoljára arról írtam, hogy a müncheni maratonon sikerült ugyan pb-t futni, de 210 alá lemenni már nem. Azt is megírtam, hogy két héttel később Frankfurtban ismét teszek egy próbát. Sok esélyt ugyan nem láttam, különösen, hogy Münchenben már eléggé kifutottam magam, és előtte is kemény versenyeken voltam túl. Éppen ezért csak laza futásokat terveztem, de egy egész hét is eltelt úgy, hogy nem futottam.
19-én azonban Irmával, Annával, Krisztivel és Ulrikkal elmentünk egy kis kirándulásra. A Piros 85-ön terveztünk indulni, és mivel Annának már sötétedés környékére esett a szakasza, úgy látta jónak, ha azt előbb megismeri. Mi pedig elkísértük. Így aztán A Kopár-csárdától elmentünk a Szépjuhásznéig, ami nagyjából egy félmaratonnyi táv (vagy legalábbis nekünk némi tévelygéssel ennyi volt). Időnként belekocogtunk, de közben bámuldoztunk is, így közel négy óra lett. Mindenesetre végül úgy döntöttem, hogy az itt megtett kilométereket nem számolom futásnak, csak kirándulásnak.
Korábban naivan úgy képzeltem, hogy majd Münchenben lemegyek 3:30 alá, és akkor október közepén már csak örömből futkorászok. Éppen ezért be is neveztem a BBU (idén GYBU) befutó félmaratonjára. Mivel ez három nappal volt Frankfurt előtt, már semmiképpen nem volt ésszerű lefutni egy PB-kísérlet előtt. Viszont még ekkor is annyira fáradtnak éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem ez lesz az, ami szertefoszlatja esélyeimet.
Amúgy is úgy terveztem, hogy majd Irmával futom le visszafogott tempóban. Mivel ő még nem ismerte a pályát, azt tanácsoltam neki, menjünk szép nyugis tempóban. Gondoltam, ami neki nyugis, az nekem kifejezetten pihentető lesz. Csak azzal nem számoltam, hogy Irmáról van szó, akinek ugyebár nincs olyan, hogy nyugis. Így aztán a táv első felében 5:00-5:30 közötti kilométereket diktált. Sőt, a leglassabb, a 10. km-ünk, ami a Budakesziről kijövő nagy emelkedőre esik, az is 6:42 lett. Ezután már láttam, hogy akár két órán belül is beérhetünk – sőt, ezután jött csak a lejtő! A 16–20. km 4:40-től 4:26-ig gyorsult. Egy idő után már nyilvánvalóvá vált, hogy ez Irmának fm pb lesz. Az is lett, valamivel 1:53 alatt. Persze lehet mondani erre, hogy a pálya összességében többet lejt, mint emelkedik, de még nem hallottam olyat, hogy bárkinek is innen lett volna fm pb-je...
Ezen a versenyen a Futófotónak sikerült annyira jó képet készítenie rólunk, hogy aztán ezzel reklámozták a letölthető képeket. Mivel ez volt az első verseny hidegebb időben, jól látható, hogy sikerült túlöltöznöm...
Frankfurt
Ezek után persze a versenyig sem éreztem úgy, hogy kipihentem volna magam. Rajt előtt mondtam is Gergőnek, hogy nem igazán tudom elképzelni, hogy akár egy rövid ideig is öt perces tempóban fussak, nem hogy három és fél órán át. De azt mondtam, hogy egy próbát mindenképp tenni kell, aztán majd ha látom, hogy nem megy, úgyis elengedhetem az egészet.
A sikertelenség kódolva volt. Nálam ugyanaz volt a helyzet, mint Gergőnél, akivel az első néhány száz méteren elkeveredtünk egymástól: a felhőkarcolók között megbolondult Garmin félremért, a 2. km-t pl. 4:02-esnek mutatta – szerencsére a táblákról tudni lehetett, hogy ezek a számok nem reálisak. Mivel pedig az egyetlen reményem a három és fél órán belüli időre az volt, ha egyenletesen, se túl gyorsan, se túl lassan nem futok, innentől kezdve reménytelennek tűnt a dolog. Azt azonban a táblákból és az eltelt időből láttam, hogy kb. jó tempóban megyek, így azt mondtam magamban, hogy próbálom tartani ezt a sebességet, legfeljebb ha látom, hogy nagyon kicsúsztam, hát akkor engedem el.
A 10. kilométer környékén azonban elhagytuk a felhőkarcolók környékét, úgy tűnt, hogy ismét megbízható értékeket mutat az óra. Ettől kezdve megpróbáltam rá támaszkodni. A következő tíz kilométeren azonban kissé gyorsabb voltam a kelleténél, inkább 4:50 körülinek mutatta a kilométereket, de pl. a 12. 4:41 volt. A 21.-től azonban megfegyelmeztem magam, csak néhány másodperccel mentem 5:00 alá. (A müncheni tapasztalatok alapján ennyi rátartás kell is.) Meglepve vettem észre, hogy elértem a 30. kilométer, és még mindig tartom a tervezetet. Münchenben ezután kezdtem lecsúszni. Elég kellemetlen az a tudat, amikor az ember már legszívesebben elengedné, és tudja is, hogy úgysem fogja bírni, mégis tolni kell, mert nem teheti meg, hogy csak úgy feladja. A következő kilométerek általában néhány másodperccel 5:00 felett voltak, de tudtam, hogy addigra annyi előnyt felhalmoztam, hogy ezen nem szabad idegeskedni. Az utolsó öt kilométeren megint teljesen félremért az óra, de ezúttal levágta az utcasarkokat, így a 40. km-t 5:36-nak, a 41.-et 5:23-nak mérte. Felteszem, hogy itt már lassultam, de közel sem ennyit. A viszonylag pontosnak tűnő utolsó teljes km-t például 4:54-nek mérte, a maradék 950 métert pedig 4:50-nek. Így aztán 3:28:54 alatt estem be, több mint egy perccel a kitűzött idő alá menve.
Ennek ellenére nem éreztem nagy örömöt, és nem érzek a mai napig sem. Persze jó dolog, hogy nem érzek frusztráltságot amiatt, hogy már megint nem sikerült, de úgy érzem, annyit dolgoztam rajta, hogy már nem igazi siker, hogy végre megvan. Már olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha valami kirótt büntetésen lennék túl, leróttam a penitenciát, megcsináltam, szabadon elmehetek. Jó érzés túl lenni rajta, ahogyan nyilván jó érzés kiszabadulni valahonnan – de nem ugyanaz az öröm, mint amikor a semleges mindennapokhoz képest történik az emberrel valami jó.
Persze nem igaz, hogy nincs más vágyam. A továbbiakban is lesznek kisebb-nagyobb célkitűzéseim, csak nem a maratoni távon. Különbség az is, hogy nincs több olyan célkitűzésem,, hogy valamit meg kell csinálni, csak olyan, hogy valamit meg kell próbálni. Például az UB-t egyéniben. De különösebben erőltetni nem fogom. Az egyetlen kivétel talán a sub 90-es félmaraton – egyelőre azonban nem látom igazi esélyét annak, hogy ezt elérhetem.
Novemberi hétvégék
A november már tényleg a lazulást hozta magával. Elsején megcsináltuk a Piros 85-öt. Az én szakaszom Dömöstől a Kopár-csárdáig tartott, mint tavaly. Vicces módon éppúgy 3 és fél óra alatt teljesítettem a távot. Érdekes lenne összevetni a pulzust is, de elfelejtettem időben műholdat keresni, így inkább csak az órán néztem az időt. A Dobogókőre még meglehetősen frissen mentem el, de utána elkezdtem nagyon fáradni és elkedvetlenedni, és csak az utolsó kilométerekre kezdett ismét javulni a hangulatom. Tavaly innen tovább kísértem Dórit, most azonban nagyon örültem, hogy Annát nem kellett: úgy éreztem, nagyon nem menne. (Nem mintha a tavalyi teljesítményem sikeresnek lenne mondható.)
Egy hétre rá jött az Intersport túranap, ami nálam már-már hagyomány. (Tavaly valamivel ütközött, így kimaradt.) Irmával kettesben mentünk, de inkább túrázósra vettük, mivel másnapra a Tudás Útja volt bevésve a naptárba. Ráadásul úgy jött ki, hogy mindketten elég fáradtak is voltunk. A 10. km-nél már kissé nyűgös lett a dolog, már síkon sem futottunk. Csobánkán aztán annak jeléül, hogy nem foglalkozunk az idővel, kávéztunk is egyet. Ez aztán jelentősen dobott a hangulaton, végül valamivel öt óra alatt, vidáman értünk a célba.
Mivel a BBU-n vérszemet kaptunk, a Tudás Útjára vérmes reményekkel érkeztünk: szerettük volna 1:50 alá levinni az időt. Persze ehhez előző nap pihenni kellett volna, nem öt órás túrára menni, de hát ha hübrisz, legyen kövér! Az első km-et valamivel a szükséges 5:12-k alatt tettük meg, de aztán a tizediktől már 5:18 és 5:31 között ingadoztunk, így lassan világossá vált, hogy ez nem lesz meg. A 15. km-en már volt egy erősebb visszaesés, ez lett a leglassabb km (6:08), és a17. is 6 perces lett, de a többi már az 5:28–5:50 tartományon belül mozgott. Így végül 1:55-ön belül értünk be, 5:25-ös átlagtempóval, ami azért elkeseredésre nem ad okot.
A következő hétvégén volt a Balaton maraton. Ezúttal megint csak vasárnapra fizettem be, de már péntek este lementünk. Szombaton Annának, Krisztinek és sok más ismerősnek drukkoltunk. Az eredeti tervet, mint hogy a tavalyimhoz hasonlóan Lellétől futunk el Siófokra, a MÁV felbolygatott menetrendje (és vonatpótló buszai) tették lehetetlenné. Így aztán egy remek útvonalat választottunk: a Balaton maraton rajtjától az Ultrabalaton rajtjáig és vissza. (A Club Aliga területére azért nem mentünk be, csak a bejáratáig.) Ez így pont 24 km volt. Másnap pedig 140-es pulzussal lefutottam a félmaratont, mely így 1:57:37 lett – edzésen volt már ilyen pulzussal kicsit jobb is, de ezzel sem voltam elégedetlen.
A következő vasárnap, november 23-én következett a Naszály Trail. Mivel továbbra sem volt eszem ágában sem hajtani magam (ráadásul még élt a tavalyi küzdelem emléke), ismét Irmával indultam neki. A verseny érdekes tapasztalata, hogy míg felfelé gyakran kellett rá várnom, addig lefelé sokkal jobban ment, holott terepfutásban is jóval kevesebb tapasztalata van, mint nekem. Ennek kapcsán felmerült egy elmélet, miszerint a nők sokkal jobban mennek lefelé, mint a férfiak, mert kevésbé félnek. Nem tudom, lehet-e ebben valami, mindenesetre akinek van véleménye, fáradjon a kommentekhez. A távot végül a tavalyi 3:25-tel szemben 3:40 alatt abszolváltam, de ez nem izgatott különösebben.
November utolsó hétvégéjén már nem volt verseny, de még vasárnap el akartunk menni egy városi félmaratonra. Ebből végül kb. 18 km lett két óra alatt, szakadó esőben. Ezzel lényegében véget is ért a szezon...
Ha december, akkor alapozás?
... és megkezdődött az alapozás a következőre. Mivel még mindig nem éreztem magam kipihentnek, kértem Pétert, hogy óvatosan kezdjük. Az első héten két egy órás és egy két órás, a másodikon két egy órás, egy másfél órás és egy két órás futás volt előírva (140-es pulzussal, időnként némi variálással). Amikor az utolsóról jöttem vissza, kissé fájt a térdem, és amikor a következő kedden megkezdtem volna az újabb hetet, kénytelen voltam kétszáz méter után visszafordulni. Nem mintha nem tudtam volna futni, de éreztem, hogy nem lesz ez így jó, és nem akartam hazacsapni a térdemet.
Reméltem, hogy a hét végére rendbe jön annyira, hogy ismét nekivághatunk a Tortúrának, de sajnos erről szó sem lehetett. Sajnos a térdem gyaloglás közben is jelezte, hogy nem érzi magát komfortosan, én pedig nem szeretném rontani a helyzet, így pihentetem és nyomom magamba a porcerősítőt. December 14. óta nem futottam egy fél kilométert sem, ki kellett hagynom az év eleji és év végi közösségi futásokat, a BÚÉK 20-at, és még egy csomó mást is, amire elvben mehettem volna. Nagyon remélem, hogy ez az állapot nem fog sokáig fennállni.
Összegzés
Legutóbb nem is számoltam a kilométereket, előzőleg 2173 km-nél jártam, az utolsó három (és fél) hónapban alig 396 km-t futottam (ezzel évi 1600 se lenne meg), így az évet végül 2569 km-rel zártam. Eszerint mindössze 116 km-re futottam többet, mint tavaly. A részletes értékelést egy következő posztra hagyom, abban majd beszámolok a jövő évi tervekről is.
Utolsó kommentek