Az I. részben hőseink betekintést engedtek abba a világba ahonnan jöttek, elkísértük Őket azon az úton, amely az UTMB-hez vezet, és most itt állunk a kapui előtt. Már nem kell sokat várni, a zöld lámpa rögtön kigyullad. Öveket tessenek bekapcsolni és mivel ultratávról - 170,9 km, 10223 +m, 10225 -m - beszélünk legyen kéznél ISO és energiaszelet is!
Anita: Az első pár perc a gyaloglásról szólt a tömegben, aztán előbb-utóbb elindultunk. Ábrissal maradtam, megbeszéltük, hogy nem akarunk gyorsan futni az első ellenőrzőpontig (Les Houches, 8 km), ott utolért minket Oszi is. A pont után elkezdtünk emelkedni, nem bírtam a tempót Ábrissal, megbeszéltük, hogy megy tovább egyedül. Sokáig láttam még, de nekem erős volt a tempója. Szerpentines dózer úton haladtunk felfelé, közel 900 m szintet emelkedve, Le Délevret-en ellenőrzés.Indul a lefele, ahol igazán megjött a kedvem a futáshoz, élveztem. A nagyon jól futható és meredek lejtők váltották egymást, mígnem megérkeztem a 2. frissítő pontra (Saint- Gervais, 21km). Töltöttem egy kis izot, ittam kólát, talán ettem valamit, de mentem is tovább. Már majdnem elhagytam a frissítő pontot, mikor rádöbbentem, arra, hogy sötét van, elő kéne vennem a lámpát. Egyenletesen haladtam, a részletekre nem nagyon emlékszem, Contamines-ig (30km, 4:26) valahogy eltelt az idő. Erre a pontról az előző évről és természetesen az idei TDS-ről is van bőven emlékem…
Tisztában voltam vele, hogy a frissítést követően még pár km-ig könnyebb szakasz jön, majd igazán innen kezdett el emelkedni és a következő pont, La Balme még csak a Csúcs (Bonhomme) felé félúton van, így nyugodtan kell menni. Elég jól megy itt még a felfelé, élvezem, előzöm az embereket, ponton frissítek (La Balme). Ámulva nézem hova kell mennem, csodálatos, ahogy a lámpák fényei kirajzolják az utat. Innen még körülbelül 800 méter szintemelkedés van, kifejezettem mászós egynyomos úton, de gyönyörű. Felfelé menet közben folyamatosan látom a fénycsóvát, ami nagyon jó.
Oszi: A rajt után a hömpölygő tömeg, a szurkolók biztatása, majd egy kilométeren keresztül a lelkes buzdítások közepette még csak lépésről lépésre haladtunk lassan kifelé Chamonix-ból. Nehezen, de sikerült azért néhány magyar szurkolót is a hatalmas tömegből észrevenni, már ez is jóleső érzés volt. De még alig indultunk el, s máris keresni kellett egy félreeső helyet, hogy könnyítsek magamon. Nem örültem neki, mivel így is a vége felé lehettem, s ismerve hogy sokáig keskeny úton haladunk, ebben a tömegben nagyon haladni így sem lehet, s jó lett volna valamelyik honfitársammal legalább az elején együtt menni. De aztán valahogy Marcit sikerült kiszúrnom, igaz percekbe tellett mire utolértem, egy darabig együtt is mentünk, aztán a tömeg csak szétválasztott minket. Aztán egyszer csak a Jucusékat láttam oldalt szurkolni, meglepett, hogy ilyen messzire jöttek ki, s nem a városban voltak bent. Kocogósan teltek az első kilométerek, még véletlenül se lehetett elfutni az elejét, pedig az első 8 kilométer kicsit hullámzó ugyan, de szinte síknak mondható Les Houches-ig. Nem sokkal az előtt vettem észre Dórit is, s a település széles útjára érve sikerült vele is pár szót beszélni és egy darabig együtt haladni. Majd nem sokkal utána Anitát és Ábrist szúrtam ki, akik itt még együtt beszélgetve haladtak.
Ez után neki kezdtünk az első emelkedőnek. Nem volt egyszerű, mivel sok helyen szinte ösvényre szűkült az út, így többször megállásra kényszerült a tömeg, s ügyeskedni kellett, hogy valamelyest haladjunk is. Valahogy sikerült jól helyezkednem, s elmennem Aniták mellett is, s kitörni többször a bolyból, hogy tempósabban is tudjak haladni. Meglepett, hogy milyen könnyedén megy az emelkedő bot nélkül is, s ahogy lehetőségem nyílt, szinte folyamatosan haladok el a sok botozós mellett. Le Délevretnél (13,8 km, 1:58:53) volt az első ellenőrző pont, addig 896 m szintet küzdöttünk le, s mint utólag megnéztem az erős középmezőnyben lehettem már (1154.helyen) a sok előzésnek köszönhetően. Ezután Saint-Gervais (21 km) következett szinte végig lefelé, és továbbra is jól haladtam, 2:47:45 alatt értem ide (917.helyen). A fejlámpát itt vettem elő. Bár nem szeretem a sötétséget, nem is szoktam este futni, de itt meglepően jól esett. A botot még mindig nem használtam, mivel egyáltalán nem hiányzott, pedig innen több mint 20 kilométeren keresztül szinte csak emelkedő várt ránk.
Az első találkozásig
Anita: Csúcs után hosszú lejtő, sajnos érzem, hogy valami nem az igazi, talpamon a sarkamnál egy vízhólyag alakult ki, amit felfelé is éreztem már, de nem foglalkoztam vele. Elhatároztam, hogy a következő ponton (Les Champieux, 49.4km, 7:57) bemegyek az egészségügyi sátorba, kivágom, leragasztom és megyek is tovább. Az elképzelésem nem igazán jött be, mert nem akarták engedni, elég sok idő és győzködés árán saját magamnak kivágtam, a szervezők „csúnyán” néztek rám, majd fertőtlenítő folyadékot fecskendeztek bele és leragasztották, zokni fel és így zoknistul bekenték a lábam valamivel. Egész jól sikerült! Kisebb „szünet” után, frissítés, mosdó és mentem is tovább.
Sokáig hosszú dózer úton kanyargunk kicsit emelkedve, elálmosodtam, majd újból elkezdődött egy hosszabb meredek mászás, a táj fantasztikus volt, de a szél nagyon fújt. Talán itt volt a leghidegebb az egész verseny során, mindenki öltözött én lusta voltam, inkább fáztam egy kicsit. A csúcson (Col de la Seigne) chip olvasás aztán indultunk is lefelé és itt ért minket a „meglepetés csúcs”, ami eddig nem szerepelt az UTMB útvonalában. Igazán szívatós, süppedős-saras, köves és haladhatatlan, szerintem ez volt az egyik legtechnikásabb része a pályának. Itt összefutottam Oszival, kicsit lassabban vette a haladhatatlan akadályokat, mint én, de nem ez volt az utolsó találkozásunk ...
Oszi: A következő pont Les Contamines (30,7 km), addig viszonylag enyhén emelkedett csak, s továbbra is nagyon könnyedén ment, 4:16:21 alatt értem ide (704.helyen). Ha jól emlékszem itt ettem először, aszalt gyümölcsöt, talán sonkafélét is, mert eddig csak folyadékon éltem. S itt már a botokat is előszedtem, mert úgy gondoltam éjszaka csak botorkálni fogok. S közben Ábris is utolért, s hamarabb indult is tovább a pontról, csak egy köszönésre futotta a villámtalálkozásnál. Innentől jött az első komolyabb emelkedő, 1160 méterről közel 2500 méterig. Magam is meglepődtem, hogy bár csak gyalogoltam, de továbbra is könnyedén ment, még mindig csak hagyom el az előttem lévőket, nem is nagyon emlékszem, hogy valaki megelőzött ezen a szakaszon. La Balménál (38,8 km) 1699 méter magasan jártunk (554.helyen), innen még jobban emelkedett az egyik legmagasabban lévő ellenőrzőpontig, a Refuge de la Croix du Bonhomme-ig (44,2 km) ami 2441 méter magasan volt (533.helyen). Ezt követően lejtős rész következett Les Chapieux-ig (49,4 km) 1554 méterre ereszkedtünk le (546.helyen). Érdekes, míg a korábbi években a lejtők mentek jobban, s az emelkedőkön szenvedtem, itt most teljesen megfordult a világ. Minden emelkedős szakaszon előzgettem, míg a lejtős szakaszokon folyamatosan haladtak el mellettem, ezt a helyezésemen is többnyire lehetett látni. Idén többször volt esésem versenyek során, lehet emiatt is elbátortalanodtam, túlzottan óvatossá váltam a lejtőkön, s persze a sziklás, köves, gyökeres pályához egyáltalán nem vagyok hozzászokva, ezért a biztonságra helyeztem a hangsúlyt. Idáig 7:55:55 alatt jutottam el, vagyis éjjel 1:56-kor voltam itt, s a szintidőhöz képest több mint 3 órával álltam jobban. (Erről a pontról egyébként a szintidőn kívül érkező versenyzőket nem is engedik tovább.) Bár tulajdonképpen ezekről az adatokról menet közben fogalmam se volt, talán még az órámat se figyeltem, hogy mikor mennyi az idő, csak tudat alatt hajtott valami, nehogy valahol is kicsússzak a szintidőből. Ezt követően újabb emelkedő következett, először 2500 méter fölé. Ha jól emlékszem itt jött egy kis holtpont, elfogyott valami, lehet egy kis eléhezés, meg is álltam egy kis könnyítésre, s először nyúltam hozott anyaghoz, egy energiaszelethez. Bár úgy rémlik itt továbbra is kínlódtam a kemény emelkedőn felfelé, mégis a Col de la Seigne (59,7 km) ponton, ami 2507 méter magasan volt, álltam a legjobb helyen a verseny során (495.). Ezek szerint a többiek még jobban szenvedhettek, illetve még lassabbak voltak. Ezután még kicsit emelkedett, talán itt értük el a legmagasabb pontot a verseny során (Col des Pyramides Calcaires – 2563 méter), majd ezt követően megint egy lejtős rész következett. Talán ez a legkellemetlenebb rész, sziklás, köves, kőomláson keresztül, minden lépés bokaficamodás esélyével, s mindez éjnek idején. Itt utolért Anita, és csak egy pár percig tudtam tartani mögötte a lépést, majd semmi perc alatt, mint a kámfor úgy eltűnt.
Speró, mint őrangyal
Anita: Lefelé nagyon szeretek menni, de ezeken a köveken egyszerűen nem lehetett. Nem rendesen kiépített mint a magas Tátra, hanem kisebbek is és összevissza állnak. Nagyon vártam már, hogy leérjek a pontra (Lac Combat). Ott gyors evés-ivás és indultam is tovább, reménykedtem, hogyha elég gyors leszek Courmayeurba találkozhatok Speróval, aki Olivéreket frissítette. Futottam és reménykedtem, hogy hátha beszélgethetek egy kicsit. Addig volt még egy hegymenet és egy komolyabb lejtmenet.
A pont után még egy darabig a síkon futottunk egy dózer úton, majd egy ösvényen elkezdtünk emelkedni, itt kezdett el kivilágosodni, ellenőrzés a csúcson és kezdődött a nagy ereszkedés. Courmayeur előtti rész nagyon meredek és technikás, nagyon kellett figyelni, vártam már hogy beérjek a városba. Sokan nem voltak az utcán, de mindenki szurkolt. Mielőtt bementem volna a frissítőpontra megkaptam a depós csomagomat, fel a lépcsőn, ahol a tavalyi emlékek eszembe jutottak, (szurkolni voltunk kint és sajnos nagyon sokan megcsúsztak a lépcsőkön) figyeltem, hogy az idén én ne járjak úgy. Beértem a terembe (78.8km, 13.58) és ott volt Speró, megérte sietni! Jó volt magyarul beszélni és az élményeimet megosztani vele.
Nem volt mese azt kellett tennem, amit mond! Átöltöztem, a fejlámpámba kicserélte az aksit, bepakolt a táskámba, enni-inni hozott, segített bekötni a sarkam. Mindeközben én faggattam a többiekről. Olyan jól éreztem magam, hogy szinte úgy rúgott ki a pontról.
A "kirúgás" pillanatában
Oszi: Örökkévalóságnak tűnt, mire túljutottam ezen a balesetveszélyes részen. Lac Combal (65,8 km) 1964 méteres magasságban volt a következő állomás, hajnali 5:45-kor értem ide (528. helyen). Anitát itt még láttam, amint frissít, aztán sokáig nem. Itt éreztem, hogy nekem is ennem kell, mert elfogyok. Érdekes, hogy bár a hegyen azért hideg volt és néhol szeles is, de idáig ahogy elindultam végig pólóban és rövidnadrágban kibírtam. Belegondoltam, hogy a korábbi években, volt hogy minden cucc rajtam volt és úgy is szétfagytam, remegett a kezem kesztyűben is, mikor talán 0 fok alatt is volt néhol a hőmérséklet éjszaka a 2500 feletti részeken. Most meg, ahogy indultam a rövid cuccokban nyomtam. De itt épp bekukkantottam az elsősegély sátorba, s egy üres ágyat megpillantva elfogott a vágy, rögtön le is dőltem. Nem sokat, talán 10 percet pihenhettem. Épp keltem fel, mikor egy rendező hölgy jött hozzám írta volna fel a rajtszámomat, emlegetve a STOP kifejezést, amiből arra következtettem, hogy azt hiszi feladtam a versenyt. Egy pillanat alatt összekaptam magam, hogy dehogy STOP, máris GO! Itt azért kellemetlen volt a meleg sátorból kimenni a hidegbe, s egy polár felsőt magamra is kellett kapnom, igaz kb. negyedóra múltán már túlmelegedtem és szabadultam is meg tőle. Kis sík rész után megint kemény emelkedő következett, viszont a látvány ahogy hajnalodott csodálatos volt. Most már a Mont Blanc olasz oldalán jártunk. Ez a látvány sokáig elkísért, ami feledtette az emelkedő kínjait és sokszor megállásra késztetett, hogy készítsek egy-egy képet. Aréte du Mont-Favre (70,1 km) volt a következő pont 2409 méter magasan (592. helyen), s valószínűleg az előző pontnál a hosszabb pihenő miatt kissé hátrébb csúsztam. Innen már végig ereszkedve, nem egész 9 km várt ránk 1191 méteren lévő Courmayeur-ig. Közben még volt egy pont Col Chécrouit (75 km) 1958 méter magasságban ahol jó kis folklór műsorral szórakoztattak és valami forró ételt is kínáltak, amit nem hagytam ki (585. helyen). Innen már csak 3,8 km volt Courmayeur, de ez a rész egy rémálommal ért fel. Először szerpentines rész az erdőben, kellemetlen gyökerekkel, hol lépcsős, hol csúszós meredek szakaszok, ahol alig tudtam haladni, míg mások száguldoztak el mellettem jobbról, balról, levágva szakaszokat, kissé idegesítő volt, mert teljesen váratlanul előztek, suhantak el mellettem. Itt jól lehetett látni, milyen nagy előnyt jelent azoknak, akik ilyen terepen edzhetnek az év nagy részében, hozzánk képest. Majd jött egy olyan rész, ahol csak egy nyomvonalon lehetett haladni meredeken lefelé, s jobb oldalon egy meredek letörés volt. Továbbra is nagyon óvatosan haladtam, félve egy eséstől, mögöttem valószínűleg már többen sorakoztak, s talán türelmetlenül szerettek volna előzni. Bár eddig is ahol tudtam félreálltam, de itt nem találtam még alkalmas helyet. Viszont ami ezután történt nemhogy leírni, de visszaidézni sem tudom pontosan, annyira hirtelen és gyorsan zajlott. Arra emlékszem, hogy balról bármilyen szűk volt a hely, gondolom egy francia sporttárs, előzni próbál, s hogy meglökött-e, vagy csak én reflexszerűen próbáltam egy kicsit kitérni, s egy picit jobbra lépni nem tudom, mert már csak arra emlékszem, hogy fejjel lefelé kicsit féloldalt, majd háton csúszok lefelé tehetetlenül, végül egy térdig érő bokor fogott meg egy még meredekebb mélység előtt. Kis időbe tellett, mire valahogy kikászálódtam és felbírtam állni, s vagy tízen lesték fentről, hogy mi történik velem.
Úgy gondolom érdeklődhettek hogy létem felől, amiből persze csak az "oké?"-t értettem. Ekkor mást nagyon úgy se tudtam mondani, válaszom nagyon rövid volt:OK. Nagy nehezen kibányásztam a bokor mélyéről a kulacsaimat, s valahogy visszamásztam az ösvényre vérző könyökkel és térddel. Utálom a vér látványát is, s bár volt nálam kötszer, de fogalmam se volt mit kezdjek magammal. Bár a legelső gondolat az ijedség után azt hiszem az volt, hogy lehet vége a versenyemnek, ami egyrészt nagyon bosszantó lett volna, mivel eddig kimondottan jól ment és élveztem, másrészt lehet még egyszer ezek után már nem lenne kedvem ide visszajönni. Hogy végül nagyobb baj nem lett, köszönhető annak is, hogy ahol lecsúsztam kb. 5 métert, az többnyire füves rész volt, így jobban nem törtem össze magam, bár a sérülés nyomait úgy néz ki, örök emlékként fogom viselni. Nagy nehezen folytattam, tudva hogy csak pár kili Courmayeur (78,8 km), majd ott bekötöztetem magam. Ezek után még óvatosabb lettem, de beérve a városba az aszfalton azért megnyugtatott, hogy még futni is bírok a történtek után.
A ponton (637.helyen) meglepetésként ért, és persze nagyon jól esett, hogy Speró fogadott. Aranyhal módjára nemcsak 3 kívánságomat teljesítette, de egyből el is látta volna a sérüléseimet. Én azért ragaszkodtam a hivatalos személyzethez. Meglepődtem, miután megtisztítottak és fertőtlenítettek, a doki nem akarja bekötözni a sebeket. Engem még a látványa is zavart, így ragaszkodtam, hogy kösse be mindkettőt. Végül teljesítette kérésemet. Ezután Speró próbált volna minden finomságot hozni nekem, de leginkább a lelkemet, kedvemet kellett visszahoznia, mert eléggé megtörtem. Hozott azért ezt-azt, bár igazából semmit sem kívántam, rábíztam az utántöltést is, ahogy jónak látja. Jól esett, hogy végre valakivel beszélhetek, nem nagy kedvem volt tovább menni. Talán az vigasztalt és az adott erőt, hogy elég nagy előnyöm van a szintidőhöz képest, s bár még több mint a fele volt hátra, de csak 15 óra telt el eddig a 46 órából. Innen túrázva is végig kell mennem Speró közben részletesen beszélt a többiek helyzetéről is, Anita kb. 40 perccel volt előttem. Végül úgy kellett neki kilökdösnie, hogy induljak már tovább. A pontról kilépve ismét meglepetés ért; Wágner András várt rám, s több kilométeren keresztül elkísért, jelenléte és biztató szavai lélekerősítően hatottak rám.
A problémák arra valók, hogy legyőzzük őket
Anita: Azonban itt elkövettem egy nagy hibát. Hiába öltöztem át és ragasztottuk be a sarkam, a régi kötést nem vettem le, mert nem fájt és úgy gondoltam, hogy ez így jó. Hát nem lett jó.
Innentől kezdődött a nyüglődés, szenvedés, a következő pontra egy szerpentines nagyon szép úton kellett felmenni, sok turista volt útközben, akik kedvesek voltak és szurkoltak. Próbáltam menni az előttem haladókkal és felvenni a ritmust, de nem ment, nem kaptam rendesen levegőt, nem haladtam, andalogtam. Nem tudtam mi lehet a hiba, mit rontottam el, ettem, ittam, pihentem, de mintha elvágták volna.
Előbb-utóbb a vánszorgás árán is, de feljutottam a várva várt frissítőponthoz (Refuge Bertone, 83.7km), frissítettem és indultam is tovább, mert azt hittem, hogy innentől egy darabig sík lesz, kiderült, hogy nem. Nagyon meleg volt és egy kitett ösvényen haladtunk, ami egy kicsit emelkedett Nem tudtam futni, próbáltam erőltetni, de nem ment. Így teltek a hosszú km-ek. Míg végre elértem a következő ellenőrző ponthoz (Refuge Bonatti, 91 km), ahol kicsit leültem az árnyékba hátha jobb lesz, de fáztam. Itt tudatosult bennem, hogy ez nem egy múló dolog lesz, pihenni se volt jó. Úgy gondoltam, hogy inkább megyek addig is fogynak a km-ek. Továbbra is egynyomos ösvényen haladtunk, nem voltam túl gyors, alig vártam, hogy egy kicsit lejtsen, ahol végre tudok futni. A következő ellenőrzőpont a völgyben volt, végre futhattam. Itt kicsit megpihentem mielőtt a verseny egyik legnagyobb hegyének (Grand Col Ferret, 2537 m) neki indulok, ami innen pont 800 méter szintemelkedést jelent. Reméltem, hogy menet közben újra találkozhatok a többiekkel.
Nagyon szép rész következett, az eleje nem is volt meredek, lehetett volna rendesen haladni, de továbbra se ment, nem kaptam levegőt csak vonszoltam magam, teljesen elvesztettem az idő-táv érzékemet, a turistatáblákhoz próbáltam magam viszonyítani. Mennyit ír a csúcs eléréséhez, annyi idő alatt nekem is fel kell érnem. Mivel óra nélkül futok, az időt és a távot csak a pontokon tudtam meg, itt elővettem a telefonom és megnéztem körülbelül mikorra kell fenn lennem, ez a számítás nem jött be. Csak később, legalább fél órával a turistáknak szánt idő után értem fel.
Végig kitett részen mentünk, nagyon sütött a nap, meleg volt, sokszor megálltam, nagyon messze került a cél… Nem tudtam elképzelni, hogy beérhetek. Reménykedtem, hogy a lejtőkön talán valamit vissza tudok hozni, ott továbbra is ment, élveztem. Kicsit furcsa volt ez a kettősség. Felfelé szinte nem haladtam, lefelé meg „szárnyaltam”. Érdekes volt megélni.
Gondolataimba temetkezve egyszer csak felértem. Nagyon vártam a többi magyart, hogy utolérnek, de nem jöttek, még. Állapotomat és a terepviszonyokat a következő adatok is szépen leírják: két óra alatt kb. 4.5 km, 800 szint.
Fent leültem egy kicsit az árnyékba majd irány a lefelé. A várva várt „repülés” nem jött el, futottam, de nem volt az igazi. Tudtam, hogy könnyebb szakasz lesz, ezért mertem menni, ahogy tudtam. Sajnos a vízhólyagot a talpamon elkezdtem újra érezni. Leértünk egy patak mellé, ahol vízszintbe haladtunk tovább, itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, azt hittem, hogy már a pont következik, de csak nem akart eljönni. Behisztiztem; nem tudtam már menni, fájt a lábam meg úgy minden, gyalogoltam, a sírás kerülgetett. Az egész év viszonylag jól sikerült, pihenten érkeztem ki, erre itt a versenyen nem tudok haladni. Semmi nem jön össze! De miért nem?!
Az önsajnálatból az emberek szurkolása időről időre kizökkentett. Itt már rengetegen voltak, mindenki név szerint szurkol. Ha látják, hogy rosszul vagy és nem megy, annál inkább biztatnak, szurkolnak, belehajszolnak a futásba, egyszerűen nem tudok nem futni, nem lenne velük szemben igazságos. Feladni egyszerűen lehetetlen, visz a tömeg! Így érkeztem meg a pontra (La Fouly, 110km), ahol kicsit megpihenek, de a „katarzis” és a tudat, hogy a következő ponton újra találkozhatok a többiekkel tovább vitt. Nem volt jó döntés, a talpamat át kellett volna ragasztani. A következő pontig sokat lehetett volna futni, mert kicsit lejtős, dózer úton kellett menni, néha volt 1-1 falu és a legvégén egy emelkedő.
Mivel nem foglalkoztam a lábammal előbb utóbb járni is alig sikerült, nem tudtam rálépni a jobb sarkamra. Ez a viszonylag könnyebb szakasz volt az egyik legrosszabb rész a verseny során. Mivel a sarkamra nem tudtam rálépni megpróbáltam „Violásan” futni, úgy hogy a sarkamat nem teszem le, ahogy egy nagyon jó futótársunk szokta. Ezzel csak az volt a baj, hogy nagyon igénybe veszi a vádlit, ha most még az is lesérül akkor végem. Így hát letettem erről is.
Következő pontra jöttek Jucusék segíteni. mikor a gyaloglás mellett döntöttem, felhívtam, hogy ráérnek, mert én gyalogolok, sokára fogok odaérni, lelkes biztatások nagyon jól esett. Lassan, de biztosan haladtam. Ennek a nem túl gyors teljesítésnek is megvannak az előnyei, emlékszem merre jártam, szinte a fejemben az egész verseny útvonala. Ezen a szakaszon élmény volt végigmenni a nehézségek ellenére is. Az emberek családostul kiköltöztek a házaik elé, ott játszanak, direkt a verseny miatt. Mikor valaki odaér, szurkolnak neki. A házak előtt kint a slag, víz és kis pohárka a versenyzőknek. Mindenki tenni akar valamit a versenyért, a versenyzőkért. Szinte megáll az élet a verseny idejére. Az autók lelassítanak, megállnak és leeresztik az ablakot úgy szurkolnak, tapsolnak. Nem kell futni, ha sétálsz akkor is ugyanolyan lendülettel, sőt még jobban szurkolnak. Egyszerűen hihetetlen ezt átélni, elmesélhetetlen, mindeközben nem voltam jól, igazából majdnem sírtam. El se tudom képzelni mennyi pluszt jelenthet ha valaki még haladni is tud és jól van.
Oszi: Egyébként innen már csak a CCC táv volt hátra, azzal a különbséggel, hogy a következő pontig, a Refuge Bertone házig (83,7 km) a CCC hosszabb távú kerülővel küzdi le az emelkedőt, míg az UTMB-n, szemből megyünk neki, rövid, meredek szerpentines kanyarokkal 1197 méterről 1977 méterre fel (554.helyen). Onnantól a két táv már megegyezik. A következő pontig a Refuge Bonatti-ig ( 91,0 km) nincsenek nagy szintek, jól lehet haladni (536.helyen). Itt is jól esett egy kis meleg ételt elfogyasztani. Egyre biztosabban éreztem, hogy ennek most már meg kell lenni, így kezdtem kissé nyaralósra fogni. 2015 méter magasan járunk, a táj csodálatos, az idő kezd egyre forrósodni, de már külön öröm és plusz erőt ad, hogy kevesebb van hátra, mint amit eddig megtettem. Felidézem közben a 2010-es emlékeket, mikor Hrustinszky Tomival mentem végig (illetve Trientig) a CCC-n. Arnuva (96,2 km) a következő nagyobb állomás, bár már annyira nem esik jól és egyre melegebb is van, de ez még olyan szakasz, amit nekem is lehet kocogni. 2010-ben bármilyen szélsőséges volt is az időjárás, ezen a részen volt egy kis napos időnk is. Arnuvában (569.helyen) már engedtem a sok finom csábításnak, sosem volt szokásom szilárdakat enni, de most egyre több mindent próbáltam bepótolni. Nem hajtott különösen semmi, próbáltam kicsit élvezkedni. Mert ami ezután következett, minden volt, csak nem élvezet. A Grand Col Ferretre (100,7 km) kellet felmenni 2527 méterre, ebéd után a legnagyobb forróságban teljesen nyílt terepen. Bármilyen lassan haladtam, de mivel egyre többen dőltek ki vagy álltak meg pihenni, még így is szinte csak előzgettem felfelé, de a vége felé, kidőlt egy srác előttem, s ezt látva én is elvágódtam. Lekaptam a pólót és úgy döntöttem, most a tengerparton vagyok és napozok egyet. A látvány - előttem az egész völgy Arnuváig, ahonnan indultunk - gyönyörű. Nehezemre esett felkelni és továbbmenni, bár közel volt a csúcs, mégis többször fél percekre meg kellett állnom. Hát igen, a legkitettebb részen a legnagyobb forráságban. Bár úgy vettem észre már idehaza is, hogy többekhez képest jobban viselem a meleget, szeretem is, de ez azért sok(k) volt nekem is. Délután 14:59-kor értem fel a pontra (592.helyen) láthatóan hátrébb csúszva, ami az Arnuvában töltött hosszabb időnek és a napozásnak volt köszönhető, mivel menet közben nem emlékszem hogy előztek volna. Innen most sokáig lejtős rész következett. Előbb La Fouly-ig (110,1 km) 1603 méterre ereszkedtünk (580.helyen). Próbáltam mindenhol valami keveset enni, úgy emlékszem leginkább a sonkák estek jól. Innen tovább ereszkedtünk, s valahogy elfogytak az emberek, örültem ha láttam valakit, bízva mindenkiben, mert egyedül félő volt, hogy el is tévedhetek. Így amint valaki jött hátulról, próbáltam vele lépést tartani. Meg is futtatott egy srác nagyon, mivel közel-távol nem láttam sokáig senkit, így bármennyire nem esett jól felvettem a tempóját. A lejtőn és egyenesen még elég jól ment, itt elég sok aszfaltos rész volt, majd jött egy keményebb emelkedő Champex-Lac-ig (124,1 km). Itt már nehezebben tartottam vele a lépést, de nem vesztettem szem elől.
Hőseink másodszor is találkoznak
Anita: Elérkezett a „várva várt” emelkedő, nem akart elfogyni, a szintrajzon kisebbnek tűnt. Itt ért utol Oszi, aki nagyon lendületesen és vidáman haladt. Sokáig nem mentünk együtt, nem bírtam vele a tempót. Mondtam, Neki, hogy vigye a hírem: jövök lassan, de biztosan. Börcsök András már a pont előtt várt és fényképezett, mondta, hogy a többiek bent vannak a sátorba. A versenyen végig szigorú szabályok uralkodnak. Öt olyan pont is van ahol egy segítő is bent lehet. Jucus, László Szilvi és a Kerekes Csabi is bent voltak, nem tudom hogyan csinálták Szuper volt látni őket! Oszi is ott volt még, nem sietett.
Túl jó állapotba nem voltam ezért Csabi vezetésével az egészségügyi sátor felé vettük az irányt, ő már rutinos benne, még ismerőst is talált! Az egészségügyesekkel itt sem volt túl nagy az egyetértés, mindenféleképpen gézt szerettek volna tenni a leukoplaszt alá, beadtam a derekam - úgy gondoltam hamarabb szabadulok - nem kellett volna. Csabi rábeszélt hogy masszíroztassam meg a combomat. Nagyon nem akartam, de engedtem. Nagyon hálás vagyok neki ezért, utána mintha újjászülettem volna, olyan szuperül ment megint a lejtőfutás.
Kisebb felújítás után visszamentünk a többiekhez, most már Speró és Ildi is megérkezett. Kis evés és indulás is tovább, már csak 3 nagy emelkedő van hátra és még a többiekkel is találkozhatok.
Világosba értem a pontra, de sajnos már sötétben távoztam.
A pont után egy darabon elkísértek, tavacska mellett haladok majd egy jól futható dózer úton, mígnem egy meredek, köves vizes, sáros részhez értem. Elég technikás nehezen haladós, de valahogy ez most nem zavar, kézzel-lábbal másztam fel. Mikor felértem, a hegy oldalába, szintben nagyon sokat mentem. Sajnos, mivel nem lett jó a talpam leragasztása nem tudtam rendesen rálépni, gyalogoltam. Kicsit unalmas szakasz volt, elég idegőrlő, olyan érzésem volt, hogy körbe-körbe megyek és sose lesz vége. Nagyon sokan lehagytak.
Átbuktunk a csúcson és ott volt a pont. Onnan viszonylag sokan indultunk el egyszerre, próbáltam tartania tempót, hogy ne maradjak egyedül. Talán élveztem is a futást lefelé, csak a talpam fájt. Elhatároztam, hogy a ponton majd átkötöm.
Az ellenőrzőponton újból vártak a többiek, meséltek Dóriról, átkötöttem a lábam és indultam tovább. Volt egy vicces jelenet, ahogy elindultam a pontról pár lépcsőn kellett lemenni- hát a lábaim nagyon le voltak merevedve, nem igazán jött össze - a többieknek persze ez nagyon tetszett.
Utolsó előtti hegyre egy szerpentines, viszonylag széles úton lehetett felmenni, végig lehet látni a fénycsóvát, nagyon belassultam, elálmosodtam. A mögöttem jövőket mindig elengedtem, ilyenkor félreálltam, nézelődtem, elmélkedtem, egyszer be is aludtam egy pillanatra. Nem haladtam valami gyorsan, de legalább a talpam egész jó volt, sikeres volt az átkötés. Az ellenőrzőpont hangulatos volt, tábortűz alvó futókkal, egy pillanatra én is elgondolkodtam …
A lejtmenet tetszett, vitt a remény, hogy még Speróékkal összefuthatok. Speró és Ildi Kertész Dórit kísérték, ha Dóri időben eléri az előző pontot, akkor talán még átérnek. Állapotomból kiindulva nagyon nem izgultam, hogy nem fogom látni őket, mert szerintem Dóri gyorsabban haladt, mint én. Útjelző táblák jelezték, hogy hány km-re van a falu /város, írtam Speróéknak egy üzenetet, hogy lassan ott vagyok. A táblák pontossága olyan mint nálunk…..
Speróékon kívül meglepetésemre Wágner András is ott volt a ponton. Sokat itt már nem akartam időzni, hiszen már csak egy kicsi volt hátra. Sperót kifaggattam az útról és indultam a „cél” felé. A következő pár kilométer nagyon unalmas, kicsit emelkedős, apró köves dózer út, futható lenne, de ennyi táv és ilyen állapotban már nem. Unatkoztam, el akartam aludni, sms-t írtam, kicseréltem a lámpámba az aksit, mindent csináltam, de ennek a körülbelül 3 km-nek nem akart vége lenni. Aztán elértem az utolsó hegy lábát, itt egy kicsit megkönnyebbültem. Innentől ismerem a pályát (kiérkezésünk után lefutottunk az utolsó tízen pár km-t). Kezdett kivilágosodni és meglepő módon elég jó tempóba haladtam, jó volt, kezdett visszatérni a hitem, hogy lehet be fogok érni, ezért ahol lehetett futottam.
Oszi: Egyszer csak meglepetésre Anita tűnt fel előttem, aki kissé megviseltnek látszott. Mint mondta tele van a talpa hólyagokkal, azért szenved. Úgy emlékeztem, talán egy kilométer még az állomásig, azt kell csak kihúznia, s ott jöhet az elsősegély. Előre mentem, de csak nem akart jönni az a pont, s egyre csak emelkedett felfelé. Aztán egyre hangosabban lehetett hallani a zenét a tapsot és a buzdítást. Végre ott a pont és a magyarok. András, Szilvi, Jucus, Kerekes Csabi de jó volt, hogy mind itt voltak és újra lehetett valakikkel beszélgetni. Szilvi és Jucus sürgöt-forgot körülöttem, hogy mit hozzanak, mit töltsenek, de itt pont abban az állapotban voltam már, amikor semmi sem esett jól. Minden csak erőltetve ment, amit javasoltak, hogy egyek. Itt már az izmaimban is éreztem a kilométereket. A legjobb az volt, hogy ők ott vannak. Jeleztem, hogy Anita is mindjárt jön, de eléggé szenved. Nehezen akart megérkezni. Csabi az izmaim állapota felől érdeklődött, s megemlítette, hogy lehet masszázst igénybe venni. Na akkor ezt kipróbálom, időbe belefér, hátha segít valamit. Hát jól tettem, mert ilyenben azt hiszem nem lesz többé részem. Pont volt egy szabad ágy, így várni sem kellett, s két fiatal lány jobbról balról már neki is esett a combjaimnak, aztán jött 2 srác ők pedig a vádlimnak. Egyszerre négyen kényeztettek! Hogy mennyit javított a helyzetemen, azt nehéz megítélni, de az élmény egyszeri és megismételhetetlen volt. Több mint egy órát sikerült itt eltöltenem, mivel először az út során a wc-t is fel kellett keresnem, s kivártam ott is a sorom. Így ezen a ponton időztem a legtöbbet, 1 óra 12 percet az adatok szerint. 529.helyen érkeztem este 19:26-kor és 20:38-kor indultam tovább a második éjszakának. Most Dévényi Ildi (Boszi) szegődött mellém és kísért a városban egy darabig, hogy tovább érezzem a magyarok szeretetét és törődését. Jól esett, főleg hogy meglepetésként ért, mivel most se és korábban sem igényeltem, hogy depózzanak nekem, mindig úgy gondoltam, hogy én akartam, magam kell, hogy megoldjak mindent. Sokszor előre se szoktam küldeni semmit, még ha lehet is, vagy ha igen, lehet eszembe sem jut hogy elkérjem. Valószínűleg a hátizsákba sikerült mindent beletenni, ami kell az úton, sőt tényleg sok olyan van, ami csak világot látni van benne. Sokszor még a folyadék egy része is érintetlenül marad a célig, mivel nem jön az a vész, amire tartalékolom.
Boszitól elbúcsúzva egyedül indultam tovább, remélve hogy minél előbb utolérek valakit, mivel éjszaka főleg nem szeretek egyedül menni, elsősorban az eltévedéstől való félelem miatt. Bár eszembe jutott az 5 évvel ezelőtti menet, mikor Tomival szenvedtünk innentől végig esőben, sárban, s volt hogy térdig érő vízfolyáson keresztül, s akkor is végig sötétben, de nem gondoltam, hogy annyira bennem maradt az útvonal, hogy az alapján ne tévedjek el. Főleg, hogy akkor együtt mentünk, s nagyobb csoportokkal haladtunk. Viszont most már eléggé szétszóródott a mezőny, így örültem, hogy viszonylag korán feltűnt előttem egy páros, akiket sikerült gyorsan megközelíteni, majd lépést tartani velük. Majd két gyorsabban futó érkezett hátulról, akikhez kapcsolódtam, mivel úgy éreztem jól esik a futás, a terep is megfelelő volt, s később úgyis jön a hosszú kemény emelkedő, pihenni ráérek ott is. El is értük az emelkedő alját, ahol felrémlett, hogy öt éve folyamatos vízmosáson kellett itt felmenni, sárban, iszapban, s a cipőnkben totyogott a víz végig. Még így száraz időben is nagyon kemény volt, hatalmas kövek, sziklák nehezítették a felfelé haladást, sokszor csak kézi segítséggel lehetett feljebb jutni. Össze is torlódtunk szépen, mivel előzésre nem nagyon volt lehetőség, de nem bántam. Az egész hetes hőség ellenére, itt még mindig lehetett saras részekkel találkozni, ez azért meglepett. De most legalább az idő kellemes volt, akkor viszont szétfagytunk és áztunk. A pontnál a tetején nem is nagyon időztünk, mert remegtünk a hidegtől. Most ezt másként éltem meg. S érdekes, a pont se ott volt, ahol akkor és valami szakaszmódosítás is történhetett, mert kimaradt a végén még egy keményebb emelkedő, s ahol a térdig érő vízesésen keresztül mentünk, most az is kimaradt, de lehet csak rosszul emlékszem. A La Giete (135,7 km) pontra, ami 1883 méteren magasan van 23:17-kor értem fel, vagyis majd 3 óra kellett a 11,6 km-hez (558.helyen). Sokat nem időztem, talán csak folyadékot ittam, inkább majd Trientben akartam többet pihenni, odáig úgyis lefelé kellett menni, gondoltam az gyorsan megy majd. Bár 5 éve emlékszem ezen a részen estek-keltek az emberek még bottal is, mivel elég meredek és akkor eléggé iszapos, csúszós volt a talaj. Azért így szárazon se tetszett annyira a lefelé, sok helyen gyökerek, lépcsők, amik nekem nem ízlenek, így az eséstől való félelem miatt, csak óvatosan, mindenkit elengedve baktattam lefelé. Egyébként is Courmayeur után főleg az esés miatt, amikor valakit éreztem, hallottam hogy ott van mögöttem, udvariasan félre álltam, mint egy arra tévedt turista, aki nem akarja a versenyzőket feltartani. Nem hiányzott még egy esés, és egy újabb sérülés. Tudtam, hogy már úgy se nyerhetek, de azért célba érhetek. Trientbe (140,6 km) éjfél után 00:24-kor értem (569.helyen), 1303 méterre ereszkedtünk le. ( Öt éve eddig jutottunk, mikor indultunk tovább épp szétszedve a kordonokat, nem is értettük, hogy került oda, s rohantak utánunk a rendezők, hogy Stop! Nem értettük hirtelen, hogy mi van, miért nem engednek tovább, mire nagy nehezen elmagyarázták, hogy lefújták a versenyt a rossz időjárási viszonyok miatt.) Most nem volt ilyen veszély. Jól esett itt a pihenő, meg a kaja is, ha jól emlékszem szinte csak a sonkákhoz mentem többször vissza. S váratlanul Jucus is megjelent nagy örömömre, s mondta, hogy nemsoká jön Anita is, talán fél órával volt mögöttem az előző pontnál. Ettem-ittam s kb. 20 perc pihenő után indultam tovább. Utólag néztem, hogy Anita akkor érkezhetett, amikor tovább indultam, de elkerültük egymást. Már csak 30 kili a cél 2 nagy emelkedővel. S ebből az első 15 km az ismeretlen rész, aztán már a kedden bejárt ismerős következik. Bár igyekeztem egy épp indulóval haladni, de mire a településről kijutottam eltűnt előlem, így sokáig egyedül kellett mennem. De szerencsére elég jól jelzett volt az út, adta magát, így nem volt bennem félelem egy ideig, de azért örültem volna, ha valahol a távolban látok egy lámpafényt magam előtt. Elég meredeken kellett emelkedni és elég hosszan, 5 kilométerre volt a következő pont 2005 méter magasan. Azért egy idő után csak sikerült egyeseket utolérni, de el is hagytam őket egyből, nem akartam a ritmusomból kizökkenni, egyre inkább bíztam magamban, hogy egyedül sem tévedek el. S a cél közeledése mintha plusz energiával töltött volna fel. Catogne (145,6 km) ponton szinte megállás nélkül mentem tovább (535.helyen) 2:20-kor, s innen megint lefelé jött, ami nekem megint nem a könnyebbséget okozta, mivel többnyire nem a számomra futható, annál inkább bukdácsoló részekkel. Ezt érzékeltetve, mikor néha valaki a semmiből utolért, néhány perc múlva már a fényét se láttam. Meg se próbáltam lépést tartani senkivel, mivel éreztem, hogy abból előbb-utóbb esés lenne. Most a „lassan járj, tovább érsz” bölcs mondást tartottam szem előtt. 3:39-kor értem a következő pontra Vallorcine-be (150,9 km), 1263 méterre leereszkedve (538.helyen). Itt újabb meglepetésként Wágner András fogadott, s teljes kiszolgálásban részesített. Leültetett és hozott mindent, bármit kértem, utántöltött és mesélt a többiekről, amit tudott. De a wc-t azért nem intézhette helyettem. Nehezemre esett tovább menni, jól esett, hogy beszélgethetek megint valakivel, s már éreztem, hogy ez a második éjszaka alvás nélkül. De fél óra múltán csak továbbálltam. Még öt kilométer kisebb emelkedő, s onnan jön a bejárt rész. Viszont ahogy elindultam, kis idő múltán azon vettem észre magam, hogy egyre többször csukódik be a szemem, s nem bírom nyitva tartani. Volt hogy meg is álltam, botjaimra támaszkodva próbáltam pár percet pihenni, s erősen fontolgattam, hogy vissza kéne menni Vallorcine-ba és kb. egy órát lefeküdni. Az időbe már úgy láttam belefért volna bőven, 34 óra körül jártam a 46-ból. De végül abban bíztam, hogy a következő pontnál is lesz elsősegély sátor ágyakkal, addig valahogy kibírom, s majd ott alszok. Col des Montets (154,6 km) parkolójában volt a következő pont, de itt csak leolvasás volt nagy csalódásomra, meg egy rendezői sátor. Nem bírtam tovább, így leültem a sátor elé egy kőre, s térdemre dőlve próbáltam aludni. Aztán odajött egy rendező, gondolom érdeklődött, hogy mi bajom van, majd hozott kólát látva álmosságomat. Megköszöntem, megittam, de próbáltam tovább aludni. Aztán már kávét hozott, hogy az biztosan segít. Mondtam volna, hogy rajtam már semmi sem segít, ha el tudtam volna mondani, de inkább úgy döntöttem, ha már ő mindent megtesz, valahogy megerőltetem magam én is. Pedig belegondoltam, hogy most kezdődik az a kemény fal, amit még nappal is veszélyes néhol kimászni, sokszor csak kézi segítséggel tudtam feljebb jutni, s elég egy rossz lépés vagy kibillenés és zuhanhatsz vissza a mélybe. Ráadásul most még a bot is a kézben volt, ami inkább nehezítette sok helyen a feljebbjutást. Ez a szakasz is egy örökkévalóságnak tűnt, soha nem akart véget érni, s nem láttam soha hol a vége. Felnéztem és pár kanyarral felettem volt egy fejlámpa fénye, de jó, már ott a vége, de mikor odaértem feljebb újra feltűnt egy. Na ez az érzés vagy százszor játszódott le bennem és még mindig volt feljebb. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez a hegy ugyanaz, mint pár napja, mintha a kétszeresére megnőtt volna. Nem szeretek le és visszanézni, de most arra jó volt, hogy az álmosság kimenjen a szememből, de néha a remegés is elfogott a félelemtől. Utána már csak felfelé és a következő kőre, sziklára mertem koncentrálni. Elfogott a „csak ezt éljem túl” érzés és végül a nagy megkönnyebbülés, mikor a tényleg utolsó sziklán is átmásztam. Bár a terep utána sem volt egyszerű, a bejáráson még nappal is botorkáltunk a sok nagy sziklán és kőfolyásokon, de legalább a mélységet nem láttam magam alatt.
És jön a cél!
Oszi: Egyre többen gyűltünk össze, s így értünk a La Téte aux vents ponthoz (158,6 km) (557.helyen), ami 2116 méter magasan volt. Itt azért elég hűvös lett és felerősödött a szél is, ezért egy kis idő múltán a polár felsőt csak elő kellett vennem már másodszor. 7 óra előtt értem el a pontot, tehát már világosban, így innentől ahol lehetett már mertem jobban futni, bár továbbra sem az a pálya volt, ami nekem bejön, inkább csak a cél közelsége motivált már. Az utolsó állomás a La Flegere (161,6 km) 1871 méter magasan, 7:36-kor értem oda (557.helyen). Ettem, ittam a wc-t is felkerestem, s gondoltam innen már könnyedén lefutok a célba. Aztán egyre inkább meglepődtem, mintha soha sem jártam volna erre, annyira gyökeres és köves részek jöttek, menni is alig bírtam lefelé nemhogy futni, csak botorkáltam, sokszor majdnem elesve, így féltem is, hogy a cél előtt megint összetöröm magam. Folyamatosan jöttek hátulról és hagytak el a többiek, de nem érdekelt, csak az, nehogy elessek. Teljesen ismeretlennek tűnt a vége felé, mintha nem is erre jöttünk volna pár napja, így nem is tudtam felmérni, hogy mennyi van még hátra. Azt hittem valami plusz kanyart beletettek még, azért nem ismerős. De végül csak véget ért a bokatörős szakasz, kiszélesedett az út is és nagyjából vízszintbe kerültünk, innen már nekem is futhatnékom támadt újra. Sőt egy pár futót sikerült is visszaelőzni és már Chamonix házai is megjelentek. Már az aszfaltos útra értünk, az utolsó kilométerek jönnek. Egyre inkább elkapott a hév, s egyre gyorsabban futottam, magam is meglepődve honnan az erő közel 170 km után. De már látom magam a célban, ez már igazi örömfutás, minden kanyar ismerős. Bár még elég kora reggel van, de azért vannak emberek az úton és szinte mindenki gratulál még a kocsikból is kiszólnak és dudálnak, úgy tűnik itt mindenki tisztában van azzal hogy nem egy reggeli kocogáson voltam kint. Jön a folyóparti sétány, utána át a hídon és már a központ, ahol egyre többen vannak én meg egyre gyorsabban száguldok, szemben velem feltűnik Pepe, próbálna fényképezni vagy videózni, de nem sok esélyt adok neki, mert visz a lendület tovább.
”mert visz a lendület”
Így inkább próbál velem jönni, aztán a tömeg, újabb magyarok fogadnak pár száz méterrel a cél előtt, majd egy párt majdnem befogok, de Pepe megállít, hogy hagyjunk nekik időt, hadd köszöntsék őket és fotózhassák nyugodtan, így sétálunk egy kicsit, majd az utolsó 50 métert a szurkolók sorfala és tapsa közepette kocogva teszem meg végig pacsizva velük. S benn vagyok a cél kapujában!
Az álom beteljesült! Hihetetlen??? Dehogyis! Végig hittem, hogy megcsinálom! Hisz ezért jöttem! Ha beledöglök is! De nem kellett! Sőt a nagy részét kimondottan élveztem – vagy lehet ezt csak azért mondom, mert már vége, már elfelejtettem volna a szenvedéseket menet közben? Jó, az esés kicsit megijesztett, talán a kedvem is elment egy időre, de talán Speró is adott egy kis energiát a továbbiakra, meg András is! Mert onnantól már szinte biztos voltam, hogy meglesz. Viszont ami a legmeglepőbb számomra, hogy míg sokszor akár egy maraton vagy néha még rövidebb távokon is úgy érkezek a célba, hogy egy métert se bírtam volna többet futni, most a végén mintha semmi bajom nem lett volna, tempósan akár több kilométert is bírtam volna még, tarthatott volna még bármeddig, nem volt az a „mikor lesz már vége?” érzés. S nem éreztem nagyon fájdalmat sem a lábaimban. Egy videón úgy tűnt, hogy erősen megmosolyogtak illetve a szpíker lehet azon nevetett, hogy mekkora hátizsákkal futottam be. Lehet szokatlan volt nekik még a látvány is. De nem érdekes, nem nekik, nekem kellett cipelni, nekem meg már fel sem tűnt még a célban sem, hogy rajtam van. Úgy hozzászoktam, hogy le se akartam már venni. Úgy terveztem, ha beérek, leborulok a földre, hogy hálát adjak neki, hogy itt lehettem. De a sok futótárs és szurkolók fogadtatása a célban mindent elfeledtetett. Jól esett, hogy olyan sokan vártak ismerősök és gratuláltak és sokáig velem tartottak a fotózkodásra is.
Csak úgy megjegyzem, hogy mikor 2009-ben először indultam a TDS-en, s akkor Courmayeur-ban volt a cél, senki nem volt ott a célban, aki várt volna, de a rendezőkön kívül se sokan, talán 20-30 ember. Nem lehet összehasonlítani a két érzést és a fogadtatást. Az viszont bántott, hogy amíg készítettük a kötelező fotókat, beérkezett Anita is kb. 5 perccel utánam, s nem voltunk ott a célban az érkezésénél. Mikor beértem, azt mondták fél órával volt mögöttem a Flegere-n. Bár menet közben nem volt erről infóm és ő nagyot futott lefelé, hogy ilyen közel jött be utánam. Az lett volna még csodálatosabb érzés, ha együtt kéz a kézben futhattunk volna be a célba.
Anita: Célbaérés?! Az utolsó emelkedő megmászásától kezdeném. Le Flégére volt az utolsó ellenőrzőpont a cél előtt, majdnem 8 km-rel Chamonixtól. Gondoltam egyet és üzenetet írtam minden „szobába”, hogyha van kedvük, fenn vannak, jöjjenek majd ki, mert érkezem. Az ellenőrzőpontról csak lefelé kell futni. Miután Trientbe átkötöttem a lábam egész jól rá tudtam állni, egy egész napot csak „sétálgattam” a rosszullét miatt, ezért még a futás is ment. Így hát elkezdtem futni a pont után és még ment is, erőm is volt, jó volt!:)
Amikor nem tudni, hogy merre van az előre
Ahogy beérkeztem Chamonixba mindenhol szurkolók, vártam, hogy előbb-utóbb meglátom a „mieinket”, egyre csak közeledtem a célhoz és sehol senki.
De azért boldogan átfutottam a célon! Szememmel kerestem a többieket, akiket nem találtam. Utólag kiderült, hogy a menet közben küldött üzenetemet mindenki megkapta, ki is jöttek elém, meg természetesen a többi magyar részvevő elé a célba, „csak” közben célba ért Oszi is és vele voltak elfoglalva, amíg én beérkeztem. A hivatalos előrejelzés sokkal későbbre írta az érkezésemet. Pepe még elém is futott, de elkerültük egymást, szegény Ganki telefonált utána, hogy már bent vagyok. Emlékezetes befutó volt!
Ajándék Gankitól: medál az UTMB logóval. Háttérben Oszi piheg.
Utolsó kommentek