Blogunk rendszeres olvasói bizonyára felfigyeltek arra, hogy idei versenyeim beszámolása során a Nyúlcipő Trails-sorozat versenyeiről nagyon szűkszavúan emlékeztem meg, mondván, hogy a sorozatnak majd egy külön bejegyzést szentelünk. Miután alkalmam volt teljesíteni az idei kiírásban szereplő összes versenyt, sőt közben bónuszként még a Naszályban is megmérettettem magam, eljött az idő, hogy ígéretemet beváltsam. Lássuk tehát, hogyan sikerült helytállnom a Börzsönyben, a Gerecsében, a Mátrában, a Mecsekben, a Naszályban és a Budai-hegységben megrendezett versenyeken.

 2012-ben az I. BörzsönyTrail-en debütáltam én is, teljesítve a terepfutás szépségét népszerűsítő versenysorozat első állomását. Később valahogy úgy alakult, hogy bár rendszeres résztvevői vagyunk a terepfutas.hu által szervezett versenyeknek, de a Trails-sorozat versenyei valami miatt később nem kaptak helyet a versenynaptárban. Az idei év ezen is változást hozott.

Börzsöny

A Velebitre készülvén nagyon megörültem annak, hogy elindulhatok ezen a versenyen, sőt mi több Mester és Veri UTH-n elért dobogós helyezésének köszönhetően a Váci Jediknek biztosított VIP nevezés kedvezményezettjeként illett is helytállnom. A versenyre Irmával és Iramszarvassal érkeztünk, igaz Iramszarvas az UB-n kiújult sérülésére hivatkozva most az önkéntesek között vállalt szerepet. A diósjenői általános iskolában családi hangulatban fogadtak, minden flottul ment, most nem akadt gond a személyazonossági igazolványok bemutatásával sem, igaz senkinek sem jutott eszébe, hogy fénymásolatot hozzon magával. Számos ismerős arcon kívül, sok új fiatal és örök-fiatal versenyzőre lettem figyelmes. Sokáig kellett győzködnöm magam, hogy jól látok; rózsaszín egyenpólóban tetszelgő csapat a verseny előtti izgalmat egy-egy szál cigaretta elszívásával próbálta leküzdeni. Szerencsére, mielőtt teljesen kiakadt volna a tűréshatár-mutatóm, a hosszútáv blog szimpatikus blogereibe botlottam. Rokka rögtön kiszúrta a zsír új Salomon Speedcross 3 cipőmet, amit még az UTH-ra sikerült villámgyorsan beszereznem Gönczi Laci segítségével. Végül Mester lebeszélt arról, hogy a Hoka "mamuszhoz" szokott lábamat egyből egy ilyen kemény talpú cipőnek tegyem ki. Bár most sem adtam esélyt arra, hogy megszokjam az újdonságot, mégis valahol bíztam abban, hogy a sártenger leküzdéséhez remek eszközt választottam.  Az UTH-hoz hasonlóan alaposan feláztatott pálya várt minket, igaz aznap szép napos időt is jósoltak és ezúttal nem tévedtek nagyot. A hajnali záport követően roppant párás, fülledt időben - szauna feeling -  vágtam neki az L távnak. Diósjenőt elhagyva az erdőbe érve már tudtam, hogy remek választás volt a Salomonban futni, hiszen most is sár volt az úr. Ezen a részen még nem jártam korábban, pedig a Börzsönyben viszonylag sokat szoktunk futni a Jedikkel. (A 2013-as I. Börzsöny Trail a Királyrétről indult.) Irmával igyekeztem lépést tartani, de hamar rájöttem, hogy más futótársat kell választanom. Ekkor esett le, hogy Iramszarvas miért éppen pontőrködik ezen a versenyen ... 

A reggeli zivatarnak köszönhetően nem csak hatalmas sártenger, hanem szinte elviselhetetlen pára nehezítette az egyébként sem könnyű terepen a haladásunkat. Az új cipőnek köszönhetően öröm volt a stabil talajfogást gyakorolni a hosszú lejtőkön is. Egy ilyen lejtmenetben ért utol Rokka, akivel igyekeztem együtt vágtázni egy darabon. Az első frissítőpont után Iramszarvas terelgetett, majd embert próbáló hosszú emelkedők következtek. A Börzsöny ismeretlen részeit követően, végre a számomra is jól ismert Molnárszikla alá értünk, ahol egy hosszú, ha emlékezetem nem csal Mester által Északi-útként emlegetett single-track vezetett egészen a Rakodóig. Megörülvén az ismerős tájnak igyekeztem jó iramban haladni. Utólag a fényképeket nézve döbbentem csak rá, hogy egy hosszabb vonat alakult ki mögöttem.

A Rakodó és Nagyhideg-hegy közötti kaptatón szembe-forgalom alakult ki, a visszafelé jövők már könnyedén jelezték az emelkedővel küzdőknek, hogy nem sokára elérkezik a frissítés ideje is. A Turistaház előtt felállított ponton egy jó hidratálást követően Füredi Sanyival sikerült lépést tartanom. A Rakodóig vezető lejtmeneten igyekeztem visszaadni a biztatást ("kitartás, mindjárt itt a frissítőpont") az elgyötört felfelé haladó sporttársaknak. A köszönet legtöbb esetben széles vigyor formájában érkezett. Csóványosra a megfelelő frissítést követően viszonylag könnyedén értem fel, és legbelül ujjongtam, hogy innen a hátralévő 7 km-en már szinte csak gurulni kell lefelé. Visszaérve Diósjenőre Rokka és Lemurmiki párosa tűnt fel a horizonton, megfelelő inspirációt adva, hogy az utolsó 2 km-t is meghajtsuk.  Végül Sanyival együtt csaptunk a célba: 4:51, 35,89km, 1463m, 151 bpm.
A közös befutó kapcsán Kuris Oszit is muszáj megemlíteni közös nevezőként, hiszen korábban mindkettőnket vezetett már be a célba kézen fogva.

Gerecse

 Na ez a hegység, ami abszolút fehér foltként díszelgett a térképemen. Tardos nekem talán egy Ladánybene számból csengett ismerősen, egészen július 24-ig. Povázsai Csabinak köszönhetően Gabival és Mátéval jutottam le oda, ahol Laci várt ránk családjával. Diósjenőhöz hasonlóan megint klappolt minden a tornateremben, a Börzsönytől eltérően itt a sár egyáltalán nem, a megismert hőség és pára viszont annál inkább csak ránk várt. Már a rajt előtt leizzadtam, normális esetben 40 fokban ilyenkor a hosszúlépéseket egy vízparti árnyékos fövenyen folyékony halmazállapotban szabad csak vételezni. De ugye mi nem mindig vagyunk normálisak. A rajtot követően egy feladatot tűztem ki magam elé, a túlélést. 1 km-t megtéve az erdei ösvényen "elágazódott" az út, mikor egy kedves önkényes önkéntes terelt le minket a helyes csapásról. Ez csupán a mezőny kb. 95%-át érintette. Örömünket tetézte, hogy miután észlelték a digitális tracket követők, hogy ez nem az a játék, továbbra is teljesen magabiztosan kitartott álláspontja mellett. Mivel a kiírásban fehéren-feketén írva vagyon, hogy a pályaváltoztatás jogát a szervezők fenntartják én nagyon nem kételkedtem, így még kb.1,5 km bónuszt húztunk be grátisz. Aztán a jelek elfogytával hamar kiderült a malőr és visszatérve az origóra, már sűrű elnézések közepette tereltek vissza a helyes útra. Na itt kezdődött igazán a haddelhadd; közel 2,5 km alatt 250 métert emelkedtünk és ugyanúgy éreztem magam, mint a Velebit elején. A partra vetett hal, hozzám képest Micimackó Tigriseként virgonckodott. Tök utolsó helyen botorkáltam, lassan, de bizonytalanul. Szürreális módon egy-két sétáló játékost beértem ugyan, de még mindig tátogtam. Eközben vertem hátba a női élmezőny pityergő üdvöskéjét, aki rám öntötte siralmát, miszerint bombaformában érkezett ide, de nem ezért edzett egész nyáron, hogy eltereljék. Próbáltam helyére tenni a dolgokat, hogy ha már így alakult persze lehet sírni naphosszat, de talán helyesebb lenne, hogyha azt tenné, amit igazán szeret és amiért eljöttünk ide, azaz fusson egy jót, de minél gyorsabban. Nem tudom, hogy emiatt, avagy csupán belefáradt az önsajnálatba, de végül a képességeihez méltó sebességre kapcsolt és tovatűnt a kedves.

Innen hosszan lejtettünk, javarészt kitett dózerúton egészen 7,6 km-nél lévő frissítő pontig, majd egy jól futható erdei turistaúton futottunk vissza Tardosra, hogy ezt a közel 15 km-es kört ismét megtegyük. A második kör érdekes módon már jobban esett, mint az első, talán fejben már tudtam, hogy mi is vár rám. Célba érni mindig kiváló érzés, most különösen jól esett, hogy a befutó éremmel együtt egy jeges vízbe áztatott törölközőt is a nyakamba akasztottak.
Versenyem mutatói nem túl impozánsak: 3:53, 30,28km, 966m, 156 bpm. 

Mátra

Mecsek

Pécsváradra Laci paripáján érkeztünk Anti, Povázsai Csabi és Máté társaságát élvezve. Lacika menet közben rögtönzött személyiségfejlesztő trérningjét, illetve életviteli tanácsadását élveztük. Megbeszéltük, hogy ennek a versenynek is az a lényege, hogy jól érezzük magunkat és fussunk ahogy jól esik. Hát mit is mondjak, a futás most nem esett jól, pedig az elején, még egészen jól haladtam, Lacikával együtt értünk fel a Zengőre, majd a lesiklás során is élveztem a Salomon Spedcross tapadását.

A frissítőpont előtt Laci meglépett, innen egyedül mentem végig. A havas táj lenyűgöző volt és sár sem zavart különösebben. Néha úgy éreztem, hogy kissé túlöltöztem, ugyanakkor a kitett helyeken a komoly széllöketeknél örültem a réteges öltözetnek. A pálya egy patakmentén vezetett  majd 2 km hosszúságban, több alkalommal kereszteztük is a folyást, azonban mindvégig száraz lábbal lehetett haladni.

Óbányát elhagyva egy emelkedőn úgy tűnt, hogy energetikailag kezdek lemerülni, pedig folyamatosan frissítettem. Éreztem, hogy nincs meg bennem az a flow, ami egy jó futáshoz kell. Ellentétben a MátraTrail-lel, most nagyon nyekeregtek a futóművek, kissé indiszponált voltam, 20 km-nél kissé megrogytam. Az igazsághoz tartozik még, hogy roppant húzós hetem volt, talán emiatt is lehettem kimerültebb. Sajna, csak egy alkalommal tudtam a héten futni kb. 9 km-t, igaz pénteken hajnalban úsztam is egy keveset. Sőt, az is lehet, hogy a 2 két hét nem volt elég kiheverni a ljubljanai maratoni fáradalmait sem.
Szerencsére a többiek nagyot hasítottak, Anti 11. helye önmagáért beszél, de Laci 3:24-es idejét is kiraknám az ablakba. Nekem most nem volt mivel büszkélkednem: 3:49:05, 29,5 km, 1031 m, 157 bpm

Naszály

Budai

Utószó gyanánt ...