A Marathon du Mont-Blanc versenyre még Papp Laci hívta fel a figyelmem pont két évvel ezelőtt, várva a részvételéről döntő sorsolás eredményét. Mint kiderült ez az a verseny, amire Pafe is készült, de részt venni már nem tudott rajta, így emlékét is ápolva a mi feladatunk, hogy teljesítsük. Laci tavaly sikerrel ért célba, így idén rajtam volt a sor.
Október végén regisztráltunk Csabival és a novemberi sorsolás eredményéről Madridban a Rotary klubkiránduláson kaptam meg a hírt, hogy én is a szerencsés kiválasztottak között szereplek és a nevezési díj átutalásához közel 10 nap áll a rendelkezésemre. Bizonytalanság lett úrrá rajtam; sajnos Csabi nevezését nem sorsolták ki (az érdekében írt szívhez szóló francia nyelvű kérelmet is elutasították), továbbá az október 1-én elszenvedett biciklis balesetemből is lassan lábadoztam. Végül az érzelmeimre hallgatva döntöttem és a megadott határidőt megelőzően 1-2 nappal, a Deák Bill Gyula koncertre menve, utaltam át a nevezési díjat. Nagy örömömre a június végi időpont egy családi nyaralással egybekötött túrát is sejtetett, ahogy korábban tettük ezt a Lavaredo, majd a Velebit teljesítésének alkalmával.
A MozartMarathon nyár elei teljesítését követően első alkalommal december 10-én tértem vissza terepre, Feri emlékére Lakatos Évi által a Somlyóban szervezett emlékfutáson vettem részt (most sincsenek véltelenek), ahol Laci osztotta meg nyári élményeit a teljesítésével kapcsolatban. Nem sokkal később a Váci Jedikkel is beneveztünk az áprilisi Istra100 (fél)maratoni távjára a megfelelő felkészülés céljából. Májusban és júniusban javarészt magányosan a Börzsönyben és a Naszályban gyűjtöttem a szintet, hogy június 30-án a szintidőn (10 óra) belüli teljesítés se forogjon veszélybe.
Családi nyaralásra figyelemmel az indulást gyermekeim egyetemi vizsgáinak, illetve a mesterszakos felvételinek az időpontja is meghatározta, némi bizonytalanságot is okozva. A verseny előtti héten derült fény a felvételi vizsga pontos időpontjára /június 27./, ezért előző nap /szerda/ este már Pécsett aludtunk, hogy Eszti másnapi fellépését követően rögtön útnak induljunk Padova felé, ahol a helyben lakó Zsófiék fogadtak nagy szeretettel. A megérkezés örömét közös fagyizással tettük emlékezetessé, majd gyermekeink sikeres vizsgáit a Piazza dei Signori-n elfogyasztott vacsorával ünnepeltük meg.
Másnap reggel a Páduai Szent Antal Bazilikával szemben reggelizve Adi felvetésének megfelelően beszéltük meg, hogy a 10 órától kezdődő idegenvezetés kissé késői, de mivel mégiscsak az egyik legrégebbi /1222/ egyetemről van szó, nem mehetünk el úgy hogy ne csodáljuk meg belülről is e nevezetességet. És milyen jól tettük! A rendelkezésre álló lehetőségek közül egy újságíró-, egy tanár- :) és két diákjegyet váltva nyertünk bebocsátást a tudomány szentélyébe, ahol Galileo Galilei volt a matematikai tanszék vezetője és többek között itt tanult Kopernikusz, Vesalius, William Harvey és Jannus Pannonius is. Míg a történelmi falak között bóklásztunk, részesei lehettünk több diplomaosztónak is, ami ellentétben a nálunk megszokott kollektív szakonkénti grandiózus keretektől, itt egyénre szabott, kizárólag a család és a meghívott barátok alkotta közönség elött történik a ceremónia oly ódon, hogy a diplomával együtt átadásra kerülő babérkoszorúval a frissen végzett diák az ünneplők alkotta díszsorfal mentén hagyja el az alma matert a "Dottore, dottore, dottore del buco del culo, vaffanculo vaffanculo" kezdetű dalt énekelve.
A Monte Biancához vezető Vicenza-Verona-Brescia-Bergamo-Milánó-Monza-Aosta menti autópályán a közel 500 km-t röpke 5 óra alatt tettük meg Chamonix-ba érkezve . A belváros szélén lévő, ideális fekvésű szállásunk átvételét követően besétáltunk, a roppant heves zajlású, piszkosszürke árnyalatú víztömeget levezető Arve folyó mentén az első téli olimpiának /1924/ is helyt adó település központjába. A gleccserekkel tagolt hegycsúcsok által ölelt völgybe rengeteg sporttárs zsúfolódott össze, felejthetetlen fieszta hangulatú biztatást nyújtva a hajnali 4 órakor rajtolt 90 km-es versenyszám befutóinak. A főtérre érve éppen a Vertical üldözéses versenyszám rajtolóit (3,8 km alatt 1000 méter szint) buzdítottuk.
Szombat kora reggel egy átmozgató kocogásnak köszönhetően elsők között vettem át a rajtcsomagot, miután a kötelező felszerelést tartalmazó hátizsákomat leellenőrizte és leplombálta egy cuki önkéntes nagymama. (A rajtszámommal ékesített plombát tartalmazó hátizsák nélkül nem is engedtek volna rajthoz állni.)
A reggelit követően a közeli Planpraz felvonóhoz mentünk. A széllökéseknek köszönhető kényszerpihenőktől sem mentes, izgalmas libegőzést követően, a 2100 méter feletti 23 km-es táv befutóját csodáltuk meg, megízlelve a másnapi verseny hangulatát. Rövid hógolyózás következett, majd sikerült drága feleségemet is meggyőzni, hogy induljunk el a 1038 méteren fekvő szállásunkig tartó 8km-es alpesi lejtőtúrán.
A szerpetnines girbe-gurba egynyomtávas ösvényen komótosan ereszekedtünk alá, miközben a sziklamászókat is megcsodáltuk, utat engedve a vélhetően a szintén a másnapi versenyre bemelegítő gyorslábú sporttársaknak. A szállásunkra visszaérkezve kellemes fáradtság lett úrrá rajtunk. Lefekvés előtt az erkélyről elbűvölve figyeltük a szirtek között felvillanó szentjánosbogaraknak tűnő 90 km-en teljesítő sporttársak fejlámpainak fénycsóváit.
A verseny napján korán ébredtem. Reggelizés közben szemerkélt az eső, a szembejövő hírekből pedig Puzsér Róbert pillangóhatásról írt publicisztikáján akadt meg a szemem: a magát vidéki prókátornak nevező kolléga által a bírósági határozatokból kisaszerolt, eljárást megszüntető bírósági végzésből kiderülő elnöki kegyelem okozta botrány turbulens következményeiről (lemondás, visszalépés, új ellenzéki néptribunus felemelkedése stb.).
A rajt elötti felfokozott ceremónia mindig zaklatott lelkiállapotban talál; ezer hála és köszönet, hogy egyáltalán itt lehetek, ugyanakkor a ránk váró ismeretlen megmérettetés is izgalomba tart, hogy vajon megfelelő és elegendő edzésmunkát tettem meg az ide vezető úton.
A mezőnyt 6 hullámban, 10 perces különbséggel indították útjára, én az utolsóba nyertem besorolást, amit egyáltalán nem bántam, sőt. A rajtzónában honfitársammal Józseffel is összeakadtunk és kívántunk egymásnak jó szerencsét. (Rajtunk kívül még egy, a mezőny legelején célba érkező srác képviselte Hazánkat.)
A nem túl veretes versenytaktikám szerint igyekeztem a verseny minden pillanatát megragadni, nem elkapkodva, megfontolva haladni, a soron következő frissítőállomást a megadott szintidőn belül elérni:
"1. Tour feed station (km 14): start time of last wave + 2h45.
2. Vallorcine feed station (km 23.5): start time for last wave + 5.30 hrs.
3. La Flégère feed station (km 34): start time for last wave + 8.30 hrs.
4. Maximum race time - Chamonix finish (km 42): Start time for each wave + 10:00."
A rajtot jelző harangszó Paféért is szólt, nem meglepő hogy a meghatottság lett urrá rajtam a parádés hangulatot teremtő szurkolók alkotta sorfal között.
Az utolsó hullám mezőnyének tempója ideális volt és a kora reggeli hűvös klíma is nekem kedvezett. A belvárost elhagyva egy nagy mezőt keresztezve értük el a hegyalját és szaladtunk bele az erdőségbe, ahol a síkfutást botozás a kaptatóra üzemmód váltotta fel, miközben a karmelegítőtől is megszabadultam. A párás időnek köszönhetően nem fáztunk, a kaptatás egyhangúságát a gyorsító lejtők tették változatossá. Józseffel a nyomomban gurultam be Le Tourba /2:21:12, 1465m/ frissíteni. Kulacsok újratöltése /sponser/ közben a helyi szalámi, sajt kostolót sem hagytam ki.
Ahogy másztunk bele a felhőkbe a látási viszonyok romlásával arányosan az eső is erősen rákezdett. A lombhullató erdők szintjét elhagyva megszűnt a szélárnyék is, az öles fákat cserjék, majd kopár sziklák váltották fel. A Börzsönyben edződött lábrugóknak köszönhetően javarészt már az 5. hullámban rajtoló sporttársakat beérve kerülgettük egymást, elérve a verseny legmagasabb pontját /2205m/. 18 km-rel a hátam mögött igyekeztem felpörögni a lejtmenetben, sípályákon robogva 5 km alatt 1000 métert süllyedve értük el a következő frissítésnek helyt adó Vallorcine /4:42:15, 1276m/ városkát.
Újratöltés közben itt bizony leültem, a felszolgált pot au feu (francia marhahúsleves) ízkavalkádja megérdemelt egy szusszanásnyi időt. A francia gasztronómia bűvöletében kishíján a ponton hagytam a botokat, pedig a következő 6 km-es szakasz Le Bechar /1700m/ csúcsiág vezetett. 30 km-t megtéve az 1 km-en belüli 252 méteres lejtmenet pihentetőnek semmiképpen nem volt mondható a szűk, sziklás erdei ösvényeken. A sűrű fenyőerdőben a vízesések szabdalta emelkedőn /346 m/ alig 4 km múlva értük el La Flegere csúcsát /1894m/, majd egy sífelvonó felső állomásánál kialakított frissítőponton /7:03:18/, ezúttal soupe au pistou /zöldségleves/ szerepelt az étlapon. Az utolsó ellenőrzőpontot majd másfél órával a zárás előtt hagytam el és igyekeztem magamba szívni a táj szépségét. A következő km-eken nagyon enyhe lejtésű hullámzó gerinctúrának néztünk elibe, 1000 méter magasból Chamonix völgye teljes pompájában feledtette az elmúlt 7 óra fáradtságát. Fel is hívtam a lányokat, hogy lassan ők is indulhatnak a cél felé.
Innen "már csak" legurultunk a célba, igaz ez több, mint 2 óráig tartott. A folyamatos frissítésnek és a franciák fanatikus szurkolásának /2 cm-es távolságból a pofámba üvöltik, hogy "allez Viktor allez"/ köszönhetően az ólmos fáradtságomnak nyoma veszett és gyönyörű családom szurkolása közepette értem el a célt /9:24:07, 47,05 km, 2541 +m/ a tervnek megfelelő 10 órás szintidőn belül.
A célzónában finisher éremmel a nyakamban helyi csapolt sör és dijoni mustáros hotdog várt ránk, sőt repetázni is ért, így a lányokat is megleptem e finomsággal. E kedvességemet Eszti meg is könnyezte a számára szokatlanul csípős mustárnak is köszönhetően. Nem hiába a lányok angyalok, de most a tegnapi túra okozta combfesztő-izomlázra panaszkodtak. Abban a tudatban tértünk nyugovóra, hogy másnap Recconál a Ligur-tenger habjai között pihenjük ki a fáradalmakat.
Utolsó kommentek