18 éves korom óta rendszeresen adok vért (eddig összesen több mint ötven alkalommal, bár az én koromban már száz körül illene járni). Ezt sosem éreztem áldozatnak: nem jár fájdalommal, maximum egy kis kényelmetlenséggel. Sőt, valaha kifejezetten kellemes hangulatban végződött, hiszen egy kis tízórait vagy uzsit kapott az ember – ha nem virslit sörrel. (Ma ezt egy étkezési utalvány hivatott pótolni.) Igaz, időnként előfordult, hogy pont a véradás után kapott el az influenza vagy a nátha – de ez sem igazán zavart, hiszen időnként úgyis elkapja az embert az ilyesmi.

Ez aztán idén megváltozott: a január végi véradásom után úgy lerobbantam, hogy a februárom edzések szempontjából gyakorlatilag elúszott. Így aztán óvakodtam újra vért adni, egészen a félájrön utánig, amikor lefutott a tavaszi versenyszezon – legalábbis számomra. Ez 15-én volt, 18-án (kedden) reggel elmentem vért adni. Elhatároztam, hogy ezúttal óvatos leszek, és mérséklem a testmozgást, így aztán a héten csak kettlebellre mentem (ki volt fizetve, na). A kettlebellen nem éreztem meg, hogy véradáson voltam, a futáson azonban igen. Íme a futásaim június második és július első felében:

* Gellért-heggyel
** Balboa-kör
*** Dupla Gellért-heggyel

A táblázatból elég könnyen kiolvasható, hogy bizony az első hétvégén éreztem, hogy nincs minden rendben. Igaz, ezek előtt elég keveset aludtam, és az első alkalommal elég nagy volt a meleg. (Egyébként szép futások voltak, Balatonszemesről Szárszóra, illetve Lellére – meg persze vissza.) 25-én a szokásos reggeli futás volta  Gellért-hegy megmászásval, és ez már egészen jónak tűnt. 29-én reggel viszont egyik kedvenc útvonalamat, A (város)határ feszegetését futottam: a Petőfi-hídtól a parton a Gubacsi-hídig, ott át a Csepel-szigetre, le a parton a városhatárig, majd vissza. Ez megint elég nehézkesen ment, vizet ugyan vittem magammal, de nagyon kellett vele spórolni, éppen kitartott az út végéig és vissza. (Sajnos út közben sehol nincsenek kutak.) Utána is elég fáradt voltam, ezért is lepett meg, hogy este a Havashalom-parkban lényegben ötperceseket futottam – igaz, csak röviden, de mezítláb, könnyedén. A következő héten egész jól mentek a reggeli futások, és szombaton megcsináltam a Balboát is. Hogy ez az idő milyennek tekinthető, nem tudom, elvégre nehéz bármivel összehasonlítani. Nagy emelkedőkön pulzuskontrollal nem nagyon tudok mit alakítani – így is túl sokat volt 150 felett a pulzusom. Mindenesetre ez tudatosította bennem, hogy többet kellene szinteseket futnom. Innen jött az ötlet, hogy a Gellért-hegyet ezentúl kétszer fogom megmászni a reggeli futásokon. Azért látszik, hogy van hova fejlődni: míg az első menetben általában felfutok 6 percen belüli kilométerekkel, addig a másodikban szokott lenni egy hét perchez közelítő kilométer is.

Sajnos ahogy javult a futásom, úgy éreztem magam egyre gyengébbnek kettlebellen. Míg eddig minden nehézség ellenére élveztem a gyakorlatokat, mostanában a „kemény volt, de megcsináltam!” helyett a „megcsináltam, de kurva nehezen ment” hangulata uralkodik el rajtam – bár ezen a héten ez már nem volt olyan vészes.

Mindenesetre kezdem úgy érezni, hogy a véradás valódi áldozat, mert bizony a sportolás során megszenvedem. Persze ez nem jelenti, hogy a jövőben nem fogok vért adni, de úgy látszik, ezt is be kell ütemeznem az edzéstervembe, és nagyon komolyan kell számolni vele.

Fapados félájrön

Július 14-én került sor a fapados félájrönre, melyet Dáva Iván tervezett szervezett talált ki javasolt. A hétvégére több tervem is volt, ezek sorra buktak meg, így jól jött az ötlet, hogy edzésként nyomjunk le egy félájrönt. Az eredeti elképzelés szerint nagyjából együtt haladtunk volna végig. Aztán az én ízkésemnek túl korainak tűnt a kezdés, és úgy döntöttem, elég lesz a bicaj és a futás. Ráadásul könnyelmű voltam: előző este könnyedén alkoholizáltam, ne be nem rúgtam, de másnap volt egy kis másnap. Viszont amikor odaértem (valami uszoda a Kamaraerdőnél, számomra teljesen ismeretlen környéken), kiderült, hogy közben későbbre tették a kezdést. Így aztán futóalsóban és kölcsön úszószemüvegben úsztam le a közel két kilométert. Ez alkalommal végig gyorsban: a 29 oda-vissza közül kb. a 15.-nél kezdem úgy érezni, hogy úgy-ahogy összeállt a mozgásom, és legalább megközelítőleg úgy haladok, ahogy kéne. Pontos összidőt nem mértem, de biztos nem volt rövidebb, mint a Balatonban mellben.

Ezután jött a kerékpár. Meleg nap volt, kb. 28 fok, de ez nem nagyon érdekelt. Ami borzalmas volt, az a szél. Mivel jóval kisebbek voltak a szintkülönbségek, mint a Balatonmanen, azt gondoltam, gyorsabban és könnyedebben fog menni. Hát nem. féltávnál bejelentettem, hogy hát én most nem fogok még egy kört menni, hanem szépen visszamegyek az uszodához, és bevárom a többieket a futással. A többiek azonban úgy döntöttek, hogy a legendás biatorbágyi fagyizóban akkor, és nem a tervezett (későbbi) időpontban fogyasztjuk el a fagylaltokat. Ez nekem csak jól jött – volna, ha a fagylaltozó eljutott volna már a 21. századba, és elfogadtak volna bankkártyát. Így fagylalt helyett lenyomtam két energiaszeletet, és végül minden rossz előérzetem ellenére elindultam a második körre. A szél még jobban fújt, és Iván mindenáron bolyba akart állni, én nem. Én döntöttem jól, mert néhány kilométerrel később utolértem Tamást, aki megpróbálta Ivánékkal tartani a tempót... Ettől kezdve egymást támogatva mentünk, és szerencsésen beértünk. Ez a második szakasz nekem sokkal kevésbé volt kínos. Két lehetőség merül fel: megint elszúrtam az energia-utánpótlást; az elején túl gyorsan próbáltam haladni, lefárasztottam magam. A legvalószínűbb, hogy mindkettő. Ezen kívül úgy érzem, nem is igazán a tekerés a kihívás, hanem az ülés. Persze lehet, hogy ezen segítene, ha változtatnék a beállításokon, de nem tudom, hogyan lenne érdemes.

Végül a szánalmas 4 óra 26 perc alatt teljesítettem a 90 km-t (igaz, ebben a cukrászdázás és minden egyéb pihenő is benne volt – én egyébként csak 85 km-nek mértem a távot, de volt, aki 95-nek, szóval tuti, hogy pont 90 volt).

Bár a futással bevártuk egymást, itt megint hamar szétszakadt a mezőny. A futópályát térképről kellett volna megtanulnunk, egy ponton én is eltévedtem volna, ha nem látom meg Zsoltot. Viszont később Zsolt is elkallódott, így Ivánon kívül tkp. én voltam az egyetlen, aki a kijelölt ki nem jelölt útvonalon teljesítette a távot. Ez alkalommal nem rázott a hideg, de elég szerencsétlenül vonszoltam már magam, így aztán kb. 2 óra 12 perc alatt teljesítettem a távot. Az első két kilométer még 5:30-as idő alatt ment, a 7.-ig maradtam 6:00 alatt, a 15.-nél értem el a 6:30-at, s bár utána mentem ez alá még, volt 6:49-es kilométerem is (az átlag így 6:13 lett – pulzust nem mértem).

Az sem segített, hogy a futásra mindössze vizem volt (azt is öt kilométerenként lehetett nyomós kútból vételezni), zselém vagy ilyesmi nem. Végül is az egész napot egy könnyű reggelivel és négy bicajos energiaszelettel nyomtam végig. Ha valamit teljesítménynek tarthatok az egészben, hát ez az.

Elég meghatározó élmény volt, hogy amikor visszaértem az uszodához, épp kijött egy család, és úgy döntöttek, amíg lehet, árnyékban mennek a kocsihoz – én pedig nyújtottam a napon, és csöppet sem éreztem, hogy meleg lenne. Aztán odabent elkövettem azt a hibát, hogy vettem a medencék mellett egy hideg vizes zuhanyt, és ettől aztán megjött a hidegrázás – hiába volt még magasan a nap, ha egy kis szellő ért, már úgy reszkettem, hogy alig tudtam kontrollálni a mozdulataimat. Percek teltek el, mire ki tudtam nyitni a regeneráló sörömet.

Utólag visszanézve nem igazán értettem, hogy gondoltam, hogy különösebb rákészülés nélkül, ráadásul enyhe másnapossággal belevághatok egy ilyenbe – de végül is megcsináltam, még ha nem is fényes eredménnyel. Mondhatom, megszenvedtem érte – utólag szép emlék, de közben bizony nem élveztem.

Összegzés

Ebben a szűk hónapban tehát volt 138 km futás, plusz a Fapados félájrönön levánszorgott félmaraton, ez összesen 159 km. A legutóbb 1046-nál tartottam, tehát most 1205 km-nél tart a számláló.