A múlt heti posztom elején a ruletthez hasonlítottam a maratoni futást, a végén pedig ezt írtam: „Ezzel egyébként úgy tűnik, sikerült az éves maximumot kihoznom magamból. Van még ugyan két maratonom, de elég valószínűtlen, hogy még egyszer ennyire kedvező időjárást sikerül kifognom. Az is kevéssé valószínű, hogy Kassa után egy hét alatt sikerül teljesen regenerálódnom, tehát lényegében még egy esélyem van.” Természetesen hülye voltam, mert nem vettem figyelembe, hogyan is néz ki valójában a véletlen.

Szivatós szombat

(Tudom, hosszú í-vel kellene írni, de nem vagyok hajlandó.)

A következő kihívás a zágrábi maraton volt. Ide is Oszaczki Gézával és barátnőjével, Katival mentem (mint Radencibe), de ezúttal Géza édesanyja is velünk tartott. Szombat reggel beültünk Géza Transporterébe, és nem sokkal tíz után már a horvát határon álltunk, ahol eszembe jutott, hogy nem lett volna rossz ötlet fényképes igazolványt is magammal hoznom. Mi tagadás, el vagyunk kényeztetve ezzel a Schengennel, és valahogy elfeledkeztem arról, hogy a határokon igazoltatni is szokás. Így aztán engem visszavittek Nagykanizsára, ahol egy óra körül fel is kászálódhattam a Budapest felé tartó szerelvényre. 

Furcsa módon nem voltam ideges, és ez leginkább engem lepett meg. (Ja, igen, hát egyedül voltam.) Eszembe jutott, mikor a kilencvenes években egyszer Figuerasból tértünk vissza Barcelonába, és a helyi HÉV egyszer csak megállt, és várt. Én iszonyú ideges voltam, hogy mikor jutunk már vissza, körülöttünk meg a katalánok holt nyugodtan várakoztak – rájuk nyugalmukért külön dühös voltam, magamban spanyoloknak neveztem őket. Végül talán ha fél órát késtünk, de a bizonytalanság nagyon kihozott a sodromból. Most meg semmi. Öregszem.

Szerencsére volt nálam egy könyv, alig több, mint a közepénél tartottam, gondoltam, legalább befejezem. Arról azonban megfeledkeztem, hogy kb. a kétharmadától már a jegyzetek kezdődnek – fél óra alatt végeztem vele. Nem maradt más, mint a bámulás kifelé az ablakon. Szerencsére gyönyörűen sütött a nap, olyan szép volt a Balaton-part, hogy kedvem lett volna elfutni Balatonszentgyörgytől Siófokig. Olyan volt ez a napsütés, mint amikor az ember fél órát beszélget egy már-már valószínűtlenül helyes lánnyal, akinél úgysem számíthat semmire – tudja, hogy a dolognak semmi jelentősége, de látja, hogy az élet mégis szép, még akkor is, ha ő ebből a szépségből alig részesedik.

Volt olyan szerencsém, hogy az öcsém elhozta az irataimat a Délibe, így a következő vonattal egy órán belül indulhattam vissza. Vettem magamhoz némi vizet és élelmiszert, illetve két Rejtő-kötetet – ezek jelentették a pályaudvar irodalmi kínálatának csúcsát. Sajnos vissza is csak Nagykanizsáig tudtam menni, mivel napi egyetlen személyvonat lépi át a horvát magyar határt (legalábbis Gyékényesnél, Zágráb felé). Máshogy átszállással sem lehet Budapestről Zágrábba eljutni. Szerencsére Géza az egyik legrendesebb ember, akit valaha ismertem: visszajött értem Zágrábból, ahova így délelőtt 11 helyett este 11-re érkeztem meg.

Azt már tudtam, hogy nem ez lesz életem legolcsóbb maratonja – ráadásul ezt a hajcihőt akkor csináltam végig, amikor otthon is futhattam volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy még így is megérte: azt már tudtam, hogy Zágrábban viszonylag kedvező lesz az idő, de azt még nem, hogy Budapesten viszont mindenki panaszkodni fog – akárcsak a pálya vonalvezetésére.

Vidám vasárnap

Vasárnap egészen felszabadult voltam, éreztem, hogy nincs tétje a versenynek. Reggel az idő nagyon kedvezőnek tűnt, talán ha tíz fok volt. Megjegyzem, hogy a Jelašić téren egyáltalán nem voltak wc-k, mert az összes elegáns étterem és cukrászda természetesnek tekintette, hogy a futók bejárkálnak a mellékhelységeikbe – ezen csak kedvesen mosolyogtak. Valljuk be, ez nálunk nehezen lenen elképzelhető (igaz, az UB-n volt olyan hely, ahol a büfések nem csupán beengedték a futókat a wc-jükbe, de szorgalamsan hordták a papírt is). Na, de nem érdemes sokáig elkalandozni ezeknél a részleteknél: a lényeg, hogy azt tippeltem, 3:40 és 4:00 között bármi lehet a vége, bár számoltam azzal is, hogy az előző heti megterhelés után négy óra alatt sem jön össze. Az időjárás-jelentés szerint délre 21 fok volt várható, így arra is számítanom kellett, hogy a hőmérséklet esetleg gyorsan megy fel, és ez is nehézséget jelenthet.

A frissítés a következő volt: egy decathlonos zselé a 10. kilométernél, egy helyben kapott ismeretlen zselé a félmaraton után, egy helyben kapott 25% fehérjés energiaszelet a 28. kilométer után, illetve egy nutrendes energiasokk a 34-nél. Inni végig csak vizet ittam, változó mennyiségben. Volt, ahol palackban adták a vizet, ilyenkor előfordult, hogy csaknem kiittam a teljes üveget, de volt, amikor jó, ha másfél decit. Az külön öröm, hogy Zágrábban mint finnugristát Kala márkájú vízzel frissítettek – igaz, ezt már csak a célban vettem észre. (Aki régen olvasott a nyelvrokonságról szóló ismeretterjesztő irodalmat, annak emlékeztetőül: a kala ’hal’ finn szóval szokták illusztrálni a finn-magyar rokonságot: állítólag a kala és a hal hasonlítanak – nekem sosem tűnt hasonlónak a kettő.)

Az első kilométerek meglepően könnyen mentek. Bár úgy éreztem, hogy a sűrű tömegtől nem tudok rendesen haladni (sajnos a pálya kezdetben tölcsérszerűen szűkült!), 4:3x-4:4x-es kilométerekkel is könnyedén haladtam. A pulzusom viszont szokatlanul megugrott már az elején – én ezt a magas páratartalomnak tudom be: előző este felhőszakadás volt, és minden vizes volt. Amíg nem futottunk, a pára egyáltalán nem volt feltűnő, és később is inkább csak a pulzus miatt tűnt fel, érzésre nem jelentett különösebb gondot, Azért a 155-ös pulzust igyekeztem tartani, de a valóságban hosszabban haladtam 156-os, 157-es pulzussal. A pálya vonalvezetése meglehetősen egyszerű volt: el a város egyik végébe, kb. nyolc km-t, onnan vissza, majd a másik végébe kb. két és fél  km-t, majd megint vissza, és ezt kétszer kellett megtenni. A hosszabb szakasz nagyobb utakon, a rövidebb szűkebb belvárosi utcákon vezetett, az utóbbi részen villamossínek között is kellett futni, ráadásul a lábam alatt megbillenő egy-egy kőlap is okozott néhány kellemetlen pillanatot. Mégis, ha ideteszem a pálya térképét, azt hiszem, a budapesti maraton résztvevői irigykedve fognak felsóhajtani:

Sajnos a pályának megvolt az a hátránya, hogy magas házak között vezetett, így aztán már valahol a 13.-14. kilométertől egyáltalán nem tudtam komolyan venni a Garmin által mutatott időket. Sajnos a félmaratoni eredményt nem mérték, a Garminban nem bízhatok – saját számításaim szerint kb. 1:43:30 lehetett.

A 22-23. kilométerig nem nagyon mutatott öt perc feletti időket, de fogalmam sem volt, hol tarthatok. A 24. kilométerjelzésnél megnéztem az órám, és ekkor még két perc volt a két óráig! Ez azt jelenti, hogy az addigi átlagom az 5 min/km-hez képest közel hat másodperces előnyt jelentett, azaz addig 4:54 volt átlagban. A 25. kilométeren pedig elhagyott a 3:30-as lufi...

Ezután viszont egyre jobban lassultam: pontosan 2 és fél óra után értem el a 30. kilométert, ekkor tehát az átlagom kereken 5 min/km volt. Időközben melegedett, de feltámadt a szél és eloszlott a pára, így lényegében nem romlott a helyzet, sőt, a pulzus is leszállt – volt, hogy 151-ig is. Bizonyára ennek köszönhető, hogy végül 154 lett az átlagpulzus. A 36. kilométernél viszont már három perccel túl voltam a három órán: ez kilométerenként 5 másodpercet jelent, ekkor tehát már csak 5:05 volt az átlagtempóm. Végül az órám szerint 3:36:28, a hivatalos mérés szerint 3:36:23 tiszta idővel értem be – ez 5:08 min/km-es átlagot jelent. Másfél perccel maradtam le a PB-mtől.

Valószínűleg Vityát fogja leginkább meglepni, amit most leírok: nem vagyok elégedetlen. Igaz, a PB-döntés lehetősége megint itt volt – már megint nem hagytam ki a kettlebell-edzést csütörtökön –, és megint lemaradtam róla. De nekem az, hogy kétszer egymás után ilyen közel kerültem a PB-mhez, azt mutatja, hogy ez most nem véletlen szerencse, hanem ez az alap, amiről robbanthatok. (Azt, hogy Lábatlannál mi volt, igyekszem elfelejteni.)  Az persze kérdés, hogy mikor lesz alkalmam robbantani, de ami késik, az nem múlik, kivárom. Úgy tűnik, mint szlavistának leginkább a szláv pályák jönnek be.

A verseny után tettünk egy sétát Zágrábban, és azt kell mondanom, sokkal szebb, mint amire emlékeztem. Azzal tisztában voltam, hogy nem kellemetlen város, de különösebben érdekesnek sem tűnt. Hát nyilván nem ér Prága, Bécs, Tallinn vagy Riga nyomában, de azért egy hétvégére bátran ajánlanám bárkinek. Természetesen mint igazi Monarchia-város, sokban hasonlít Budapestre, még sikló is van. Igaz, nem egy Lánchídra nyílik, hanem egy szűk utcácskára. (L. a fenti ásványvizes képet – a beszámolót illusztráló képeket Kati készítette.)

Összegzés

A maratonon kívül megint semmit nem tudok felmutatni, így a múltkori 1653-hoz csak 42 jön, ez pedig 1695 km.