Nem tudom, másnak is feltűnt-e, de az Ultrabalaton honlapjáról mintha eltűnt volna a visszaszámláló. Ezt lapunkon pótoltam, az oldalsávban ezentúl megtalálható a saját visszaszámlálónk. Miután szabadságharcunkat megnyertük, rögtön át is állok egy új időszámításra. Ezt két dolog indokolja:

1. Valahogy ráálltunk, hogy mindenki vasárnap vagy hétfőn posztolja az előző heti beszámolóit, ami miatt kicsit felborul a posztok egyensúlya.
2. Rájöttem, hogy mivel a verseny szombaton kezdődik, a verseny előtti utolsó hétnek az előző szombattól a verseny előtti péntekig tart. Előző nap azonban már nyilván pihenni fogok, amúgy sem lesz miről beszámolni.

Tehát ezentúl az edzésheteimként a péntektől csütörtökig tartó időszakokat fogom számon tartani. 

Gyorsító

A -28. hét keddjén hajnalban elmentem az első számú helyre, hogy a szokásos programom szerint megcsináljam a gyorsítóedzést. (Egyébként megfogadtam, hogy nem fogom leírni a hely nevét, de azért persze volt már olyan kommentelő, aki tájékozottságát fitogtatta. Mindenesetre nem tudom említetlenül hagyni azt a felfedezésemet, hogy a hely a Futó utcában van.) A tervnek megfelelően az edzés a következő menetet követte: 

• 1. km: 12 km/h (5 min/km)
• 2.-3. km. 14,2 km/h (4:15 min/km)
• 4. km 10,5 km/h (5:42 min/km)
• 5.-6. km. 14,2 km/h (4:15 min/km)
• 7. km 10,4 km/h (5:42 min/km)
• 8.-9. km. 14,2 km/h (4:15 min/km)
• 10. km 10,4 km/h (5:42 min/km)
• 11. km 10 km/h (6:00 min/km)
• 12. km levezetés: 500m 9 km/h, 500m 7 km/h

Sokkal nagyobb önbizalommal (és valószínűleg kicsit jobb állapotban) vágtam neki, mint az előző héten, de ez az önbizalom annál hamarabb omlott össze. Míg a múltkor az utolsó kilométer már egyfajta felszabadulást jelentett, hogy megcsinálom, most egyáltalán nem voltam benne biztos az utolsó háromszáz méterig. Akkor is inkább csak reménykedtem. 

Szóval kissé aggódom, hogy túlságosan a határaimon járok, és ez sérüléssel járhat, másfelől azt látom, hogy ha lábbal bírom is, fejben nem annyira. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre nem fogom ezt a módszert tovább erőltetni, hanem kitalálok helyette mást, és majd azután visszatérek erre. 

Kaptató

Csütörtök reggel mentem kaptatni. Elfelejtettem kinyomtatni a tervet, és kissé másképp emlékeztem rá. Így azt 7.2 km/h-val ez lett:

1. km: 0%, 2%
2. km: 1%, 3%
3. km: 2%, 4%
4. km: 3%, 5%
5. km: 4%, 6%
6. km: 5%, 7%
7. km: 6%, 4%
8. km: 5%, 3%
9. km: 4%, 2%
10. km: 3%, 1%
11. km: 2%, 0%
12. km: 0% (12 km/h-val)

Ez alkalommal pulzust is mértem, és kiderült, hogy 1%-nál e sebessség mellett még 120 körül van a pulzusom, de a 7%-nál már 140 felett valamivel. Így lényegében ez az edzés – legalábbis ezen a sebességen – még inkább lsd-szerűnek hat, még ha rövid is...

Tortúra

Tortúrás kalandjainkat Vitja részben már megírta, és máshol is lehet olvasni érdekes beszámolókat (UPDATE), mégis néhány tapasztalattal és megjegyzéssel kiegészíteném a már leírtakat. 

Kezdődött azzal, hogy a drága jó Nokia GPS Miskolctapolcán nem volt képes műholdat találni, és mindössze 12 km és 2 és fél óra (teázás included) kellett neki, hogy Bükkszentkereszten észleljen valamiféle mesterséges égitestet. Természetesen az aksi csupán további 43 kilométerig bírta (miért is bírjon ki egy telefon 24 órát egy feltöltéssel?), de ekkor már az elmaradt első 12 km miatt annyira motiválatlan voltam, hogy a direkt ezért vásárolt új tartalékelemet már be se raktam. Mindez semmi nem volt ahhoz képest, hogy hogy a Vitja által hozott Garmin GPS-es sportóra, melyre feltöltötte az egész útvonalat – ennek köszönhetően a térképet sem kellett volna néznünk, az óra csipogott volna, ha túlságosan eltérünk az útiránytól – már az első kilométeren be nem döglik. Szerencsére nálam volt egy vadonatúj Bükk-térkép, melyre már az előző napokban felvázoltam az útvonalat az internetre feltöltött útvonalterv alapján. Nos, a szerencse nem sokáig tartott, mert a térkép a védőnejlon ellenére az út kétharmadára szarrá ázott. Igaz, addigra nem is bíztunk benne – de erről később. 

Szóval elhagytuk Miskolctapolcát. Abban állapodtunk meg, hogy ahol kb. sík vagy lejt a terep, ott megpróbálunk kocogni, az emelkedőn gyaloglunk. (Az elején a csúszós agyag miatt viszont egyáltalán nem tűnt okos dolognak a futás.) Én a héten nem pihentem a túrára, mondván, hogy ez nem verseny, csak egy edzés. Induláskor éreztem, hogy nagyon nem vagyok formában, már az elején fáradt voltam. Ennek ellenére a meglátjuk álláspontjára helyezkedtem. A szakadó eső nagyon frusztráló volt, szerencsére nem a futódzsekimet vettem fel, melynek vízállóságában kevéssé bíztam, hanem a bicajos esőkabátom, ami alá befért a hátizsák is. (Annyi eszem volt, hogy ezt tartalék száraz ruhákkal tömtem tele – más kérdés, hogy végül is ezekhez nem nyúltam.) Sajnos azonban a az esőkabáton kívül eső cuccok mind szétáztak, így a pzs és a külön kinyomtatott itiner is. De a legrosszabb talán az átázott kesztyű volt, amely már a hidegtől sem védett, felvenni és levenni pedig kész kínszenvedés volt. Az viszont óriási mázlinak mondható, hogy az Adidas Trediac GTX cipő, melyet ezúton is mindenkinek ajánlok, egész végig nem ázott be, pedig volt olyan eset, amikor jó mélyen elmerült a pocsolyában. Bükkszentkeresztig ennek ellenére elég kényelmes volt, bár megmásztuk közben a túra legdurvább emelkedőjét, összességében jó formában érkeztünk az első frissítőpontra. Ez azonban kissé csalódás volt, mert teán kívül semmit nem kaptunk, azt is csak a legrosszabb emlékeket idéző iskolai műanyag bögrébe.

Ezután elindultunk Bánkút felé. Az eső fokozatosan havas esőbe, majd havazásba váltott át. Az agyag szép lassan le is tisztult a hóban a cipőről, mely tisztán ragyogott. Mint Vitja is megírta, felmentúnk Bánkútra, ahol kiderült, hogy nem is ott van az ellenőrzőpont, hanem  odébb – mint utólag kiderült, mintegy két kilométerrel. Az ellenőrzőpontot ugyanis eltolták, és erről valami ki is volt írva a startnál, de szóban nem figyelmeztettek. A kiírás alapján meg egyszerűen úgy gondoltam, hogy majd nem az egyik házba kell bemenni, hanem a másikba. Azokra nem igazán gondoltak, akik nem a Bükkben töltik minden hétvégéjüket, és nem fújják fejből az összes menedékházat. Mindenesetre felmásztunk Bánkútra, ahol egy piros Fila-dzsekis muksó fölényes hangon leszólt minket, hogy nem néztük a térképet (miközben ott forgattam a kezemben), és nem jó fele jöttünk, majd útba igazított bennünket. (Igaz, ekkor volt egy olyan érzésem, hogy ez valami átverés: ezzel az érzéssel nem voltam egyedül.) Később a hármaskúti turistaházban Vitja elkapott egy beszélgetést, mely kb. így hangzott:

• Ti is felmentetek Bánkútra?
• MINDENKI felment Bánkútra!

Nos, ezek szerint a teljes túrázó társadalom hülye, vagy talán mégis a szervezéssel volt valami baj. Ez utóbbi verziót támasztja alá, hogy a Hármaskúton gyakorlatilag nem volt lehetőség szárítkozni (nekünk legalább nem kellett sorban állni a bejutáshoz), és az is lehet, hogy azt is BGy angyalainak köszönhetjük, hogy zsíros kenyér volt.) Mellékhelység nem volt, s amikor kézmosási lehetőség iránt érdeklődtem, a mosogatóhoz irányítottak: itt szappan nem volt, ellenben a mosogatószerrel végül is kezet moshattam.

Vitja azonban valamit félreérthetett, mert azt írja, hogy én Bánkúton krízisállapotban voltam. Ez így nagyon erős túlzás. Bánkútra (pontosabban Hármaskútra) én viszonylag jó állapotban érkeztem, igazán csak a szétázott kesztyűm idegesített, meg az volt nyomasztó, hogy mindenhonnan azt hallottuk, hogy feladják. Én nem attól féltem, hogy hasonló körülmények között kell megtennem az út maradék részét, hanem attól, hogy a helyzet tovább romlik, és átázva nem ússzuk meg komoly egészségkárosodás nélkül. Éppen ezért tényleg arar gondoltam, hogy ha Vitja úgy látja, hogy jobb nem folytatni, akkor én nem fogom az elszántságomat demonstrálandó erősen győzködni. Inkább azt gondoltam, hogy hajlamos lehetek túlbecsülni a képességeimet, ezért fogadom el más döntését, ha úgy alakul.

Szerencsére továbbmentünk, méghozzá hamarosan futva. Némi ellentmondást érzek abban, hogy az ember a pihenőhelyet nem átmelegedve és felfrissülve hagyja el, hanem úgy átfázva, hogy szó szerint futnia kell a hideg elől. Szerencsére egy jó ideig jól haladtunk, gyakorlatilag csak a nyomokat kellett követnünk a hóban, észrevétlenül tértünk át a kékről a zöldre, majd a zöldről a kék keresztre. Ennek azonban nem örültem, mert a térképen nem találtam a kék keresztet, sőt, azt sem értettem, hogyan kerülhettünk rá. Ennek köszönhetően napokig meg voltam arról győződve, hogy az útvonalat az utolsó pillanatban megváltoztatták: a saját itinerem már szétázott. Utólag azonban gyorsan megtaláltam a térképen, hogy merre járhattunk ekkor, és kicsit csodálkozom is azon, hogy akkor miért nem találtam meg. Ebben csak sovány vigasz, hogy Vitjának is mutattam, de ő se találta, hol lehetünk – végül is én követtem végig az útvonalat. Szerencsére másoknak és a kitaposott útnak köszönhetően eljutottunk a következő állomásra, Tamáskútra.

Itt már csak röhögni tudtunk azon, hogy nem csupán száraz, meleg hely nincs, hanem egyszerűen a szabadban, egy esőbálló alatt volt a tea és a zsíros kenyér. Amíg az igazolólapunkat pecsételték, az esőben kellett állni. (Volt viszont wc, és ott meleg volt.) A szervezőknek sok mindent meg tudok bocsátani, de azt nem, hogy amikor kértem, hogy mutassák meg a térképen, hol vagyunk, nem tudták. Sőt, amikor az iránt érdeklődtünk, hogy milyen úton kell tovább menni, azt mondták, ők nem tudják, de mindenki a hátsó kapun megy ki. (Igen, volt az igazolólapon is itiner, de azt nem vehettük elő, mert az is szétázott volna.) 

Innen nem kellett futni ahhoz, hogy kissé megmelegedjünk, mert tekintélyes kaptató következett. Megjegyezném viszont, hogy innen már csak 22 km volt hátra, és eredeti terveink szerint ezt lekocogtuk volna. Erre bátorított minket az itiner azon állítása, hogy a következő állomásig már csak 190 m, onnan a célig pedig mindössze 40 m a szintkülönbség. Nos, nem tudom, hogy számolták, mindenesetre az első esetben ezt kétesnek tartjuk, a második esetben pedig nyilván nem igaz, hiszen amikor kiérünk a szőlőshöz, és meglátjuk Egert, biztos, hogy legalább 100 m-rel a város felett vagyunk. Sajnos a lefelé szakaszokat sem lehetett már futni, mert időnként olyan kövesek voltak, hogy csak a bokatörés kockázatával próbálkozhattunk volna. A szőlőben pedig már akkor a volt az agyagos sár, hogy az alján egyszer csak arra figyeltem fel, hogy járni sem bírok: több centi agyag ragadt a talpamra, és ezen az agyagrétegen kellett egyensúlyoznom. Valahogy aztán kikavarodtunk a műútra, és azon be Egerbe. A Dobó téren, néhány lépésnyira a céltól viszont iszonyú fázás fogott el, de szerencsére nem volt sok hátra, bejutottunk, megkaptuk az emléklapot, a kitűzőt, némi virslit és forralt bort. Amíg bent voltam, teljesen rendben voltam, de amint kiléptem a hidegbe, elfogott a rettenetes vacogás. 

Eredetileg úgy terveztük, hogy beérkezésünk után egy kicsit pihenünk a Törökfürdőben, de természetesen fél tízes beérkezéssel erről már szó sem lehetett. Szerencsére megtudtuk, hogy Demjánban van egy éjszaka is nyitva tartó termálfürdő, hát odamentünk. Ott is úgy voltam, hogy a vízben OK volt, de ha csak egy kicsit is kijöttem, vacogtam, méghozzá olyan erősen, hogy néhány másodperc után hányingerem lett. De csak kint, a hidegben, bent teljesen jól voltam – eltekintve persze attól, hogy kissé nehezen mozgattam a tagjaimat. (Sajnos szaunába nem tudtunk menni.) Végül hazafelé vettük az irányt, és le a kalappal Vitja előtt, hogy még haza tudott vezetni – én ezt azért biztos nem vállaltam volna. Reggel négy körül indultunk, és másnap hajnali kettő körül értünk haza.

Zárásképp összevetném azt a két 65 km-es túrát, amelyen az utóbbi hónapokban szerencsém volt részt venni. A Piros 65-ön sokkal sűrűbben voltak a frissítőpontok. Igaz, így visszagondolva ott sem volt sok olyan hely, ahol rossz időben valóban lehetőség lett volna komoly szárítkozásra, de azért lássuk be, a Tortúra időpontja ezt sokkal inkább szükségessé tenné. (Találtam néhány beszámolót a korábbi évekből, nem először van ilyen idő.) A frissítések minősége sem jobb, a Tortúrán csak tea van, vajas és zsíros kenyér, OK, hozzá hagyma, só, paprika, de ennyi. A Piroson viszont igen széles választékban van mindenféle csemege. A Piros útvonala viszonylag egyszerű, hiszen csak a piros jelzést kell követni, ennek ellenére szalagozva és festékezve van, méghozzá meglehetősen jól. A Tortúrán viszont állandóan váltani kell a turistautakat, ennek ellenére sehol nincs jelzés, hogy merre vezet a Tortúra útvonala. Az meg végképp mindennek a teteje, ha egy állomáson nem képesek arra, hogy megmutassák a térképen, hogy hol vagyunk, és fogalmuk sincs arról, hogy kell folytatni az utat. A szervezésről végül annyit, hogy a Tortúra javára legyen írva, hogy csak egy ezres, a Piros 65 2500 volt. Ugyanakkor arányaiban sokkal többet kaptunk. A szervezéstől független összehasonlításban viszont egy furcsa tényre kell felhívnom a figyelmet. Bár a táv megegyezik, a szintemelkedés pedig a hivatalos adatok szerint a Piroson 2475 m, a Tortúrán viszont csak 1960 m, és mindkét esetben kb. fél nyolckor indultam, a Piros 65-t kb. 11 óra 20 perc, a Tortúrát viszont 13 óra 45 perc alatt teljesítettem. Ezt a két és fél órás különbséget nem tudom mivel magyarázni.

Végül azzal zárnám beszámolómat, hogy bár Vitja azt jelezte, hogy a továbbiakban nem igazán erőltetnénk a tortúrázást, én személy szerint csatolnám különvéleményemet: én bizony szeretnék a jövőben is nekivágni, akár már jövőre, és akár többször is.

Stonehenge

Úgy gondoltam, a Tortúra után jobb egy kis pihenőt tartani, így a héten csak a keddi kettlebellre mentem, csütörtökön pedig azt is kihagytam, helyette elmentem az Ulrik által a napforduló  tiszteletére szervezett Stonehenge-re. Ennek során megmásztuk a Várhegyet, kissé a Naphegy derekát és a Gellérthegyet, viszont cserébe meglehetősen lassúak voltunk. Az oda- és visszafutással bővített kb. 19 kilométeres távot két és egy negyed óra alatt tettem meg. Ez most valami átmenetnek számíthat a kaptatós edzés és az LSD között, arra pont jó volt, hogy egyfelől pihenjek is, másfelől azért ne hagyjam el magam, és csináljak mégis valamit. Másfelől jó volt látni, hogy Ulrik milyen jó lendülettel ment fel a várba a lépcsőkön, és hogy még a végén is levágott egy olyan sprintet, hogy nem bírtam tartani vele a lépést. Látszik, hogy van benne még tartalék, és motiválatlan nyafogás ide vagy oda, jól le fogja nyomni az UB-t.

Az azonban még nekem is meglepetés lesz, hogy mit fogok csinálni a hét végén – egyelőre semmi tervem nincs. Ugyanakkor úgy érzem, a lábamban azért még benne van a Tortúra, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a jövő héten teljes erővel belevetem magam a gyorsító és kaptatóedzésekbe. Úgyhogy lehet izgulni...

A korábbi 147 kilométerhez tehát hozzájön kétszer 12 a benti edzésekről, 19 a Stonehenge-ről. A Tortúrával kapcsolatban úgy döntöttem, hogy azokat a kilométereket számolom futásnak, amelyeket 7 km/h, azaz 8:30 p:s/km-nél gyorsabban tettünk meg: 14 ilyen kilométer volt dokumentálva, így a heti teljesítmény 57 km, összesen tehát 204-nél tartok.