Bár a karácsony nagy részét, december 24-ét és 25-ét is pihenéssel töltöttem, úgy tűnik, nem sikerült teljesen kihevernem az aranyszombati Tortúrát. Ugyanakkor mégis úgy éreztem, hogy nem szabad elhagynom magam. Vajon sikerült-e okos kompromisszumot kötnöm?

Nyugtató

A nyugtatót most igazán annak szántam, felcsatoltam a pulzusmérőt, amely 140 felett szigorúan rámcsipogott, én meg ilyenkor fegyelmezetten visszavettem. A vége persze inkább idegeskedés lett, mint nagy nyugi.

Útvonalnak egy régi kedvencemet választottam, mely „A határ feszegetése” címet viseli, nem azért, mert ez a maximum, amit le tudok futni – ez elég rémisztő lenen csapattársaimra nézve – hanem azért, mert Budapest határáig tart. A Duna vonalát követem, amennyire szorosan csak lehet, egészen a Gubacsi hídig, ott átkelek a Csepel-szigetre, majd továbba a (Kis-)Duna partján egészen a városhatárig. Az útvonal változatos, de nagyrészt a természet által fokozatosan visszahódított ipari terület, másrészt viszont olyan ártéri erdő, melyet a folyószabályozásnak köszönhetően sosem ér el az ár. A változatosságát az adja, hogy nagyon vegyes mértékben civilizált: van, ahol szabályos park, máshol nádason vág keresztül. Ezúttal terepcipőt választottam, de nem szükséges: a talaj egyébként szintén változatos, van aszfalt, murva, fű stb., és sár is, bár nem vészes. Az útvonal további előnye, hogy nagyjából észak-déli irányú, így a beillesztett térkép mellé viszonylag kényelmesen lehet írni anélkül is, hogy kicsinyítenénk.

Nem tudom, a Tortúra utóhatása-e, most mindenesetre nem igazán ment a dolog. Korábban örömmel számoltam be arról, hogy a 140-es pulzussal hat perc alatti kilométereket is megyek. Ez ezúttal egyáltalán nem jött össze., sőt. Az első kilométer még ment hat perccel, de utána folyamatosan lassítanom kellett, az ötödik kilométeren pedig már 7:10 körüli tempóra estem vissza. Innen aztán 6:35–6:55 közötti tempó sikerült, de a 13. km megint visszaesett 7:00-ra – igaz, ez volt a forduló, ahol talán meg is álltam. Visszafelé kezdetben egyenletesebben, 6:30 és 6:40 között haladtam, kivéve a 16. km-t, ami 6:49 lett. Ezt törte meg a 20. km, 6:14-es álomidővel (bár erősen félremérésgyanús), a következő két kilométer 6:30 körül lett, a 23. viszont két másodperc híján megint 7:00, az utolsó kettő megint 6:40 körüli. Az Endomondo a teljes távra 6:39-es átlagtempót hoz ki, ami azért jelentősen lassabb, mint a kb. hasonló pulzussal futott 6:00 alatti. Nem tudom, ez mitől van, mert annyira azért nem érzem magam fáradtnak vagy rosszul, hogy ezt indokoltnak tartsam. Fogalmam sincs, mennyire befolyásolhatja ezeket a dolgokat az időjárás, az öltözet, és konkrétan mivel (olyan hatalmas különbséget nem éreztem). 

Pillanatnyilag csak abban tudok reménykedni, hogy ez volt a kivételesen rossz formám, nem a múltkori a kivételesen jó. Ebbéli reményemet erősíti, hogy a rákövetkezendő napokban elkapott a torokfájás – lehet, hogy már ekkor is bennem bujkált, azt mindenesetre kizártnak tartom, hogy a futás közben fáztam volna meg.

Sajnos a dolog azzal a következménnyel járt, hogy a héten többet nem is edzettem. Remélem, minél hamarabb megszűnik ez a tűrhetetlen állapot. 

Ezúttal nem túl bonyolult a számítás, az eddigi 204 km-hez jön 25, ami 229.