Már mindenkinek volt bemutatkozó posztja, csak én húzom-halasztom. Jó okom van rá: fogalmam sincs, mit érdemes megírni. Lehet, hogy kissé túl is dimenzionálom a feladatot, de talán ez is érthető.

Úgy gondolom, felelős vagyok azok iránt, akik ezt olvassák. Mert az ember önkéntelenül is példaképpé válik. Ez nagyképűen hangzik, de ha belegondolunk, kétféle példakép van: az egyik az, akit tudatosan példaképnek nevezünk (a hősök), a másik az, akit sosem neveznénk annak. Ők azok, akikre azt mondjuk: „ha ez a seggfej meg tudta csinálni, én is meg tudom” – és nyomába lépünk. (Ezt sose tennénk azzal, akit tényleg példaképünknek nevezünk, hiszen ő nagy ember: hogy jövünk mi ahhoz, hogy akár megpróbáljuk utánozni?) Na és ezért a seggfejnek vigyáznia kell, mert ha azt írja, hogy „na és aztán 140 kilósan elegem lett, és elhatároztam, hogy minden este lefutom a félmaratont, két hónap múlva pedig 70 kiló voltam és csupa izom”, akkor mindenki azt gondolja, h az illető egy genetikai csoda, és amit megtett, az tulajdonképpen emberfeletti. A másik lehetőség az, hogy a seggfej részletesen taglalja, miként verték át a szöget a tenyerén keresztre feszítésekor, és akkor meg azzal riaszt el mindenkit, hogy micsoda nehézségeket kell kiállni azért, hogy hasonló eredményeket érjen el, mint ő. Pedig a seggfej feladata éppen az lenne, hogy megmutassa: az, amit elért, bárki által elérhető, bár a dolognak vannak buktatói is, és bizonyos vállalható áldozatot vállalni is kell.

Az én történetem annyiban tér el a szokásostól, hogy én aztán tényleg sosem sportoltam. Két és fél éves koromban kivették a mandulámat, elhíztam, így néhány év múlva elkezdtek járatni mindenféle sportra: megfordultam jó néhány sportág edzésein (így hirtelen a következők jutnak eszembe: úszás, vízilabda, tenisz, karate, teke), de mindig csak ímmel-ámmal csináltam, amúgy is mindenhol én voltam a legbénább, ritkán jutott a sikerélményből. A testnevelésórák is az állandó frusztrációt jelentették.

A futással kapcsolatos élményeim a következők. A családi történet szerint, miután megtanultam járni, futni kezdtem, de 2-3 lépés után mindig orra buktam, így hamar leszoktam a szaladgálásról. Hatéves koromban derült ki, hogy alig látok, erős szemüvegre van szükségem: ekkorra azonban már minden természetes mozgásigényem visszafejlődött. Ellenben a szüleimnek az a zseniális ötlete támadt (vagy valaki azt sugallta nekik), hogy egészségem és fogyásom érdekében futnom kéne. Ettől kezdve minden este le lettem küldve, hogy fussak egy (illetve később két) kört a lakótelep körül. Persze ez szörnyen hangzott, ráadásul iszonyúan megalázó is volt: bármikor megláthatták az iskolatársak, hogy kövér testem végigvonszolom a telepen. Méltóságom megőrzésére egyetlen lehetőséget láttam: ha nem futok. Amint kikerültem az ablakunk látótávolságából, sétára váltottam, és nemsokára bizonyára az egész lakótelep úgy ismert, mint a-dagadt-gyerek-aki-nem -fut. Én pedig hosszú éveken át így jártam (nem) futni, míg aztán a gimnázium idején végre elértem, hogy futás helyett szobabiciglizhessek. (Esténként 10 km-t tekertem: bizonyára nem egyedül ennek a hatására, se érettségire viszonylag lefogytam: legalábbis kifejezetten kövér nem voltam.)

A független egyetemista lét egyik legnagyobb örömének tekintettem, hogy többé nem kell testemet a mozgás kínjainak kitenni. Igaz, bizonyos mozgásformákat megkedveltem, voltak időszakok, amikor aktívan kirándulni jártam, 2003-tól pedig a kerékpár lett számomra az elsődleges közlekedési eszköz, de ezek azért nem tudták megakadályozni, hogy egyre csak hízzak. (Egyébként mindenkinek, aki fogyni szeretne, de úgy érzi, nincs ereje egy komoly fogyókúrát végigcsinálni, azt ajánlom, legalább ezt tegye meg: közlekedjen kerékpárral. Ettől lefogyni nem fog, de lassabban hízik, és közben legalább némi kondíciója is kialakul, vagy legalább megmarad. Azt, hogy nekem nem ötven vagy száz méteres futásokkal kellett kezdenem, bizonyára csakis a bicajnak köszönhetem.) Időnként próbáltam ennek véget vetni, a kétezres évek elején egyszer például annyira megijedtem attól, hogy már nehéz volt bekötnöm a cipőfűzőt, hogy még futni is hajlandó voltam. Ma már tudom, hogy két kilométer volt az a táv, amit akkoriban minden reggel lefutottam: úgy gondoltam, majd ha ez kényelmesen megy, akkor futok többet is. Csakhogy egyre rosszabbul ment, egyre nehezebbnek éreztem, és miután néhány hónap alatt néhány kilót valahogy mégis leadtam (köszönhetően persze némi diétának is),  abba is hagytam. (Ma már tudom, hogy eredményeket csak úgy lehet elérni, ha az ember folyamatosan növeli a terhelést. Attól, hogy ugyanazt a távot futom folyamatosan, az a táv nem lesz könnyebb. Ráadásul a fejlődés hatalmas energiát ad az embernek ahhoz, hogy csinálja: ha az ember folyamatosan azt csinálja, amire úgyis képes, nem lesz, ami motiválja.)

A kétezres évek közepén már nem hittem abban, hogy valaha képes leszek igazán és tényleg lefogyni. Nem fogyni valamennyit, hanem rendesen lefogyni. A harmincas éveimben ezt már egyszerűen lehetetlennek tartottam. A maximális célomnak legfeljebb azt tartottam, hogy megakadályozzam a teljes elhízásom, szétfolyásom, de ezért nem tettem többet, mint hogy időnként jobban odafigyeltem arra, hogy mennyit eszem.

Ahhoz, hogy komolyan futni kezdhessek, valószínűleg szükségem volt arra, hogy kiheverjem a gyermekkori traumámat, és teljesen elfeledkezzek a lakótelepi „futás”-okról.  A nagy változást semmilyen jel nem előzte meg. Bár néhány lépés kétségkívül történt ebbe az irányba, fogalmam sem volt arról, hogy ezeknek jelentőségük van. Láttam mintát arra, hogy valaki nagyon elfoglalt, mégis be tud iktatni heti néhány óra testmozgást az életébe – korábban azt gondoltam, nekem erre úgysincs időm. (Más kérdés, hogy én ezt sem tudom jól csinálni, és amióta aktívan futok, alig marad időm nemhogy olvasásra, még filmek nézésére sem.) A másik dolog, hogy kétszer eljutottam spinning-edzésre (ez közel állt a  kerékpározáshoz, így érdekesnek tűnt), ennek köszönhetően láttam belülről konditermet, és egyáltalán nem tűnt vészesnek (ahogy egy fitneszedzés hangulata sem tűnt olyan cikinek, mint korábban gondoltam volna). A konditermekről korábbi élményt legfeljebb az a szag jelentett, amelyik Miskolcon valamelyik koli aljában szivárgott ki az ottani konditeremből. Nem igazán csábított arra, hogy ott próbáljak küzdeni a kilók ellen.

Szóval kezdett olvadozni az ilyen dolgokkal szembeni ellenállásom, amikor 2010 áprilisában az öcsém, aki időnként eljárogatott ellipszisezni (l. a képen: természetesen a masinán nem az öcsém látható), elhívott magával, én meg, egyéb dolgom nem lévén, és amúgy is meglehetősen kedvetlen állapotban inkább vele tartottam, hogy ne otthon hervadozzak. És ki tudja, mi lett volna, ha nem lett volna foglalt az összes ellipszis: talán hajtok rajta egy ideig, és többet nem is megyek a konditerembe. De a sors különös kegye folytán foglalt volt, és én kíváncsiságból felléptem a futógépre, és futottam fél órát 8 km/h-s sebességgel (ez kb. 7 és fél perces kilométereket jelent). Ma már persze ez nevetségesnek tűnik, 4 km fél óra alatt, de akkor teljesen odavoltam, hogy én ezt csak így meg tudom csinálni. Lehet, hogy nem is volt alaptalan a büszkeségem: azóta több beszámolóban is olvastam, hogy van, aki  kezdetben csak néhány száz métert képes futni. Mindenesetre a döntő mozzanat ez volt: megszédített a siker – ráadásul tudtam, hogy ha nagyon akarnék, képes lennék többre is. Ha ezt minden előkészület nélkül meg tudtam csinálni, akkor mire lennék képes, ha rendszeresen futnék! És itt döntöttem el, hogy rendszeresen futni fogok.

S mivel Ulrik is az első futásánál hagyta abba, most én is leteszem a tollat.