Az áprilist az időjárás miatt szokás szeszélyesnek nevezni, de ez esetben érvényes a futóteljesítményre is. Kiderül azonban, hogy a kettő nem független egymástól, és ennek segítségével az is megfejthető, mi a legjobb edzés- és versenystratégia saját maratoni PB-nk megdöntésére.

Havi áttekintő

Áprilisban minden hétvégére esett egy verseny. Persze a pulzuskontroll miatt tulajdonképpen mindegy is, hogy versenyen vagy edzésen fut-e az ember, de azért egy verseny mindig élménydúsabb. Ráadásul verseny után úgy érzi az ember, jobban megérdemli a pihenést, így a hét közbeni edzések sajnos továbbra sem szaporodtak.

*Terep.
**Kerekesszékkel.

Áprilisban már 145-re emeltem a pulzushatárt. Ezt próbáltam ki ötödikén egy könnyű edzés körében. Sokat ígért, hiszen márciusban nem volt hat perc alatti kilométerátlagú edzés (igaz, ennyire rövid sem, de mint később látszik, hosszabb távon sem lett volna rosszabb az eredmény). Hatodikán Ismét egy Borbély Jani-féle terepfutásra mentem, ezúttal a Mátrába. A kellemes hangulatú, fáramászásos patakátkeléssel kombinált útvonalon még az Ágasvárat is meg kellett mászni, ez ad mentséget az átlagtempóra. Szerencsém volt, mert a pulzuspántot otthon felejtettem, így a pulzussal nem kellett törődnöm. Hetedikén Pók Janó-féle rendezésben kerültük meg a Velencei-tavat. Az 5:41-es átlag, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ezen az útvonalon azért van néhány combos emelkedő is, sokat ígért Bécsre – ráadásul csak egyetlen kilométer volt, mely hat perces fölé ment, az is a frissítéssel való pöcsölés miatt. Hogy aztán Bécsben miért nem váltak be mégsem  a remények, arról lejjebb.

A 17-ei edzés azt igazolta, hogy Bécsben nagy gikszer történt: a 14 kilométer átlagtempójánál Bécsben egyetlen kilométert futottam gyorsabban: az ottani átlag az első 14 km-en 5:50 körül lehetett (aki akarja, kiszámolhatja a lenti adatok alapján). 21-én a Vivicittán futottam, kerekes széket toltam a 21km-es és a 10km-es távon is. A félmaratonon a futás nem okozott gondot, ellenben a szék balra húzott, és folyamatosan ellenkormányozni kellett: ezért hol a jobb vállam állt be, hol a bal tenyerem zsibbadt el teljesen, hol meg a bal csuklóm fájt. Ennek ellenére frissen és lelkesen vágtam neki a 10km-esnek, de hamarosan kiderült, hogy annak a széknek nagyon nincsenek rendben a kerekei, így bizonyos sebesség felett olyan volt, mintha behúzták volna a féket. Először nem is akartam végigcsinálni, de annyira kellemetlen lett volna kiállni, hogy inkább összeszorítottam a fogamat. Érthető, hogy egyik esetben sem figyeltem különösen a pulzusomra – az átlag nem is tűnik olyan rossznak, de a félmaraton befutójánál már 175 felett járt, a 10km-en csak 165-ig ment fel, mivel eleve nem lehetett gyorsan menni. Ez viszont annál fárasztóbb volt, a nap végére eléggé elfáradtam. 23-án még volt egy ígéretes edzés, hogy aztán Krakkóban végül is jól sikerüljenek a dolgok – bár elég lehangoló az, hogy minek köszönhetően.

Maratonok

A Mátrában még hóban futottunk, Agárdon komoly dilemmával szembesültem: fogalmam sem volt, a szokatlan időben hogyan kellene öltöznöm. Végül egy téli aláöltözett mellett döntöttem, és erre vettem a hosszú ujjú, de fehér S!-pólót. Ez végül jó választásnak bizonyult: a végére már kissé melegem volt, de nem zavaró mértékben. Ebből indultam ki Bécsben, amikor az öltözék mellett döntöttem. Indulás előtt érzésre hasonló volt az idő, mint Agárdon. Mégis úgy éreztem, az aláöltözet ez alkalommal felesleges, így maradt a póló. Bár sütött a nap, a startban így is eléggé fáztam, alig vártam, hogy már induljunk.

A gútai 135-ös és a pozsonyi 140-es pulzushatár után most a 145-öst tűztem ki. Titokban abban reménykedtem, hogy kis szerencsével ezzel a 4 órás időt is megközelíthetem, ha nagy mázlim van, még a négy óra alá is becsúszom. Később persze kiderült, hogy ez teljesen irreális elképzelés volt.

Nem sokkal az indulás után azonban éreztem, hogy ez így nem lesz jó: majd el olvadtam a hőségtől. Nemsokára az időm is aggasztani kezdett: amikor az 5. kilométeren hat perc alá esett a tempóm, tudtam, hogy nagy baj van: arra azért emlékeztem, hogy ez Pozsonyban jóval később történt meg. Amint az alábbi táblázaton látszik, innentől kezdve 145-ös pulzussal is lassabb voltam, mint Pozsonyban a 140-essel. Tudtam, hogy ez így nem mehet.

Szerencsémre a 10. kilométernél utolért Harman Andi, aki csak félmaratont futott. Megkérdeztem, hogy elvinné-e a pólómat, és volt olyan kedves, hogy igent mondott. Innentől kezdve tehát felső nélkül futottam. Tudom, hogy van, akinek ez szokása, de nekem nem: különben is, ahogy Péter Attila szokta mondogatni a délibábon, egy technikai póló jobban párologtat és hűt, mint a puszta testfelület. Ráadásul esztétikailag is előnyösebb egy póló, na de sok választásom nem volt. Annak azért örültem volna, ha a mezőnyben többen választják ezt a megoldást, de úgy látszik, nem sokan lőttek ennyire mellé az öltözékükkel. Nekem viszont még az S!-kendőt is le kellett vennem a fejemről. Végig a sípoló órámmal küzdöttem, és amint a táblázatból látszik, az első félmaratonon még ezután is többször volt rosszabb egy-egy kilométerem, mint Pozsonyban. Nem csoda, hogy a teljes félmaratoni időm is rosszabb lett: 2:05:52, szemben a pozsonyi 2:04:44-vel. (Ráadásul nem sokkal jobb, mint a percenként 10 szívverésnyivel kevesebbel futott gútain: 2:09:13). Arra viszont nem találok magyarázatot, hogy lett ezután minden kilométer jobb, mint Pozsonyban: sőt, míg ott a félmaraton körül tapasztalt 6:10–6:20 körüli tempó szépen a 7:00-ig csúszott fel, addig Bécsben a harmadik negyedben is stabilan 6:10 körül maradt, és a negyedikben is 6:20 körül ingadozott. Ennek köszönhető végül a 4:21:15-ös végeredmény a pozsonyi 4:24:44-gyel szemben. Ez azt jelenti, hogy a második félmaratonon 4-5 perccel jobbat futottam – ez önmagában jól hangzana, ha nem tudnánk, hogy mégiscsak 5-tel magasabb pulzussal...

A gyönge bécsi eredmény után úgy döntöttem, hogy Krakkóban még nem emelem a pulzusom, maradok a 145-nél. Itt az időjárás gyökeresen más volt. Bár az előző és a következő napon is hét ágra sütött a nap, a verseny napján borult volt az idő, és meglehetősen hűvös volt. Ideálisnak mégsem volt mondható: időnként erős volt a szél, ráadásul előző nap esett. Ez leginkább a rajt után volt zavaró: a szűk pályán összetömörödtek a versenyzők, és iszonyúan fülledt, párás volt a levegő. Ráadásul a negyedik kilométeren belekeveredtem a négy órás iramfutókat követő tömörületbe, végül valahogy eléjük kerültem, így aztán végre szabadabban, kellemesebben haladhattam tovább. Bár a kezdő kilométerek tempója nem érte el a 17-én vagy 23-án futott edzés sebessségét, nem haladtam sokkal rosszabban. Az első félmaraton alatt még egészen emberi sebességet mutattam fel, így a félmaraton – először azóta, hogy pulzuskontrollal futok – két órán belüli, 1:56:44 lett. Ha szépen fokozatosan is, de egyre lassultam, így aztán valahol a 28. kilométer környékén a négy órás iramfutók is elmentek mellettem. Végül 4:07:14 alatt értem be – kerek 14 perccel korábban, mint Bécsben. Eközben a körülmények teljesen azonosak voltak: az egyetlen igazi különbség az időjárásban volt. Ez több, mint a Pozsony és Gúta közötti 9 perces különbség: ott azonban két és fél hónapnyi edzés, és percenként öt szívverés volt a különbség. De több még a Gúta és Bécs közötti 13 perces különbségnél is, pedig ott ugye a pulzus már tízzel volt nagyobb, nem beszélve a köztük eltelt időről.

Namármost mi következik mindebből? Az, hogy az eredményt nem a pulzus határozza meg leginkább, és egyáltalán: akármilyen felkészültséggel érkezünk egy versenyre, az eredményt meghatározó legjelentősebb tényező az időjárás. Jó, ezt persze eddig is tudtuk, én is tisztában vagyok azzal, minek köszönhetem a 3:35 alatti PB-m, sőt, ahogy így visszanézem, már akkor hasonló következtetésre jutottam, mint most. De a mostani eredményem sokkal inkább megalapozottabb, mint az akkori, mert ebben most nincs taktika, elfutás, frissítési stratégia (oké Krakkóban nem két, hanem három zselét nyomtam, a 15., 25. és 35. kilométernél – de az eléhezéshez Bécsben sem jártam még a közelében sem, úgyhogy ez aligha befolyásoló tényező), nem jelentősen más a pálya, és a két verseny elég közel van egymáshoz. 

Magyarul: ha az ember PB-t akar javítani, akkor fusson minél több maratont. Ha az időjárás kedvezőtlen, akkor lazítson, kocogja le, fogja fel edzésnek, mókának. Amikor viszont az időjárás kedvezőnek bizonyul, adjon mindent bele! A stratégia nyilván akkor sem mindegy, nem szabad már az elején szétszaggatni magunkat, érdemes az elején némi pulzusos önkontrollt alkalmazni. Ha viszont csak évi két maratont vállalunk be, akkor könnyen kifoghatjuk kétszer is a rossz időt, és máris elment egy év, hogy esélyünk sem volt javítani. Néhány év alatt pedig öregszünk annyit, hogy már ne legyenek meg ugyanazok a lehetőségeink. Szóval folyamatosan kell próbálkozni, amíg van esély. Remélem, az év végéig még eljön az alkalom, amikor igazán megpróbálhatom...

Közben lassan jöhetnek az újabb kihívások. Miután a Vivicittán a 21+10 kilométert Free-ben csináltam végig, úgy gondoltam,Krakkóban is megpróbálkozhatom vele. És be is jött: se verseny közben, sem később nem volt vele problémám. Ez jó alap ahhoz, hogy további lépéseket tegyek a valódi mezítlábas futás felé.

Összegzés

Az első negyedévben megtett 523 km után most újabb 221 következett, ami idén összesen 744 kilométert jelent, ami szinte pontosan annyi, mint tavaly ilyenkor. Kétségtelen viszont, hogy ideje lenne bevezetni a kvázi mindennapi futást, és legalább 7 kilométert megtenni reggelenként. Mivel az időjárás kedvezőnek tűnik, aligha lehet sok kifogásom...