A magam részéről úgy ítélem meg, hogy az UB számomra nem hozott különös meglepetéseket. Amit hozott, az is inkább pozitív volt – ez pedig az UB után tovább fokozódott. Ez pedig, akárcsak annyi minden az UB-n, elsősorban Ulriknak köszönhető.
Zánkától Balatongyörökig
A Balaton körüli útvonalból mindig is a Balaton-felvidék volt a kedvencem. Az első UB-men is én futottam az első szakaszt, mely Tihanyból indult, és majdnem Dörgicse utánig vezetett. Tavaly is innen indult volna 50 km-esnél hosszabb szakaszom. Illetve innen is indult, de Köveskálnál véget is ért. Aztán amikor úgy döntöttünk, hogy idén 2-2 szakaszban futjuk adagunkat, igyekeztem ennek a szakasznak a folytatását választani. (Pontosan azért sem sikerülhetett, mert éppen itt változott legtöbbet az útvonal.
Az indulással csupán annyi probléma volt, hogy szakadt az eső. Szerencsére vittem eldobható esőkabátokat, emlékeztem, milyen jól jött egy februárban. Azt ugyan nem tudtam, ilyen melegben mennyire lesz kellemetlen, de úgy véltem, még mindig jobb eldobni, mint szétázva utólag bánkódni. A másik sajátos húzásom volt, hogy a biztonság kedvéért hoztam magammal egy régi cipőt, az Adidas Ignitiont, mely második futócipőm volt – nem akartam, hogy a Free feleslegesen ázzon. (Ha egyszer a Free-ben nincs tompítás, kit érdekel, hogy már egy elkopott cipőben sincs?)
Vitya remek tempóval érkezett, én meg esőkabátban vágtam neki. Sajnos az órám nem indult el – én úgy emlékszem, elindítottam, de eleht, hogy mégis elfeledkeztem róla; az is lehet, hogy rosszul nyomtam le a gombot – így kb. másfél kilométer kimaradhatott, csak akkor tűnt fel, hogy még mindig nem kaptam visszajelzést a megtett kilométerről. Minden figyelmemet az kötötte le, hogy a szakadó esőben mi a helyes taktika, illetve hogy van-e remény az idő javulására. Sok jelét nem láttam, de valahol a negyedik mért kilométer végén mégis azt vettem észre, hogy elállt. Levettem a kabátom, és a következő frissítőpontig – kb. a nyolcadik mért kilométer – vittem, itt eldobtam. Az eső elmúltával már jobban tudtam figyelni a pulzusra, igyekeztem tartani a 150-et, de emelkedőkön azért időnként tartósabban is feljebb volt, ha nem is sokkal. Mivel az első tíz kilométeren komolyabb lejtők és emelkedők váltakoztak, a sebességem is eléggé ingadozott: volt 4:55-ös és 5:58 között ingadozott. A következő tíz azonban viszonylag egyenletes volt, bár fokozatosan lassultam: az elején 5:00, a végén 5:20 körüli kilométereket mentem. Félmaratonnál, Badacsonytördemicen találkoztam a többiekkel (ekkor haladtam el az egyéniben induló Balogh Ádám mellett, néhány kilométerrel korábban hagytam el Dáva Ivánt), mondtam, milyen tempóval számoljanak. Ekkor azonban már kezdtem fáradni, az utolsó kilométerek 5:30 körül mentek, de pl. a 27. 5:59 lett – igaz, ebben egy frissítőpontnál való elidőzés is közrejátszott. Bár hivatalosan 32 kilométert kellett mennem, az órám 30-at sem mutatott, amikor beértem – két kilométernél többet viszont szerintem aligha futottam mérés nélkül. Vagy a pálya volt rosszul mérve, vagy az órám mért félre.
Zamárditól Balatonaligáig
Mivel az első etápban én futottam a negyedik szakaszt, kézenfekvőnek találtam, hogy a másodikból is az utolsót válasszam, ami azzal a csodálatos előnnyel járt, hogy én lehettem a befutó. (Nem mintha jelentősége lenne, hiszen idén a rajtoltatás is közös volt, meg a célba is mindig közösen érkezünk, de az első és az utolsó szakasz futásában akkor is van valami romantikus plusz.) Ráadásul reménykedtem abban, hogy esetleg már világosban indulhatok, fejlámpa nélkül – de mindenesetre élvezhetem a napfelkeltét. Mivel Vitya meglehetősen fáradtan érkezett, és finoman jelezte, hogy a második szakaszát már nem annyira élvezte, lelkileg fel voltam készülve, hogy én is jelentősen lassulni fogok, 
és meg fogom szenvedni a hajnali futást. Sötétben indultam, fejlápával, hideg volt, így előzetes terveimmel szemben a rövidujjú póló alá felvettem egy hosszúujjút is. Ennek ellenére az első hat kilométer viszonylag jó tempóban ment, 5:20-5:30 körül, tehát kb. úgy, mint ahogy Györökre érkeztem. Ezután már lassultam, 5:40-5:54 közötti kilométereket mentem. Közben lassan kivilágosodott. Az út nagyjából egyértelmű volt, de azért akadtak helyek, ahol aggódtam, hogy letértem az útvonalról. Ha nem volt előttem senki, aggódva forgolódtam, hogy az imént megelőzöttek jönnek-e még mögöttem, vagy kajánul kacagva lefordultak a helyes irányba.) A siófoki frissítőponthoz közeledve megláttam Vitya kocsiját, felraktam rá a fejlámpát és az övtáskát, gondolván, hogy majd amikor visszafelé jönnek a frissítőpontról, megtalálják. A frissítőponton azonban nem voltak, bár elfutóban még láttam, hogy nyílik a kocsiajtó – gondolom, a koppanásra ébredtek, és megnézték, mi az. A frissítőpont előtt még benyomtam egy Gu Espresso zselét (dupla koffeinennel – kissé aggasztott, hogy meghajt, ahogy a kávé teszi, de végül kockáztattam), melyet Radenciben kaptam, és ez tényleg segített. A 13. kilométerem 5:30, a 14. 5:36 lett, és a világosi emelkedőig 5:40–5:52 között ingadozott a sebességem. (Azt vártam volna, ekkor már semmiképp sem leszek 6 perc alatt.)
Amíg megmásztam a rettegett emelkedőt, kiszúrtam, hogy 100-200 méterre egy DK-s halad előttem. Rögtön belelkesedtem, hogy na, őt még lenyomom. Szellemi állapotomról sokat elmond, hogy úgy képzeltem, hogy egy DK-s csak lassú lehet. A következő kilométer végig emelkedett, és bármilyen lelkesen toltam, továbbra sem kerültem közelebb a DK-shoz. Végül nagy nehezen beértem és leelőztem, de addigra felfogtam, hogy nem egy lassú futóval van dolgom, és már azon izgultam, hogy nehogy visszaelőzzön. Amikor csippant az órám, megdöbbenve láttam, hogy 4:59-es kilométert futottam. (Részben felfelé – és a pulzusom még mindig nem volt 150!) Ekkor azonban már lejteni kezdett a terep, így belelkesedtem, és elkezdtem tolni. Az utolsó teljes kilométerem 4:41 lett – ekkor azért már a pulzus is felment, de nem törődtem vele. (Elvben 24,3 km lett volna ez a szakasz, de a Garmin csak 22,55-öt mért – pedig ez alkalommal időben elindítottam.) A kemping bejárata előtt még sikerült megelőznöm két futót (annak ellenére, hogy bicajos kisérőikkel gyakorlatilag blokkolták a pályát, és csak külön kérésre biztosítottak helyet).
A kempingbe beérve kerestem Vityáékat, de sehol nem voltak. Meggyőződésem, hogy az volt megbeszélve, hogy a bejárattól együtt futunk be a célig. Rajtam kívül erre senki nem emlékezett. A rejtély megoldása valószínűleg az, hogy eredetileg ezt egy emberrel beszéltem meg – valószínűleg Vityával, esetleg Pannonfunkkal –, és bíztam abban, hogy ő ehhez tartja magát, ő viszont megfeledkezett róla. Akkor és ott azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy számomra is meglepő sebességemmel nem számoltak, és még nem értek oda. Abban reménykedtem, hogy azért lesétáltak a célhoz, és onnan indulnak vissza elém – elindultam hát lefelé. Már leértem a strand szélére, de nem voltak sehol – éppen fordultam volna vissza, hogy hátha mégis a parkolóban voltak még, és onnan mennek a bejárathoz, amikor megpillantottam az integető Vityát. A célkaputól ötven méterre álltak, toltam tovább, indultak ők is, de lelkemre kötötték, hogy ne fussak – érthető, én éppen felfűtve érkeztem, ők meg már rég le voltak merevedve. Végül aztán így szerencsésen beérkeztünk.
Walter Ulrik Tribute Run
A Facebooknak megvan az a bosszantó és remek tulajdonsága, hogy mutogatja a felhasználók szülinapját. Így szembesültem az UB utáni hétfőn azzal, hogy Ulrik éppen 35. szülinapját ünnepli. (Őszintén szólva nehezen tartom fejben a szülinapokat – ráadásul ma már amúgy is mindenki arra épít, hogy a Facebook úgyis figyelmezteti.) Mivel Ulrik letiltotta, hogy a falára posztoljanak – okos! –, a Suhanj! klubba nyomtam fel egy kis gratulációt. Mivel idióta szokásom szerint igyekeztem valami szellemesnek tűnőt is írni, bedobtam, hogy akkor esetleg fussunk 35 km-t a tiszteletére. Szó szót követett, végül Gusztos Péter megszervezte a Margit-szigetre a futást, igaz, csak egy szigetkört. Gondoltam viszont, hogy nekem a legegyszerűbb, ha a szigetre is futok, onnan haza is futok – ha meg már futok ennyit, akkor miért ne fussam le a 35-öt. Ja, igen, azért ne, mert épp most futottam az UB-t – de ekkor a dolog már inkább tűnt kihívásnak, mint bármi másnak.
Konkrét útvonalterv nélkül vágtam neki. Az első cél a Margit-sziget volt, de láttam, hogy ha egyenesen oda megyek, akkor túl hamar megérkezem, így tettem egy kitérőt délre, kifutottam a Kopaszi-gát végére, és onnan kis kitérővel megindultam északnak. Szinte pontosan hétre értem a találkozóra, addigra kb. 14 kilométert tettem meg. Az UB-t azért éreztem még, a tempóm 5:40 körül mozgott, de a pulzusom sem ment nagyon 140 fölé, míg a Margit-hídra fel nem futottam. Pár perc várakozás után megkezdtük a szigetkört: az első kör visszafogodtan, hat perces tempóban telt, aztán gyorsítottunk: a második és harmadik km 5:20, a negyedik és az ötödik 5:00 körüli tempóban telt. Az utóbbiak uis csak azért nem lettek gyorsabbak, mert a pulzusom elérte a 150-et.
Némi fényképezkedés után nekivágtam a maradék 16 km-nek. A sziget felé tartva eszembe jutott, hogy nem lehet Walter Ulrik Tribute Runt csinálni Budapest közepén úgy, hogy az ember nem követi legalább részben Ulrik nagy művét, a BudapEsti Belvárosi Hegyi Futás útvonalát. A szigetről azonban nem a Batthyány tér felé mentem vissza, hanem a változatosság kedvéért Pestre, és itt a Lánchídnál a szokottal ellenkező irányban kapcsolódtam rá az útvonalra: korzó – Váci utca – Szabadság-híd, a budai parton viszont már nem a Gellért-hegyre kezdtem mászni, hanem visszamentem a Lánchídig, és itt a Hunyadi János úton kezdtem felmászni – immáron a szokásos irányban követve az útvonalat. Ekkor már 27 km-en voltam túl, amikor pedig a vár túloldalán való leereszkedést követően nekivágtam a Naphegy és a Gellért-hegy kettős emelkedőjének, már a 30-on is. Az emelkedőkig alig volt olyan eset, hogy hat percnél lassabb lett volna a kilométer – a 27. volt 6:04. Meglepetésemre még a Sánc utca sem lett nagyon szenvedős – persze nyilván nem robogtam fölfele, szép lassan kocogtam, de nem törtem össze. Lefelé azért már óvatosan jöttem, nem akartam azzal elrontani az egészet, hogy a végén sérülök le, így a leggyorsabb, végig lejtő kilométer is 5:46 lett. Végül a cetet éppen elhagyva értem el a 35. kilométert. Furamód nem mondhatom, hogy már alig vártam, hogy megállhassak, amit az is mutat, hogy leginkább amiatt aggódtam, hogy nem veszem észre, amikor elérem a 35. kilométert, és továbbfutok, amivel elrontom a számot. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem esett jól megpihenni, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ne tudnék még tovább haladni. Ami pedig igazán érdekes: egész úton nem vettem magamhoz mást, mint vizet. Se izó, se zselé, se más trükkök. És teljesen rendben voltam.
Ha az UB-nél a hivatalosan megadott távokat vesszük, ez 91 km három nap alatt. Jó, azért a 84 km két napon belül keményebb, de azzal azért vigasztalhatom magam, hogy valami hasonló megint sikerült. Tehát nem egyszeri véletlenről van szó, a dolog megismételhető. Ez pedig azt jelenti, hogy feltehetően készen állok valami rendes ultrára. Nem olyanra, ami éppen túlmegy a maratonon, hanem ami már komolyabb teljesítmény. Nem tudom, mekkorától beszélhetünk igazi ultráról – talán azt mondanám, hogy ha a mondás szerint a maraton nem két félmaraton, akkor tegyünk hozzá még egy félmaratont: ha sikerülne egy normális 63 km-t futnom, akkor már nyugodt szívvel mondanám, hogy ultrát futottam. Ehhez azonban meg kell találni a megfelelő alkalmat – nem szeretném most túlfeszíteni a húrt, kell egy kis pihenő.
De ami ennél sokkal fontosabb. Ulrik pályázik a Vodafone Főállású Angyal pályázatán egy a Suhanj!-nál betöltendő teljes állásra. Remélem, nem kell elmagyaráznom, miért lenne fontos a Suhanj! támogatása. Ulrik pedig a legkiválóbb emberek egyike, akit valaha ismertem. Amikor egészségügyi okokból nem tud futni, szervezőként vesz részt versenyeken. Az idei UB-t szinte ő vezényelte le (de a frissítőpontokat mindenképp). Amikor ezeket a sorokat írom, a Dagálynál építi a gátat. Hihetetlen sokat dolgozik a Suhanj!-ban és a DK Teamben. Nagyon megérdemelné a támogatást, azt, hogy mindenki, aki blogunkat követi, vegye a fáradságot, és kattintson néhányat – és győzzön meg erről másokat is.
Összegzés
A május végi 934 km-hez tehát 91-et sikerült hozzátenni, az éves kilométerállás így 1025 km. Ha valaki szerint ez nem elég dekoratív, emlékeztetném, hogy binárisan ez pontosan 10000000001 km. Rögtön jobban néz ki, nem?
Utolsó kommentek