Utunk Ultrába

Lassan négy hete, hogy térdig gázoltam ultrában, így lassan ismét ideje összefoglalni, mi is történt azóta. Már csak azért is, mert volt meglepetés...

Az S!6 utáni héten a vérhólyagos kísérlettel voltam elfoglalva, viszont elhatároztam, hogy a 20-a környéki hétvégén visszaállítom a rendes reggeli rövideket. Érződött, hogy mennyire elszoktam ezektől, de az is, hogy mennyire jól lehet velük fejlődni.

*Két felfutással a Gellért-hegyre

Minden alkalommal csináltam 6*100 repülőt is. Az utolsó, szerdai napon este még úszni is elmentem, csütörtökön kettlebell volt, pénteken úgy éreztem, ideje beiktatni egy pihenőnapot. Szombaton elmentem a S!-edzésre, a Margit-szigeti uszodáig tartó több mint 6 km-t 4:52-es átlaggal futottam 146-os pulzussal. Hosszú idő után először éreztem, hogy végre megint elértem valamit. A szigeten csak kocorásztam (3,5 km, 6:06, 126), visszafelé megint komolyabban toltam. (5:20, 147). Az egyedüli, amit sajnáltam, hogy a jó kondimat nem tartalékoltam a másnapi zsákbamacskára...

A hetedik te magad légy!

A Zsákbamacska-futást a Terepfutás.hu és az UltraBalaton szervezték közösen. Annyit lehetett tudni, hogy a Normafától indul, a táv 1 és 26,8 km között lesz. Az, hogy konkrétan mennyi is a táv, csak a célban tudhatjuk meg. Abban biztos voltam, hogy a szervezők nem merik a második kilométeren leállítani a versenyt, és valószínűleg nem is teszik nagyon a skála végére a távot, mert akkor már úgyis mindenki sejti, hogy lassan jön a cél. Egyébként jól tippeltem, az én órám 21,25-öt mért. Bár úgy gondoltam, az előző napi után nem leszek igazán formában, ha lehet, még jobban felpörögtem.

Az már a startnál kiderült, hogy a pálya kb. 7,5 km-es körökből áll – ebből azt is lehetett sejteni, hogy legalább 7-8 km azért lesz a táv, sőt, az is várható volt, hogy a cél valahol a kör végén vagy elején lesz, hogy könnyen vissza lehessen érni a kiindulási pontra. (Így utólag nézve a térképet, ebben nem volt igazam, hiszen a kör 3. kilométere szinte azonos helyen van a 6.-kal, ahol végül a cél volt.)  A pálya lefelé indult a Normafától, ami egyfelől segítette, hogy bepörögjünk, másfelől rémisztő volt, hogy ezt még vissza is kell mászni...egy idő után már úgy képzeltem, hogy ha ennyit megyünk lefele, a végén még valahol lépcsőn kell felmásznunk, nem egyszerűen emelkedőn... Szerencsére alaptalan volt a rémüldözésem, és az emelkedők sem voltak durvák – volt ugyan néhány hely, ahol 150 fölé ment a pulzusom, és kénytelen voltam belegyalogolni, de ahhoz képest, hogy terep volt, ez viszonylag ritkán fordult elő.

Az élvezetet csak fokozta, hogy egy sráccal végig kerülgettük egymást: lefelé elhúzott, fölfelé beértem, elhagytam, majd lefelé megint elhagyott. Ráadásul nem szorosan haladtunk, volt, hogy elhúzott, és már nem is számítottam rá, hogy viszontlátom, amikor egyszer csak felbukkant előttem, és ott is hagytam. Az első kör végéhez közeledve egy ponton ott állt Ulrik, és közölte, hogy a hetedik vagyok. Mondtam, lesz ez még úgysem. Közben volt is, aki megelőzött, de olyan is, akit megelőztem. Kb. a 20. kilométernél ismét utolértem nagy riválisomat, aki közölte, hogy ő már unja. Valamiért sejtettem, hogy ott lesz a cél, ahol Ulrik áll, ezért a harmadik körben ott mindent egy lapra tettem fel, és pont beértem az előttem haladót: így holtversenyben a hetedikként értem a célba.

Ez már csak azért is érdekes, mert ez minden eddigi legjobb versenyeredményem. Persze nyilván tekintettel kell lenni arra, hogy a mezőny meglehetősen szűk volt, tehát ez azért finoman szólva nem ugyanaz, mint mondjuk a Nike félmaratonon hetediknek lenni. Az is nyilvánvaló, hogy a menő terepfutók többsége valamiért kihagyat ezt a versenyt. De akkor is, a hetedik hely az hetedik hely.

És hogy nézett ki ez a verseny számokban? Az átlagsebesség 6:08 volt, az átlagpulzus 146, a szintkülönbséget viszont megtippelni sem merem, mert az óra láthatóan megint mért hülyeségeket. A leggyorsabb kör 4:27 volt, nyilván lefele – de ez a 9. volt. A 20. kilométer kaptatói viszont már 8:16-ot igényeltek.

Sajnos az ezt követő héten a reggeli futások megint elmaradtak, mivel most egy újabb zoknibegyűrődés miatt a jobb sarkam alatt nőtt egy vízhólyag. Legközelebb a rákövetkező szombaton futottam, ismét versenyen.

Küzdelem a kisvasúttal

A Zöldgömb Egyesület rendszeresen szervez futásokat Előzd meg a kisvasutat! címmel. Ezeken a versenyeken valamelyik keskenynyomtávú vasút vonalával párhuzamosan kell futni, és értelemszerűen igyekezni kell megelőzni. 31-ére Szobra hirdettek ilyet, Márianosztrára kellett felfutni, majd vissza. A versenyekről eddig jókat hallottam, csupán egy ezres volt a nevezés, gondoltam, megpróbálom. Moós Gergővel vágtunk neki. A mezőny itt sem volt nagy, meg is kockáztattam, hogy megint a hetedik helyre vagyok várható.

Sajnos ezúttal nem ment úgy, mint előző héten. Arra számítottam, hogy erdőben fogunk futni, de végig a műúton vitt a pálya. Ez még nem is lett volna probléma, de sajnos a nap erősen sütött, ami miatt felment a pulzusom, így folyamatosan vissza kellett venni. Persze az emelkedő se tett jót a pulzusnak, de az nem volt olyan vészes: érezhető volt, hogy akkor emelkedik igazán, amikor egy csepp árnyák sincs. Ennek ellenére amikor a forduló után találkoztam Gergővel, vigyorogva közölte, hogy én vagyok a hetedik, aki szembe jön vele. Mivel ő volt az első, aki a forduló után szembe jött, és 300-400 méterrel volt mögöttem, biztosnak tekinthettem a helyemet. Egészen a következő sarokig, amikor  sikerült rossz irányba tovább mennem.

Tulajdonképpen senkit sem hibáztathatok (magamon kívül), mert kint voltak a nyilak, még néztem is őket, de mivel ezek voltak az első nyilak, amiket a rajt óta láttam, azt gondoltam, ezek valami korábbi versenyről maradtak, és mentem tovább arra, amerre az utat sejtettem. (Visszafelé már láttam nyilakat, de ezek nagyon ritkák voltak – igaz, sokra nem is volt szükség, hiszen szinte mindenhol egyértelmű volt az út.) Csak majd egy fél kilométerre később döbbentem rá, hogy ez nem az az út, amin jöttem. Megfordultam, és még láthattam Gergőt, aki immár néhány száz méterrel előttem ráfordul a helyes irányra. Innentől kezdve azonban nagyon lényegesen nem csökkent a kettőnk közötti távolság, legalábbis mire a célegyenesbe fordultam, ő már bent frissítgetett. Így aztán valahol a 9.-10. hely környékén érkeztem be, Gergő viszont korosztályán belül a harmadik lett, így dobogóra is állhatott.

Ami a kisvasutat illeti, a menetrend alapján úgy tűnt, hogy kb. 50 perc alatt ér fel. Ennek alapján úgy gondoltam, hogy nem lesz nehéz megverni. A valóság azonban az, hogy összevissza jár, és a menetrend valószínűleg arra jó, hogy bármiféle késés beleférjen. esélyem sem volt vele szemben.

Az átlagsebesség egyébként így 5:21 lett 15 km-en 149-es pulzussal.

Gyorsítás

Úgy gondoltam, az őszi maratonszezonra illene már gyorsítani. A következő edzést találtam ki kísérletképpen: 3 km laza, 1 km belehúzós, 1 km laza, 1 km belehúzós, 2 km laza. (Ezt főképp az szabta meg, hol lehet gyorsan haladni, és hol nem.) Pulzussal nem foglalkoztam, de azért persze mértem. A laza kilométerek lényegtelenek, az első belehúzós 3:58 lett, a második 4:09 (ebben volt egy kis emelkedő is, meg talán túl is óvatoskodtam). Ez megint kellemes meglepetés volt, egyrészt mert nem hittem volna, hogy tudok még magamból ennyit kihozni, másrészt mert e kilométerek végén is alig nyaldosta a 160-at a pulzusom. Ráadásul az átlagsebesség 5:17 lett 139-es átlagpulzussal – úgy, hogy az első kilométeren megint félremért, és 170 körülieket mutatott. Szóval a sebesség:pulzus arány remek lett.

Az elkövetkezendő héten azonban megint az úszás kapott nagyobb teret, ez a hétvége pedig nem a sebességről fog szólni...

Összegzés

Közel négy hét alatt alig 91 km jött össze, ami őszintén szólva siralmas, még ha azt is figyelembe veszem, hogy  az S!6 után és az elkövetkező megpróbáltatások előtt nem ártott egy kis pihenés. Ezt az előző számlálás 1332 km-hez adva 1423 km-t kapunk. Legfeljebb azzal vigasztalhatom magam, hogy ha ezek a számok alacsonyak is, de legalább szépek.