Nyakunkba zúdul a téli edzések minden öröme: a sötét, a szél, a csapadék – igaz, egyelőre hó formájában még alig jelentkezett. Az ember elgondolkodhat azon, hogy tényleg akar-e ultrafutó lenni.

Edzések

Továbbra is menenk a kedd-csütörtök-pénteki edzések, bár pénteken megint előfordult kimaradás. Az alábbi táblázatban szerepelnek azok a hétvégi edzések is, melyek nem versenyek keretében történtek (ezek hosszabbak a hétköznap hajnaliaknál).

November 28-ról azért nincsenek pulzusadatok, mert elfelejtettem pulzusövet vinni, és a hidegben eszem ágában sem volt visszamenni érte. Sajnos az utóbbi héten tapasztalható némi visszaesés, amit én leginkább az időjárásnak tudok be. Különösen az ötödikeit – ez volt az, amikor úgy gondoltam (utólag is azt mondom: helyesen), hogy a dupla hosszú ujjú póló a szélfogó mellénnyel már kevés lesz. Azzal azonban, hogy ezekre egy pulóvert és egy plusz széldzsekit is vettem, túlzásnak bizonyult, és túlmelegedtem. Hatodikán már a póló-pulóver-szálfogó kombó volt, ez egyelőre pont elég. (A hídon az arcomba vágódó jégdara ellen viszont ki kellene találni valamit.) Ahogy azonban hűl az idő, ez kevés lesz, nem beszélve arról, amikor majd a hó is lassít...

Érdekes még a hetedikei: ekkor valakivel (a nevét fedje jótékony homály) megbeszéltem, hogy kint lesz a Spártai Százas frissítőpontján, és majd ad vizet. Viszont – itt nem részletezendő okokból – mégsem volt ott, így aztán ismét víz nélkül csináltam végig egy hosszú edzést (egy szál bringás energiaszeletem volt). Ezen a napon az időjárás is kibabrált velem, erős szél fújt – ha nem is annyira erős, mint Crikvenicában (l. lejjebb). A sziget érdekes jelenség volt, a pesti oldalán szinte szélmentes és napos, a budai oldalán viszont szeles, borult, és időnként jégdara is hullott. A szelet még értem, de hogy egyébként hogy különbözhetett ennyire az időjárás néhány száz méter távolságban, azt nem.

Egyébként változó a hangulatom, és néha nagyon komolyan elgondolkodom, hogy kell-e nekem az ultrafutás: szükségem van-e arra, hogy rengeteg időm elmenjen, jéghideg hajnalokon futkossak hónapokon át azért, hogy aztán majd ne szenvedjek annyira valami iszonyú hosszú távon. Ahol aztán ki tudja, milyen megpróbáltatások várnak rám. Mindegy, egyelőre kitartok, de vajon tényleg ezt szeretném?

Run in the Clay

November 23-án szombaton volt a Naszály Trail. Eredetileg a kétkörös, 50km-esnek hirdetett távon akartam indulni, de Vitya elégnek tartottaz egyköröst, és végül edzői tanácsra én is ezt teljesítettem. A 25 km-esnek hirdetett táv mérésem szerint alig volt több, mint 24 km, na de milyen 24 km! Hivatalosan 1120 m szint volt benne, nagy része az elejére esett. Itt aztán volt olyan rész, ahol szinte négykézláb másztunk felfele. Moós Gergő őrizget is valahol egy felvételt, amelyen mászik fel a csúszós meredélyen, majd esik egyet... a kamera befordult a lába közé, elvileg ott kelle lennem, fejjel lefelé, ahogy mögötte jövök.

Aztán már nem sokáig jöttem mögötte, és két esésem nekem is volt: egyik már lefelé jövet a Naszályról (magam is zavarban vagyok, hogy akkor ez most a csúcs vagy a hegység neve), amikor úgy álltak a függőlegesre fordult kőzetlemezek, hogy se rájuk, se közéjük nem lehetett lépni – itt csak majdnem fenékre billentem; később azonban egy viszonylag normális ösvényen felbuktam valami ágban, és hasra estem.

Lejjebb aztán olyan agyagos volt az út, hogy odáig kalandoztak rajta a gondolataim, hogy milyen keveset is tudok a népi fazekasságról. Érdekes módon akkor már az ilyen viszonylag egyenes, ám igencsak cuppogós utaknak is örülni tudtam – ha egy átlagos kiránduláson ütközöm ilyenbe, biztos elátkoztam volna. Végül normálisan befutottam, még egy sprintet is le tudtam nyomni a végén, ám az átöltözés nehezen ment, folyamatos belsőcomb-görcsökkel küzdöttem. Egyébként 3 óra 25 perc alatt teljesítettem a távot, ami kilométerenként 8:34-es átlagot jelent...

Run with the Wind

Korábban számolgattam, hogy idén éppen 11 maratont fogok futni – persze szebb lett volna, ha kijön a havi átlag egy. Úgy tűnt azonban, a környéken az é ilyen kései szakában már nem szerveznek maratont, az olaszországi helyszínek pedig már túl drágának tűntek. Ekkor jött Géza a crikvenicai Advent Adria Maraton ötletével, és tudtam, hogy ezt már nem lehet kihagyni. A horvát tengerpart legközelebbi részén szervezik, ott, ahol át lehet menni Krk szigetére. A nevezési díj nem volt vészes, az útköltség és a szállás ára elviselhető volt.

A helyszín pedig csodálatos. Ráadásul a tésztaparti minden eddigit felülmúlt: vagy hatféle meleg tészta, kétféle tésztasaláta, és az ember annyiszor szedhetett, ahányszor akart – és igazán jó tészták voltak, nem az éppen ehető vackok, amelyek a futóversenyek tésztapartijaira jellemzőek.

Az időjárás viszont már nem volt ilyen kedvező. Igaz, nem volt rettenetesen hideg, és szépen sütött a nap, ellenben irtózatos szél fújt. (Jónás Ricsi szerint a verseny fent látható logója is azt jelképezi, hogy a sirály elkapja a viharos szél által elsodort tölgyfaágat.) A pálya főként a tengerparton futott, itt még viszonylag istenes volt, mert a partról zúdult le a tenger felé, és voltak védett szakaszok is. Csakhogy a pálya egy része eltávolodott a tengerparttól, és felhatolt egy folyóvölgybe, ahol aztán szemből telibe kaptuk. Itt volt olyan rész, ahol elég jó lejtőn lehetett volna lefutni, de olyan szembeszél volt, hogy csak erőlködve lehetett előre jutni – a lejtőn! Itt éltem át életemben először azt az érzést, hogy a szél fel akar kapni. Visszafelé viszont futottunk egy 4:34-es kilométert is (a 12. kilométeren!) úgy, hogy egyszerűen hagytuk magunkat tolni.

Külön nehézséget jelentett, hogy a szél nem egyenletesen fújt, hanem össze-vissza. Volt olyan, hogy előttem három méterre meghajlottak a bokrok, de én semmit nem éreztem. De volt olyan is, hogy mintha ördögök incselkedtek volna, „valaki” hátulról megtaszajtott, miközben mintha oldalra kirúgta a bokámat. AZ oldalszél egyébként is többször igyekezett gáncsolni.

Az eredeti tervem az volt, hogy 140-es pulzussal megyek végig – ám a pulzusmérő már az első kilométeren a derekamig csúszott. Máskor talán megálltam volna szorosabbra húzni, de a nagy szélben eszem ágában nem volt vetkőzni. Úgy gondoltam, akkor majd lefutom kényelmes tempóban, ahogy sikerül. Az első nyolc kilométeren azonban nagyjából egy tempót toltunk Vityával, együtt vágtunk neki az emlegetett folyóvölgynek, ahol igyekeztünk egymásnak szélárnyékot biztosítani, majd együtt száguldottunk lefele is. Ekkor következett a pálya északi része, mely enyhén hullámos volt, de összességében emelkedett. Itt elengedtem Vityát, de miután nagyon nem távolodott, felzárkóztam hozzá, és együtt fordultunk vissza, együtt tettük meg az első kört (Ricsi nem sokkal mögöttünk). Nagyjából együtt jutottunk el a pálya déli végéig, ahol én fordultam először. Azt azonban már csak a folyóvölgy elején vettem észre, hogy Vitya nem jön mögöttem – ekkor viszont már inkább arra gondoltam, hogy mihamarabb legyek túl az egészen (ismét jött a szélcsatorna), ill. mivel magam is lassultam, arra számítottam, hogy később utolér. Csak az északi fordulóban láttam, hogy jelentősen lemaradt – itt még Jónás Ricsi is leelőzte. Végül 3:43:42-es eredménnyel értem be. Vitya végül visszaelőzte Ricsit egy kemény hajrában.

Én tkp. meg is voltam elégedve ezzel az eredménnyel, mely az egyébként sem könnyű – városi maratonokhoz képest szintes– pályán, extrám időjárási viszonyok között született. Edzőm azonban nem volt elégedett, szerinte nagyon lassítottam, ami rossz frissítésre utal. Én viszont úgy véltem, elfutottam az elejét (bár könnyen ment, azért gyorsak voltak azok az 5:00–5:15-ös kilométerek a viszonyokhoz képest), ráadásul nekem a vége sem tűnt annyira lassúnak, ha arra gondoltam, hogy a második körben vertem 10 percet Vityára és Ricsire. A leglassabb kilométereim is gyorsabbak voltak hat percesnél, és ezek is emelkedő (ill. erősen szembeszeles) szakaszokon voltak. Mindenesetre ez vezetett a nagy teszt ötletéhez.

Run as an Experiment

A kísérlet célja az volt, hogy megtudjuk, mennyire is merülök ki az alacsony pulzuson végzett futástól. A kísérlet helyszíne a Velencei-tavi Mikulás-futás volt. A feladat az volt, hogy az első 20 km-t fussam 140-es pulzushatárral, majd kapcsoljak olyan sebességre, amilyenre csak tudok.

Az időjárás ezúttal kegyes volt, bár elég hideg volt, sem erős széllel, sem csapadékkal nem kellett megküzdeni. Sajnos nekem azonban némi emésztési problémával igen, így Pákozdon a 16. kilométeren néhány percre be kellett ugranom a rovásírásos Sport eszpresszóba. Sajnos ezután sem volt kényelmes érzésem, így még azon is gondolkodtam, hogy lefújom a kísérletet. Végül a 20 km-t (nem számítva a kitérőt) néhány másodperccel 1:45-ön belül, 5:15-ös átlagsebességgel (138-as átlagpulzussal) tettem meg, ami elég gyorsnak mondható. Aztán beugrott a majom a vízbe.

Az első km 4:45-re sikeredett, ami annyiból megnyugtató volt, hogy éreztem, hogy tudok gyorsítani. A második kilométeren azonban még jött egy frissítőpont, melyet azért kihagyni nem akartam, így megálltam némi banánra és vízre – viszont az elveszett időt be kellett hoznom. Ez sikerült is, a km 4:55 lett. A harmadik kilométer 4:46, de már éreztem, hogy kezdek fáradni, és nem tudtam, bírom-e végig a tempót. A 4. és az 5. egyaránt 4:48 lett. Ekkor már gondoltam, hogy a maradék három kilométeren azért sikerülni fog 5:00 alatt maradni, azt azonban nem gondoltam, hogy képes leszek tovább gyorsítani: a 6. és a 7. 4:40 lett. Ekkor már láttam, hogy nem lesz meg a 28 kilométer (lehet, hogy egyébként is kicsit rövidebb, de most az egyik parti szakasz kimaradt valami építkezés miatt), és nyomtam, ami még bennem volt. Az azonban engem is meglepett, hogy amikor a célhoz közeledtem, 4:16-os várható kilométeridőt mutatott az órám. Gondoltam, ha ez lehetséges, akkor ki kell tartani a kilométer végéig, ezért átrohantam a célon, és próbáltam addig nyomni, ameddig az óra le nem csippantotta a kilométer. Ez lett 4:15. A 8 km 37:41 alatt volt meg, ami 4:42-es átlagot jelent.

Őszintén szólva megdöbbentett, hogy még ennyi tartalékot tudtam mozgósítani. Oké, nem egy maraton végén voltam, de azért mégis mögöttem volt 20 km – a héten pedig 80 km felett jártam, amikor ezt a szakaszt kezdtem. A fura az volt, hogy ez a durva tempóváltás bizonyos értelemben könnyebbé is tette a futást. Versenyen viszont aligha lennék képes erre, hiszen ilyenkor jöhet egy görcs, ami az addig elért eredményt is tönkreteszi. Szóval nem tudom, mire jó ez a tapasztalat, és Péter mit fog kihozni belőle... de engem azért valahol megnyugtat.

Fogalmam sincs, mennyi volt az eddigi legjobb Velencei-tó köröm, de ez most együtt (ismét nem számolva a kerékcserét) 2:22:40 a 28 km-re, ami 5:05-ös átlagtempót jelent. Ez kb. a maraton pb-m tempója, és nem emlékszem, hogy valaha ilyen sebességgel kerültem volna meg a tavat, szóval valószínűleg pb. (Egyébként vicces: emlékeim szerint mindig a félmaratonra szoktam itt nagyjából elfáradni – most meg kb. onnantól kezdődött a száguldás.)

Összegzés

Az edzéseken futott távok összege 136 km, ehhez jön 24 km, a Naszályon, 42 km Crikvenicában, 28 km pedig a Velencei tó körül: ez összesen 230 km (heti átlagban 76 km): ez a legutóbbi 1954 km-hez hozzáadva összesen 2184 km.